Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-11 / 45. szám
I M * ' „Köztudottan istenhívő volt, evangélikus, és „Minden, ami megszólal „Ölébe veszi az egérfogaktól „Engem azóta csak ítélet előtt, alatt és után vagyunk! !► 2. oldal ezt soha nem rejtette véka alá. A keresztény a szószéken és az istenkicsipkézett mappát, ujjaival magyarok segítettek, „Két sor között -erkölcsi értékrendszer szerint élt, miként tiszteleten, ezt közvetíti, ezt finoman végigsimítja a lapokat, és álltak mellém döntő kinyíl nekünk az Ég” & 7. oldal a családja is generációról generációra.” érdemes kihallanom belőle.” mintha csak leporolná, helyzetekben önzetlenül.” Őszi egyházi „eseménykosár” W- 8-10. oldal Száz éve született Szentágothai János „Kegyelem néktek de valójában simogatja.” Mozambiktól „A sport az egész 1* 5. oldal és békesség!” ^ 2. oldal Gazdagok és szegények 6. oldal az Oltalomig W 4. oldal személyiséget szolgálja” !► 12. oldal Reformáció ünnepén a Budapest-Deák téri gyülekezet délelőtti istentiszteletén adta át Polgár Rózsa Kossuth-díjas kárpitművész az Ötszáz éves a reformáció című gobelinjét az Evangélikus Országos Múzeumnak. A tavaly év végén elkészült műalkotás a budapesti intézmény felújítása után az állandó kiállítás részeként tekinthető majd meg. Kutat ás Tárjuk fel együtt kéréseinket! ■ Dr. Korányi András „Mélységes mély a múltnak kútja...” - ezekkel a híressé vált szavakkal kezdi bibliai regényét, a József és testvéreit Thomas Mann. Ilyenkor ősszel a reformáció ünnepe vagy Luther Márton novemberi születésnapja talán mindnyájunk számára közelebb hozza bibliai és evangélikus örökségünket, eltávozott szeretteinkre emlékezve pedig azt is átéljük, hogy az elmúlt idők egészen személyes sorsunkig, érzelmeinkig, gondolkodásunkig érnek. Gyerekként aligha van valaki, aki ne ábrándozna a padláson felhalmozott régiségekről, ne ragadná meg a földből kiásott, régi pénzérme, ne csigázná fel a sárguló lapokat rejtő templomi anyakönyv. Hogyan telt el a bejegyzett dátumok között egy-egy élet? Kik forgatták a könyvet a kezükben? Milyen lehetett egykor a békés nyugalom és a mindennapi küszködés, amelyről ezek a tárgyak mesélhetnének? Aztán múlik velünk is az idő, egyre személyesebben érint a saját „történelmünk” - s a mai ember nehezen békül meg az ezzel járó gondolatokkal mélyebb hit és reménység nélkül. Ahelyett, hogy erőt és bátorságot merítene magának a múltnak kútjából - mint ahogyan példaképekért rajongott serdülő korában -, inkább igyekszik egyre vastagabb rétegekkel betemetni. Akinek nincs múltja, annak jövője sincs - szokás mondani. Nem kell hozzá nagy filozófusnak lenni, hogy belássuk: a gyökértelen ember gyengén fejlődik, egykönnyen meginog, nem állja a viharokat. Ugyanakkor a megtörtént dolgok, minden körülményeikkel és következményeikkel együtt, gyakran nemcsak szépek lehetnek, hanem igen kellemetlenek is. Az emberiség ősi és mindenkori törekvése, hogy személyes vagy közösségi múltját nagyra törő terveinek dicső nagyképűségéhez kozmetikázza: azaz meghamisítsa a történelmet egyéni vagy csoportos céljai érdekében, lehetőleg a másik, a többiek rovására. Mivel ezt az elmúlt századok és ideológiák mindmáig szükségesnek, de legalábbis elfogadhatónak és hasznosnak tartják, mérhetetíen gyanakvás alakult ki bennünk, hogy van-e egyáltalán egyetlen igaz, tisztességes fejezete is a történetírásnak. Keressük boldogulásunkat, emberi együttélésünk erkölcsi erőforrásait. Kérdezzük, hogy van-e a gazdasági helyzeten kívül még bármi másnak ereje és igazsága az emberi életben. Kérdezzük, hogy kinek is építkezünk, amikor fiataljaink tömegével hagyják el az országot, maguk mögött hagyva családot és egyházat egyaránt. Kérdezzük, mivel lehetne még visszatérni egy élhető, becsületes mindennapi életformához, amelyben az emberek már csak szavakban hisznek, de egymásban nem találják meg többé ehhez a társat, a felebarátot. Egyházunk is útját keresi. Elnyűtten vagy fontoskodva vetjük bele magunkat sokszor eldöntendő részletkérdésekbe, s közben nagy ívű tervekről ábrándozunk. De mintha szakadék lenne a mindennapi araszolás és a megfogalmazott, nagy célok között. Ez a különbség valójában bennünk van: becsülettel vagy beletörődéssel a fennmaradásért küszködő gyülekezeteinkben, el nem vállalt és el nem végzett szolgálatainkban, Pál apostol egykori korinthusi gyülekezetét megszégyenítő pártoskodásainkban. Isten ugyan erős vár, de a mi hitünk erős vára erősen repedezett, olykor meg is roggyant már, mint egy-egy magára maradó templomunk. Amikor a múltnak kútjából merítünk, valójában hatékony segítséget kapunk ezekben a krízishelyzetekben. Minél többen nyitják fel a Szentírást, kezdenek újra imádkozni, kapcsolódnak be keresőként az Isten-kérdés teológiai megbeszélésébe, tanulják és hasznosítják növekvő lelkesedéssel a gyülekezeti és egyházi közösségépítés gyakorlatát, annál több közösségi erő és evangéliumi találkozási pont telik meg újra élettel ember és ember, ember és Isten között! Mindenki, aki merít ebből a kútból, mérhetetlenül hasznos dolgot tesz az egyházért, legyen akár lelkész, akár nem lelkész. Októberi és novemberi evangélikus ünnepeink erről az éppen most igazán aktuális reformációról szólnak - akár Luther, akár más reformátorok, akár egyéb gyülekezeti témák kapcsán is. A múló ünnepi lelkesedésen túl azonban sokkal komolyabban kellene vennünk ennek a most aktuális reformációnak a fontosságát. Anélkül, hogy kezünkbe és szívünkre vennénk újra Isten igéjét, sehova sem jutunk. Anélkül, hogy egyre többen tanulnák újra a gyülekezetekben és az egyházi képzéseken, mindenekelőtt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a legmélyebb értelemben életet érintő teológiát, el sem tudunk indulni. Szenvedélyes teológiai növekedés nélkül - akár minőségében, akár a teológiát valamilyen szinten tanulók számában - nem fog megmozdulni semmi. Legyen a Biblia és teológia tanulmányozása mindenekfelett megbecsült egyházi tevékenység! - fél évezreddel a lutheri tézisek után ezt újra ki kell mondanunk, és magunkra kell vállalnunk! A múltnak, a reformátori hitnek, a teológiának betemetett kútját újra ki kell tisztítani - mert aki ilyen kutat ás, az érti és éli igazán, hogy mi a teológiai kutatás! A szerző evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense ■ Prőhle Gergely Még a nyár elején történt, hogy Rómában hivatalos programom szünetében vendéglátóim felajánlották: megmutatnák azt a helyet, ahol Pál apostol raboskodott. Természetesen igent mondtam az ajánlatra, s el is indultunk a szűk belvárosi utcákon a kis kápolna felé, melynek egy melléképületét tartják úgy számon, mint Pál fogságának helyszínét. Tudjuk, hogy voltaképp házi őrizetről volt szó, Pál viszonylag szabadon érintkezhetett környezetével, tarthatta a kapcsolatot a külvilággal, folytathatta kiterjedt levelezését. S bár a nagy, fehérre meszelt helyiség nem áraszt különösebben ódon hangulatot, az ember mégis megilletődötten száll magába néhány percre, s próbálja átérezni a fogva tartott apostol helyzetét. Pál tragikus sorsát ismerjük. Az apostol nagy realitásérzékkel nyilván idejében felismerte helyzete kilátástalanságát. S mégis: ebben a helyzetben megszületett a Filippiekhez írott levél, a maga gondoskodásával, bizakodásával, végtelen szeretetével. És persze gyakorlatiasságával, hiszen Pál - szokásától eltérően - a filippiektől elfogadta az adományokat, meg is köszönte, sőt remélte, hogy azok kamatoznak majd az ő javukra. Ez utóbbival kapcsolatban nem lehet kétségünk. Pál nem véletlenül zárta a szívébe Európa első gyülekezetét a macedóniai Filippiben. A csodálatos megtérések nyomán erősödő gyülekezetben voltak ugyan belső perpatvarok, mégis rövid időn belül a szervezettség és a lelki gazdagság rengeteg bizonyságát adták. Ezt tükrözi az apostol levelének szeretetteljes hangulata is. Ezért örültem meg nagyon, amikor felfedeztem, hogy a felügyelők országos konferenciájának szombati napjára az Útmutatóban kijelölt ige a Filippiekhez írott levélből való. „Semmiértse aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt” (Fii 4,6) - írja az apostol. Ezt kapta útravalóul az első európai gyülekezet, s ezt kapjuk útmutatásul mi is, mai evangélikusok itt, a Kárpát-medencében. De vajon hogy cseng ez a biztatás kétezer év elteltével? Tudunk-e nem aggódni az európai kereszténység s benne a magyar evangélikusság állapota láttán? A felügyelők országos találkozójára idén különleges, csak hatévente ismétlődő helyzetben kerül sor. A tisztújítás lezajlott, egy kivételével minden szinten megválasztottuk világi vezetőinket. Az egyetlen kivétel az országos felügyelő, akinek személyéről e hó végén dönt a zsinat. Ezért tartottam fontosnak, hogy meghívjam a találkozóra Frenyó V. László pestújhelyi presbitert, állatorvos-professzort is, aki több megyében kapott jelölést a tisztségre. Aggodalommal nyilván nem lehet sem készülni a választásra, sem elkezdeni a szolgálatot, az viszont elengedhetetlen, hogy tudjuk, milyen kéréseket is viszünk Isten színe elé, s milyen ügyekben vannak gyakorlati feladataink az egyház életével kapcsolatban. Ezért gondoltam arra, hogy érdemes munkaáganként áttekinteni egyházunk helyzetét. Az országos iroda szakemberei, a zsinati bizottságok képviselői, néhány intézményünk vezetője és az egyházi sajtó felelősei lesznek segítségünkre abban, hogy képet kapjunk egyházunk intézményi állapotáról. Persze legalább ilyen fontos, hogy a lelkiállapotunkról is minél több szó essék. Püspökeink ezúttal is vállalták az igehirdetés szolgálatát. Az sem mindegy persze, hogy milyen külső körülmények között végezhetjük egyházi szolgálatunkat, mire számíthatunk az egyház és az állam együttműködésének terén, hogyan alakul az egyházfinanszírozás kérdése, s egyáltalán: hogy is értsük pontosan, amikor a kormányfő nemrégiben arról beszélt például, hogy „a szívünket is fel kell emelnünk” Éppen ezért szombat délutánra meghívtam körünkbe Balog Zoltán minisztert, református lelkészt, akivel nem manapság kezdjük a közös gondolkodást, hiszen már több esetben volt a vendégünk, beszélgetőtársunk az elmúlt tíz-tizenöt évben. Oly sokszor találkoztam korábban azzal a véleménnyel, hogy voltaképp a politikai körülmények gátolják az egyház megújulását. Most a helyzet kedvezőnek tűnik, de mintha „a vitorlák kifeszítése” mégsem lenne zökkenőmentes. Tanulságos lehet tehát egy olyan kormánytaggal megosztani - aggodalmunk helyett - imádságunk némely tárgyát, aki protestáns testvérünk, gyakorló teológus is egyben. Ám akik már voltak felügyelői találkozón, azok tudják, hogy az igazán lényeges eszmecserék mindig vacsora után kezdődnek. Amikor a révfülöpi vendégszeretetet túllicitálva előkerülnek az otthonról hozott csemegék; roppan a milotai dió, pohárba kerül a hegy leve, fogynak a sütemények. S ez az a hangulat, amikor a testvéri beszélgetések a Filippiekhez írott levélhez hasonlatosan gondoskodó, bizakodó, szeretetteljes hangnemben zajlanak, amikor az indulatainkat sem rejtjük véka alá, és amikor sok gyakorlati gondot is megbeszélhetünk. Nem aggodalmaskodni készülünk tehát, hanem cselekedni és imádkozni, hogy Pál apostol szemébe tudjunk nézni: az első európai gyülekezet után mi is, mai magyar evangélikusok. Szeretettel várjuk minden felügyelő testvérünket Révfülöpre november 23-án! A szerző egyházunk országos felügyelője
