Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
io 41 2012. december 23-30. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELLAlRÓ-PÁLYÁZATUNKRA ÉRKEZETT A mennyben, fenn, a trónusnál... Az angyal szavai halk zengéssel verődtek vissza a roppant csarnok kristályfalairól:- Nem értem, miért nem pusztítja el őket. Társa megvárta, míg teljesen elhal a hang.- Egyszer már megpróbálta.- Tudom, aztán megesküdött nekik. Zajtalanul léptek ki a kertbe.- Nem érdemlik meg az életet - szólt az első angyal. - Eljátszottak már minden lehetőséget.- Ne feledd...- Igen, tudom! Lucifer - mondta keserűen. - Gondolod, hogy nélküle nem buktak volna el?- Ezt csak Ő tudhatja.- Szeretek neki szolgálni, sosem kérdőjelezném meg a döntését, de hogy valaki lemenjen hozzájuk?! Jó, látogatóba még csak-csak...- Jártál már náluk?- Egy hosszú, sötét alagúton kell átmenned, amelynek a végén a lehető legvisszataszítóbb, gonosz éjszaka van. A gondolataik piszkosak, a szívük fekete, a kezük mocskos, a szájuk tisztátalan. Tele vannak koromfekete bűnökkel - emlékezett elborzadva.- Mind ilyen?- Mind. A különbségek minimálisak. Ahogy haladsz az alagútban lefelé, és megérzed az egyre sűrűsödő sötétet, már akkor alig várod, hogy visszajöhess ide, a fénybe, az ő közelébe. Végighordozta tekintetét az ezer színben ragyogó kerten, magába itta a patakok csilingelő hangját, a drágakövek mesés színkavalkádját, a dús növények párálló háláját, a mindent átölelő békét és szeretetet. Az Ő jelenlétét, ami mindenhol érezhető volt.- Miért nem Gábriel megy? - fordult újra társához.- Ő is megy.- De csak a hírt viszi. Nem értem, miért kell ennek megtörténnie - komorodott el újra.- A Szeretet maga ajánlkozott.- Szeretnék vele menni, nem akarok egy pillanatra se távol lenni tőle! De oda le?! Tudod, mit fognak csinálni vele?- Mindenki tudja idefönt, hiszen éppen azért vállalta a küldetést.- Lucifer alig várja! Meg a romlott csőcselék...- Az Atya örült a felajánlásnak.- Igen, úgy sütött belőle a szeretet, mikor meghallotta a drága hangot, mint még talán soha. De ne tagadd, hogy legalább ilyen erősen lehetett érezni a fájdalmát is! Minden porcikám beleremegett.- Igen. Bár tudta előre, már az idők kezdetén sem volt rejtve előtte ez a fordulat.- Szóval elengedi. A kert fényből és vízcseppekből szőtt villódzása mintha megfakult volna egy leheletnyit, miközben arra gondolt, milyen lesz a menny a Szeretet nélkül...- El. És teljes inkognitóban. Azt az alagutat fogja használni, amelyet ők maguk is. Belepréselődik néhány kiló húsba és vérbe.- Szörnyű, ne is folytasd!- Lucifer tudja, hogy itt az idő, már alig várja a találkozást. Keresi is rendesen, de el fogjuk rejteni.- Már az elején?- Muszáj. Azonnal meg akarja ölni. Ha sikerülne neki addig, míg tudatlan a kicsi - ó, mennyire furcsa így beszélni róla -, ráfoghatná, hogy nem teljesítette a küldetést.- Elrejtitek? Még csak nem is várják majd?- Sokan várják, de nem így. Azért lesznek, akik fölismerik, nekik megengedi az Atya.- Érzem a gondolataid: puszta, jászol, kivetett... Semmi pompa, semmi feltűnés... Hosszú ideig hallgatott. Majd bátortalanul fordult társához:- Szerinted megengedné, hogy legalább énekeljünk neki azon az éjszakán? ■ Szommer Hajnalka Karácsonyi ajándék Tél volt. December. Nagy pelyhekben hullott a hó, már csaknem mindent fehérbe öltöztetett. Az emberek csomagokkal a kezükben, egymást észre sem véve igyekeztek haza a családjukhoz. Dóra is hazafelé igyekezett, dacolva a hó okozta akadályokkal, kezében két nagy táska, tele a család karácsonyi ajándékaival. Egyikben a férjének vásárolt aranykeretes zsebóra, nyakkendők és egy csodaszép kötött mellény, másikban a gyerekeknek távirányítós autó, hajas baba és egyéb ajándékok. A sarkon a járdáról lelépve hirtelen két fénycsóvát vett észre, de már késő volt... A következő pillanatban Dóra az úttesten feküdt mozdulatlanul, s a nagy gonddal válogatott ajándékok szanaszét repültek. Este tíz körül csengett Kovácsék telefonja. A ház ura, Károly, tekintve, hogy felesége még mindig nem ért haza, kissé ingerülten szólt bele a kagylóba.- Tessék! A vonal másik végén egy teljesen ismeretlen hang szólalt meg.- Halló, dr. Korányi Rudolf beszél. Ön Kovács Károly? Károlyon, teljesen érthetetlenül, valami jeges rémület futott át.- Igen, én vagyok.- Sajnos rossz hírt kell közölnöm. A feleségét autóbaleset érte. Ide hozták, a Szent Rókus Kórházba. Károly nyomban autóba pattant, és száguldott a kórházba. A gyerekek, Tamás és Zsófi, már aludtak. A kórházba érve Károlyt dr. Korányi fogadta, és felkísérte az intenzív osztályra. Károly belépett egy egyágyas kórterembe. Felesége ott feküdt eszméletlenül, szinte holtsápadtan. Csak gépek tartották életben. Ágya felett egy kereszt volt, rajta a Megváltóval. Károly nagyon megrémült. Eddig soha nem érzett ehhez még csak hasonlót sem. Úgy érezte, ha most még valami rosszat lát vagy hall, vége a világnak. És hallott. A kórteremből kilépve az orvos olyan rettenetes hírt közölt vele, amitől Károly majdnem összecsuklott.- Attól tartok, fel kell készülni a legrosszabbra. A felesége tele van zúzódásokkal, a gázolás következtében súlyos agyrázkódást szenvedett, számos törése van, de ami a legsúlyosabb, belső vérzés lépett fel nála. Károlynak le kellett ülnie, mert lábaiból kiszállt minden erő. Nem hitte el, amit hallott. A szavak átmentek ugyan az agyán, de képtelen volt felfogni őket. A sokk utáni első tiszta gondolata ez volt: hogyan mondja el mindezt a gyerekeknek? Hogy mondja el nekik, hogy karácsonykor talán már nem lesz velük az anyjuk?! Aztán erőt vett magán, hazament, és másnap reggel elmondta a gyerekeknek, hogy mi történt az anyjukkal, és hogy mit mondott az orvos. Károly nem volt vallásos, és a gyerekeket se nevelték annak, de attól a naptól fogva mindhárman reggeltől estig ott ültek Dóra ágya mellett, és az ágy felett lévő megfeszített Megváltóhoz imádkoztak, hogy ne vegye el tőlük az anyát és feleséget. Eljött a szenteste. Károly, Zsófi és Tamás ott ültek Dóra ágya mellett, és a régmúlt karácsonyokról beszélgettek. Hirtelen valami fáradt nyöszörgésfélét hallottak. Mindhárman a hang irányába fordították a fejüket, és meglepődve látták, hogy Dóra fáradtan kinyitja a szemét. A beszédhez még túl gyenge volt, de rögtön felismerte őket, és mosolyogni próbált. Károly azonnal rohant az orvosért, aki a Dórára kapcsolt műszerek adatai alapján megállapította, hogy az asszony visszatért az életbe, és ezt az örömhírt nyomban meg is osztotta Károllyal.- Kovács úr! A felesége túl van az életveszélyen, és a mai nappal a gyógyulás útjára lépett. Károlyon földöntúli boldogság lett úrrá.- Gyerekek! Visszakaptuk édesanyátokat! - És majd’ szétfeszítette a túláradó boldogság. Ekkor Tamás, a kisebbik gyerek szólalt meg könnyek között.- Nekem nem kell karácsonyra semmi. Itt van nekünk Anyu. A nővére pedig buzgón bólogatott.- Helyes, öcsi. Anyu a legszebb karácsonyi ajándék! ■ Lepsényi Bálint Ajándék vonat Álmosan kattogott a vonat kereke. Amerre a szem ellátott, minden ülésen jól öltözött urak, dekoratív hölgyek, s imitt-amott pár gyerek is. A csomagtartókon táskák, bőröndök, különféle holmik kaotikus halmaza. Külhonból érkezett a szerelvény, s tartott a főváros felé, robogását csak ritkán szakította meg pár jelentős állomáson. A férfi Győrben szállt fel; elegáns szövetkabát, öltöny s divatos cipő jelezte tulajdonosa egzisztenciáját. Megtehette volna, hogy autójával menjen Pestre, mint életében megannyiszor, de ma valahogy nem volt kedve hozzá, leginkább talán társaságra vágyott. Különösképpen nem szeretett ugyan beszélgetni, de kedvelte mások társalgását hallgatni, véleményt formálni magában emberi sorsokról, dolgokról. Különben is, az utazás számára már gyermekkora óta egyet jelentett „a nagy kalanddal” Most is derűsen gondolt vissza a régi, kedves gőzösökre, a nyitott peronú kocsikra, a restik jellegzetes illatára, a családi utazások feledhetetlen varázsára... Talált magának egy üres helyet, de mivel semmi érdekes nem történt körülötte, rövidesen arra az elhatározásra jutott, hogy iszik egy kávét a büfékocsiban. Odafelé szembetalálkozott az ismerős jegykezelővel, ám csakhamar túlesett ezen a procedúrán is, mert foglalkozásából adódóan szabadjeggyel utazhatott. Kávéscsészéje viszont rövidesen önálló életre kelt, mikor a soron következő állomáshoz közelítve a szerelvény erős fékezésbe kezdett, s kipillantva az ablakon, szeme megakadt a közeli bevásárlóközpont autóáradatán. „Persze-persze, mindjárt itt van a karácsony!” S ezzel agya át is váltott tervezett mai programjára: „Milyen ajándékot vegyek?” Végiggondolta az összes lehetőséget, de rendre mind elvetette. „Hisz mindenük megvan, mit tudjak már megint adni nekik?! Semminek nem tudnak örülni!” - legyintett lemondóan. Ettől aztán elöntötte a tanácstalanság érzése. Ekkor felhangzott az utastájékoztató hangja: „Tatabánya állomás következik, a szerelvény pár perc múlva továbbhalad!” Hirtelen eldöntötte, hogy leszáll. Borostás ember álldogált a feljárati lépcső mellett. Üres tekintettel bámulta a világot, nem nézett rá határozott pillantással senkire sem. Régóta megszokta. Egyébként is kicsit ziláltan érezte magát, holott nem az első mozgalmas éjszaka állt már mögötte, de a tegnapi főként zajosan telt. Délelőtt felvette a segélyt, aztán összeakadt pár régi ismerőssel, és miután tetemes mennyiséget fogyasztottak el közösen a hegy nemes levének jóindulattal sem nevezhető folyadékból, bódult álomba merült. Nem volt sem fiatal, sem idős, inkább ama köztes korban volt, amely sem ide, sem oda nem illeszthető. Ahhoz még fiatal volt, hogy nyugdíjba menjen — a bánya leigazolt húsz és fél évet -, ahhoz viszont idősnek érezte magát, hogy valami újat próbáljon. Vagy tán inkább gyengének. így, miután az asszony odébbállt, gyerekük pedig nem volt, maradt a semmittevés. Némi alkalmi munka, kisebb-nagyobb zűrök, mikor mi adódott. Imént épp szerencséje lett; egy utcabeli fodrászlánnyal találkozott, aki megkérte, hogy vigyázzon négylábú kedvencére, míg ő beszalad a boltba. Most tehát ez ügyben serénykedett, pontosabban álldogált, remélve, hogy legalább egy százas üti a markát érte. A leszálló elegáns utas egyenesen megcélozta a lépcső melletti büfét, üdítőt kért, majd komótosan kijjebb sétálva megállt, pont a borostástól nem messze. Rágyújtott. Némi tipródás után a borostás is kért egy szálat, s kapott. Csakhamar szóba elegyedtek. Jó pár mondat után a borostás szerényen célozgatni kezdett szomjúságára, mire a másik hozott neki is egy italt, s míg emez kezdte jobban szemügyre venni a jól öltözött férfit, csodálkozása nőttön-nőtt. Szálkás arca szinte meglágyult mondatától, majd hirtelen feltört belőle a kérdés:- Te olyan más vagy, mint a magadfajta emberek! Mitől vagy ilyen? Az elegáns csendesen elmosolyodott.- Nem vagyok más - felelte -, csak hiszek Istenben.- Azért, mert neked biztos szép életed volt mindig - mondta a borostás.- Nem, ha arra gondolsz, hogy nem voltak és nincsenek gondjaim. De mindig hiszek benne, hiszen szeret, és neki hatalma van segíteni.- És engemet is megsegíthet és szerethet? - jött az újabb kérdés.- Igen. Ha akarsz hinni Istenben, soha nincs későn! - szólt az utas. Majd lassan, idáig zsebben tartott bal kezét előhúzva, odacsúsztatta a borostás kezébe a karácsonyi ajándékra szánt vaskos borítékját. A hangszóró megszólalt: „Figyelem, gyorsvonat érkezik Budapestről a negyedik vágányra, tovább közlekedik Győr felé!” Az utas biztos léptekkel indult a vonathoz, felszállt, s a dallamos zakatolást lassan elnyelte a párakönnyes, decemberi köd. ■ Mitykó András
