Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-12-09 / 49. szám

„Aki most kevesebb voksot gyűjtött be, és át kellett, hogy adja a helyét másnak, az felszabadult, hogy támogassa a maga helyén a további egyházépítő munkát.” Ki győzött a zsinaton? !► 3. oldal „Kétoldalas, rendhagyó összeállításunk nem titkolt célja, hogy olvasóink figyelmébe ajánljon - akár karácsonyi ajándékként - néhány olyan zenei kiadványt, amely egyházunkhoz kötődő muzsikusok közreműködésével készült.” Zene karácsonyra !► 8-9. oldal „Napokig tartott, míg Rendesék teljességgel felszámolták a - Rendesné szavaival - »rokondúlás« fájdalmas nyomait: a süteménymorzsát, az elhagyott papír zsebkendőket és hajcsatokat, a vécé falára firkált betlehemi csillagokat.” „Isten angyali jövőnek melléjük” !► 11. oldal Új zsinat, új feladatok Megérkeztünk?! Elindultunk!? ► Alig néhány hét telt el csupán az előző zsinati ciklus lezárása óta, az elmúlt hétvégén - november 30. és december 1. között - már az új, 2012-ben megválasztott zsinat alakuló ülésszakára került sor a megszokott helyen, a buda­pesti fasori gimnázium díszter­mében. A kétnapos ülésszak na­pirendjén a mandátumvizsgálat mellett kizárólag választások szerepeltek. Az új ciklus a fasori evangélikus templomban istentisztelettel kezdő­dött. Igét a zsinat lelkészi korelnöke, Smidéliusz Zoltán, a Somogy-Zalai Egyházmegye esperese hirdetett Mt 5,13-16 alapján. A liturgiái szolgálat­ban Zsugyel Kornél és dr. László Virgil volt segítségére. Smidéliusz Zoltán igehirdetésében arra hívta fel a figyelmet, hogy a zsinati mun­kára való megbízatás kiváltság, de ko­moly feladat is egyben. Az istentisztelet keretében elis­merések átadására is sor került. Ez év­ben az Ordass Lajos-díjat D. Takács­­né Kovácsházi Zelma nyugalmazott lelkésznő kapta, a Prónay Sándor-dí­­jat pedig Benczúr László okleveles épí­tészmérnök, az Északi Egyházkerület tiszteletbeli felügyelője vehette át Gáncs Péter elnök-püspöktől és Prőh­­le Gergely országos felügyelőtől. A lau­­dációkat Kézdy Edit, a budapesti De­ák Téri Evangélikus Gimnázium igaz­gatója, illetve dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke mond­ta (lásd lapunk 7. oldalán - a szerk.). Az istentiszteletet követően az ünnepi hangulat hamar elillant, mert ettől kezdve már a munka került elő­térbe. A zsinat tagjainak bemutatko­zása után a mandátumvizsgálat, majd a küldöttek ünnepélyes esküté­tele következett. Köszöntötte az új­rainduló zsinatot a bajor evangélikus egyházat képviselő Fritz Schrot is. A tisztségviselők és testületek meg­választásának hosszúnak ígérkező procedúrája előtt még arról kellett döntenie a zsinatnak, hogy napi­rendre veszi-e annak a beadványnak a tárgyalását, amely indítványozta, hogy a zsinat változtassa meg a tavaly novemberi ülésén hozott döntését, mely szerint az országos felügyelőt a zsinat választja, és adja vissza a válasz­tás jogát a gyülekezeteknek. A küldöt­tek egyhangúlag utasították el a be­advány napirendre vételét. Mindezek után elkezdődhetett a maratoni hosszúságú választás, első­ként az országos tisztségviselőké és testületeké. A sort a zsinat elnökei­nek és alelnökeinek megválasztása nyitotta meg. A zsinat lelkészi elnö­ke két forduló után ifi. dr. Hafenscher Károly lett. Megválasztása után a kö­vetkezőket mondta lapunknak:- Három „b” betűs szóval szeret­ném jellemezni az előttünk álló utat. Az első szó a bizalom. Mindannyian bizalomból élünk, mert a lutheri ér­telmezésben a hit lényege is egyértel­műen ez. Ha a hit alapjául szolgáló bi­zalmat megadja nekünk az Úristen, akkor mi tartozunk azzal, hogy egy­más között, az egyházban a bizalmat építsük. Erre nagy szükség van mai társadalmunkban. A második szó a békesség. Termé­szetes velejárója a bizalmatlanságnak, hogy egyfajta békétlenség élt az egy­házban. Én azt remélem, hogy sike­rül a bizalom építése nyomán olyan békességet teremteni, amely minden­képpen a gyülekezetek és az egyház építését szolgálhatja. Ahogy az isten­­tiszteleti liturgiában az Úr békessé­gét adjuk tovább, úgy kell nekünk is továbbadni a krisztusi békességet a zsinati munkában, az egyházvezetői munkában és az egész egyház mun­kájában. Végül a harmadik szó a bátorság. Egy sor olyan lépés van előttünk, amelyek megtételéhez bátorság kell. A bátorság azért szükséges, mert teljesen megváltozott társadalmi és egyházi környezetben kell a jövőt épí­tenünk. Új utakra kell lépnünk, új döntéseket kell hoznunk, új kap­csolatrendszert kell felépítenünk. Próbáljuk meg ezeket a bátor lépése­ket megtenni a jövő felé. Ez az új kor­szak akkor lesz valóban új, ha a Szentlélek Úristen munkálkodik kö­zöttünk, és a bizalom, békesség, bá­torság hármasában imádkozni tu­dunk a Szentlélek ajándékáért. A zsinat nem lelkészi elnökének a grémium Abaffy Zoltánt választotta.- Őszintén szólva meglepett, ami­kor a zsinat nem lelkészi elnöki tiszt­ségére megkeresést kaptam az ország különböző pontjairól - mondta la­punknak megválasztása után. - Én korábban úgy gondoltam, hogy csak az országos gazdasági bizottságban folytatom a munkámat. Aztán ami­kor több megkeresés érkezett, elgon­dolkoztam azon, hogy a felém irá­nyuló bizalomnak meg kell felelni, ezért igent mondtam a jelölésre. Sokat imádkoztam és gyötrődtem, hogy valóban én vagyok-e a legalkal­masabb erre a tisztségre. Remélem, kapok kellő erőt és bölcsességet, hogy ezt a feladatot el tudjam látni. Csapatban gondolkodom, és remé­lem, hogy olyan társakat állít mellém az Úristen az elnökségbe, akikkel végre tudjuk hajtani azt a feladatot, amelyet elvár tőlünk az egyházi közélet. Folytatás a 13. oldalon ■ Ifj. dr. Hafenscher Károly Lezárult egyházunkban az általános tisztújítás hosszú, bonyolult és nehéz folyamata. Létrejöttek az új testületek, gazdára leltek a tisztségek, hat éven át nem kell sem jelölni, sem választani, sem pedig nehéz processzusokat végig­járni. Záróaktusként az új zsinat meg­választotta az elnök-püspököt, az or­szágos felügyelőt, a zsinat elnökeit és számos országos tisztségviselőt. Meg­történt a beiktatásuk is, hisz az egyhá­zi tisztségek nem pusztán munkaköri kötelességek, jogi kategóriák, hanem Krisztus szolgálati területei. Nem egy választás és annak jegyzőkönyvbe vé­tele, hanem imádság, áldás és a Szent­lélek segítségül hívása „helyezi” tehát hivatalukba e tisztségek viselőit. Megérkeztünk hát a választások végére Az eseménynek azonban nem csak megérkezés jellege van. Nem az a helyzet ugyanis, hogy révbe értünk, ölbe tehetjük a kezünket. A munka most kezdődik. Mindenképpen új fejezet indul. A zsinat teljesen új vezetőket választott, jelezve, hogy jelentős módosítást igényel, és alapvető változás mellett döntött. De vajon nem fenyeget-e ez azzal a veszéllyel, hogy ezen a téren is a világi mintákat vesszük át, s az új vezetés teljesen mást akar, mint az ed­digi? Jól ismerjük ezt a települési önkormányzatok világából éppen úgy, mint a kormányváltások tapasz­talatából. Nincs folyamatosság, négy­­évenként mindig mindent újra kell kezdeni. S ezért nem jutunk ötről a hatra. A kontinuitás hiánya pedig na­gyon drága, igencsak destabilizáló és mindenki számára fárasztó. Ilyen törést jelent hát a tisztújítás végén az új kezdet? Semmiképpen sem. Törést nem, de váltóállítást igen. Az egyház szerelvénye nem állt meg, a vágányon haladó vonat to­vábbmegy, de a váltóállítás módosít­ja az irányt. Ezért e sorok írója nem is az eddigi nyomvonalat szeretné ér­tékelni, hanem a kitűzött célokat hangsúlyozni. Az elindulás az izgal­mas s az, hogy merre indulunk! A fő csapás a konszenzus megtalá­lása. Évek óta szenved egyházunk at­tól, hogy feszültségek, mi több: nyilván­való lövészárkok alakultak ki a külön­böző vezető testületek között. Hatalmi ágak álltak egymással szemben, és ha­talmak épültek ki szépen csendben. Volt idő, mikor kipattantak a feszült­ségek, de volt, amikor „csak” a hamu alatt izott a parázs... Hogy mekkora in­dulatok gyülemlettek fel, annak tanúi lehettünk a zsinat nyitóülésén. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa. S akkor megszó­lalt a pásztori szó egyházunk vezető püspökének ajkáról: e csatában nincs és nem is lehet senki sem győztes. A feszültségkeltésben van győztes: ez pedig az egyházat romboló go­nosz. Tudjuk a régi egyházi axiómát: ahol a kegyelem sokasodik, ott min­den erejét összeszedi a sátán. Ennek pedig nem engedünk! Távozzon a széthúzás lelke! Ha megtanulunk újra meg újra Is­tenbe kapaszkodni, akkor még az a csoda is megtörténhet, hogy a széthú­zás lelke helyett az összetartozás Lel­ke lesz úrrá rajtunk. Igen, a Szendélek­­ről beszélek. Mert ő az, aki egyedül megújíthatja az egyházat, s az együtt gondolkodás és az együtt munkálko­dás vágányára állítja a váltót. Ez most a legfontosabb. Ezért és csak ezért szabad és kell váltót állí­tani: hogy együtt, egymással, egy irányba induljunk. Nem pusztán azért, mert egy ilyen kis egyház nem engedheti meg magának a széthúzás luxusát, hanem azért, mert hivatá­sunk és küldetésünk az egységre szól. Jézus azt mondja a még az Isten or­szága pozícióin is vitatkozó tanítvá­nyoknak: közöttetek nem ez a rend! Majd asztalhoz ülteti őket. Múlt szombaton, a nem kis feszült­ségeket hordozó választás végén is ez történt. Leültetett minket az asztal­hoz. Az ő asztalához, ahol hangzott az ige, s ahol önmagával táplált az úr­vacsorában. S ott, az Úr asztala kö­rül, az oltárnál átélhettük az egységet. Hát nem erre van szükségünk: hogy minél többször találkozzunk az oltár­nál, és onnan induljon minden igye­kezet, minden döntés, minden lépés? Csak akkor lesz a törvényhozó testü­letből, az irodából és a tisztségekből egyház, ha az igéből és a szentségek­ből táplálkozik. Az oltárhoz kellett megérkeznünk ahhoz, hogy az oltártól indulhassunk. Ez az egyetlen igazi menetrend. S ha nem eszerint megy a vonat, mindig újra kell gondolni, és újra kell a vál­tót állítani. Mindez igen kegyesen hangzik. Igen, úgy hangzik mindaddig, amíg nem vesszük komolyan, hogy az ol­tárnál történt nagy találkozás - Isten­nel és emberrel való találkozásunk - következményekkel jár. Ezt kell most már részletekben, feladatokra le­bontva, céltudatosan végrehajta­nunk. Hogy ne mi legyünk gátjai Is­ten újat kezdő irgalmának. De csak együtt: püspökök, felügyelők, elnök­ség, presbitérium, zsinat, intézmé­nyek és gyülekezetek. így néztünk egymás szemébe, és fog­tunk kezet az elnökségben elődeinkkel, a szolgálattal megbízott régi és új em­berekkel. Az elszántság egyértelmű, s az ígéret nagyszerű: boldogok, akik bé­két teremtenek, mert őket Isten fiainak hívják. Mi nem széthúzó evangéliku­sok, hanem Isten testvérként élő gyer­mekei akarunk lenni. A megérkezés és az indulás isteni kegyelme erre ad le­hetőséget - de mandátumot is! A szerző egyházunk zsinatának újon­nan megválasztott lelkészi elnöke

Next

/
Oldalképek
Tartalom