Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-04 / 44. szám
14 «I 2012. november 4. KRÓNIKA Evangélikus Élet NOVEMBER 4. - AZ 1956-OS FORRADALOM LEVERÉSÉNEK GYÁSZNAPJA Kivert fogak reményt adó ereje Maiéter Pálra emlékeztek ► Az 1956. októberi forradalom néhány napos örömmámorát nagyon hamar felváltotta a megtorlás kegyetlen időszaka. Elég volt egy rosszindulatú feljelentés vagy akár egy félreértett pillantás, egy rossz helyen kimondott szó, és az illető máris a kegyetlen vallatok karmai között találhatta magát. A Csömörön szolgáló Solymár János egyike volt azoknak az evangélikus lelkészeknek, akik saját bőrükön tapasztalhatták meg, mit jelentett 1956. november 4-e után, ha valakire az „ellenforradalmár” bélyeget sütötték. Fiával, Solymár Péter nyugalmazott evangélikus lelkésszel beszélgettünk. Maiéter Pál (1917-1958) emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődött október 26-án az országos presbitérium ülése. Egyházunk vezető testületé többéves hagyományt folytat, mikor megemlékezik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején honvédelmi miniszteri pozíciót betöltő evangélikus katonatisztről. Az ünnepi eseményen részt vevők - az országos presbitérium tagjai és az országos iroda dolgozói - elénekelték a Himnuszt, Kákay István Dezső országos irodaigazgató elhelyez-A szeretetvendégségen Aradi György áhítata hangzott el. A lelkész ehhez Ordass Lajos 1956 októberében írt egyik igehirdetésének részleteit hívta segítségül. Ezután a Gyöngyösi család fényképarchívumából kiválasztott mintegy hatvan kép vetítésével az 1950-es évek fasori életét idézték fel. Gyöngyösi Vilmos az ’56-os események idején a fasori gyülekezet lelkésze volt; hatvan éve kezdte meg itt a szolgálatát, és ötvennégy éve távozott. A fasoriak meghívására most először gyülekezett össze utolsó magyarországi lakhelyén mind az öt Gyöngyösi gyermek: Krisztina, Vilmos, István, Béla és Judit. A Damjanich utcai lelkészlakás egykori lakói gyerekfejjel élték át a forradalom napjait, a nagyobb testvérek azonban élénken emlékeztek a történtekre, majd édesapjuk meghurcolására. 1958-ban a német gyökerekkel is rendelkező lelkipásztor útlevelet kapott, és elhagyta Magyarországot: családjával együtt a nyugat-németországi Frankfurtban telepedett le. A németül kiválóan beszélő Gyöngyösi gyülekezeti, majd kórházlelkészte a koszorút az emléktáblán, majd Gáncs Péter elnök-püspökkel és Prőhle Gergely országos felügyelővel együtt főhajtással fejezték ki tiszteletüket a szabadságharc mártírja előtt. Maiéter Pál orvostanhallgatóként 1939 első felében lakója volt az Üllői út 24. alatti épületnek; egykor itt, a mai országos iroda székhelyén működött a híres Luther Otthon. Az épület falán 2008. november 4. óta őrzi emléktábla a mártír emlékét. ■ Bállá ként szolgálhatott nyugalomba vonulásáig. A Miskolcról indult életút nyolcvan év után a Mainz melletti Rüsselsheimben ért véget 1995-ben. Ezen a szombati rendezvényen Gyöngyösi három egykori segédlelkésze közül kettő - dr. Juhász Géza és dr. Cserháti Sándor -, valamint a harmadik, Mezősi György özvegye is köszöntött. Személyes emlékeit hozzászólásában osztotta meg a jelenlévőkkel D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök és Szirmai Zoltán nyugalmazott fasori esperes-lelkész. Az este folyamán elhangzott a „Paradicsomnak te szép élő fája...” kezdetű evangélikus ének is; ennek Gyöngyösi által németre fordított verziója - Du schöner Lebensbaum des Paradieses - egyike azon két magyar éneknek, amely a bajor evangélikus énekeskönyvet is gazdagítja. A nap zárásaként a jelenlévők közösen sétáltak el az 56-osok terén lévő emlékműhöz, ahol a gyülekezet nevében koszorút helyezett el Lukáts Katalin presbiter és if). Gyöngyösi Vilmos. ■ Pelikán András, Aradi György- Édesapám 1909-ben született Békéscsabán. Teológiai tanulmányai végeztével több helyen volt lelkész, Nyíregyháza és Csömör volt a két legfontosabb szolgálati helye. Csömörre 1948. december 6-án költöztünk, itt azután huszonkét évig szolgált.- így az 1956-os eseményeket is ezen a Budapest melletti településen élték át.- Mi akkor ikertestvéremmel, Palival tizenhat éves gimnazisták voltunk. Mint a legtöbb fiatal, mi is lelkesen vetettük bele magunkat az eseményekbe. A Kossuth téren október 25-én azért éltük túl a mészárlást, mert a tömeg legkülső részén voltunk - bár egy barátunk mellettünk halt meg. Szüléink otthon sírva gyászoltak, mert azt hitték, mi is áldozatul estünk. A fővárosi harcok azonban nem riasztottak vissza bennünket, hazaérve csatlakoztunk az időközben megalakult csömöri nemzetőrséghez. Tagjai vállalták többek között a csömöriek élet- és vagyonbiztonságának őrzését. Azokban a drámai napokban egyetlen pisztolylövés sem dördült el a településen.- November 4-e után Csömörön is megindult a bosszúhadjárat.- A forradalom leverése után a nemzetőrséget feloszlatták, tagjait és szimpatizánsait sorban elővették. Egy este a parókia nyugalmát is fegyveresek dörömbölése verte fel. Édesapámat azzal vádolták, hogy engedte, hogy a fiait magával ragadja az „ellenforradalom” szele. Ezenkívül bűne volt az is, hogy Budapestről kitiltott vagy politikai okokból börtönviselt személyeket is befogadott átmenetileg az otthonába. Arról nem is beszélve, hogy a felesége - ahogyan ők fogalmazták - a „kapitalizmus sötét ügynöke” volt, mert a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Felforgatták az egész házat, mert fegyvert kerestek, de természetesen nem találtak, hiszen nekünk nem volt ilyenünk. Azon a lázálomszerű éjszakán végül édesapámat magukkal vitték, mi persze azt sem tudtuk, hova.- Mit tudtak tenni ebben a helyzetben?- Rábeszéltem édesanyámat, hogy Palival együtt engedjen el bennünket Ordass püspök úrhoz, hogy segítséget kérjünk tőle.- Sikerrel jártak?- A püspök úr meghallgatott minket, majd azzal bocsátott el, hogy imádkozni fog édesapámért, illetve a pásztor nélkül maradt gyülekezetért. Zárójelben jegyzem meg: csak néhány évvel ezelőtt jutott tudomásunkra az Evangélikus Országos Levéltár jóvoltából, hogy a püspök úr akkor írt egy levelet is édesapám ügyében. De sajnos nem járt sikerrel. Azonban nem adtuk fel. Testvéremmel elmentünk Dezséry Lászlóhoz, aki akkor már lemondott a püspöki tisztről.- Miért pont hozzá mentek?- Édesapámmal régóta ismerték egymást, és jóban is voltak. Dezséry nagy reményű, evangélizáló lelkésznek indult, aztán elsodorta a politika szele. Amikor felkerestük, és elmondtuk neki, mi történt, megígérte, hogy megpróbál segíteni.- Közben érkezett valami hír a családfőről?- Azt megtudtuk, hogy a kistarcsai internálótáborba vitték, de természetesen semmi esélyünk sem volt, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Egy kis idő múlva titkos csatornákon értesültünk arról, hogy átszállították a váci börtönbe. Nagyon kétségbeestünk, mert tudtuk, hogy annak vagy kivégzés, vagy nagyon hosszú börtönbüntetés lehet a vége. Ekkor megint felkerestük Palival Dezséryt, aki rögtön telefonált valakinek. Egy hosszabb, fojtott hangú beszélgetés után csak annyit mondott: „Édesapátok él, és hamarosan visszatérhet az otthonába.” így is történt. Igaz, hogy lefogyva, összeverve, rongyosan, büdösen és borotválatlanul, de néhány nap múlva belépett a parókia ajtaján.- Beszélt arról, mi történt vele?- Akkor semmit nem mondott. Leakasztotta a szögről a templomkulcsot, átment a templomba, magára zárta az ajtót, és több mint egy órán keresztül térden állva imádkozott az oltár előtt. Hosszú-hosszú napok teltek el, mire lassan, szinte harapófogóval ki tudtunk húzni belőle valamit a kistarcsai és a börtönélményeiről. Olyan szenvedéseken ment keresztül, amelyek a haláláig elkísérték. Az őrök egyik kedvenc napi kínzása például az volt, hogy elmondatták vele a Miatyánkot. Amikor a „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” sorokhoz ért, elkezdték ütni, verni, rugdosni. Kiverték a fogait is. Egy óvatlan pillanatban valahogy sikerült őket összeszednie és a zsebébe rejtenie. Néhány évvel később megjelent egy férfi a parókián. Titokban, mert sokáig az egész családunk megfigyelés alatt állt. Édesapámat kereste: meg akarta neki köszönni, hogy a börtönben megmentette az életét. Történt ugyanis, hogy amikor ezt a férfit csaknem félholtra verve belökték a cellába, a sérülései miatt szinte résnyire sem tudta kinyitni a száját. Egy-két jobb érzésű őr titokban gyümölcsdarabkákat adott nekik. Ezeket édesapám az összegyűjtött, zsebébe rejtett fogakkal péppé vagdosta, reszelte, és ezzel etették a szerencsétlen embert. Ez adott aztán erőt ennek a kőművesnek, hogy ne a halált, hanem az életben maradást kívánja.- Hogyan szabadult az édesapja?- Egyik nap kinyílt a börtöncella ajtaja, és őt szólították. Lelkileg felkészült a szokásos, napi verésre, de meglepetésére a börtönparancsnok irodájába kísérték, aki közölte vele, hogy az ellene emelt vádak alaptalanok, ezért szabadon bocsátják. Előtte azonban alá kellett írnia egy papírt, amelyen igazolta, hogy testi fenyítésben nem részesült. Amikor édesapám hatvanhárom éves korában meghalt, az orvostól megtudtuk: csoda, hogy a börtönben szétrúgott veséje és mája már korábban nem mondta fel a szolgálatot.- Gondolom, papgyerekekként az Önök számára nem volt egyszerű a továbbtanulás sem.- Hát nem. Ági nővérünket csak az iskolakezdés után négy hónappal vették fel a gimnáziumba. Hiába tanult nagyon jól, és hiába szeretett volna biológia szakra menni, csak a gyors- és gépíróiskolát végezhette el, de oda is csak protekcióval kerülhetett be. Dr. Vörös István igazgató úr nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor két év múlva Ági öccseit, vagyis minket, az újabb két papgyereket felvette a Trefort utcai gyakorlógimnáziumba. Pali testvéremből kiváló állatorvos lett volna; hatszor utasították el a felvételin. Végül Gödöllőn végzett agrármérnökként. Én mindig is lelkész szerettem volna lenni, így nekem volt a továbbtanulásban a legegyszerűbb dolgom. Nagyon kegyetlen és zűrzavaros korszak volt, amelyben nekünk is részünk volt. Akik benne éltek, a mai napig hordozzák terheit. ■ BodaZs. Fasori szeretetvendégség ’56 jegyében ► Különleges alkalomra szólt a fasori evangélikusok meghívója: október 20-án nemcsak az 1956-os forradalom eseményeit idézték fel az egybegyűltek, hanem egykori esperes-lelkészükre, Gyöngyösi Vilmosra is emlékeztek, aki 1952 és 1958 között szolgált a közösségben. Balról jobbra: ifi. Gyöngyösi Vilmos, Freitag (Gyöngyösi) Judit, dr. Cserháti Sándor, özv. Mezősi György né, mögötte Aradi György, dr. Juhász Géza, Pelikán András, Mánicke-Gyöngyösi Krisztina, mögötte Gyöngyösi István és Gyöngyösi Béla A Solymár család a hatvanas évek elején - (balról jobbra) Pál, Ilona (Cila), János, Ágnes és Péter
