Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-14 / 41. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2012. október 14. *• 3 Vissza a gyökerekhez Lelkésziktatás Csornádon Ne térjetek el! 175 éves az egyházasdengelegi templom ► A csomádi „erős vár” melynek oltárképén Krisztus bordó köpenyes, hívó alakja áll, zsúfolásig megtelt október 7-én, amikor MekisÁdám, az Észak-Pest Megyei Egyházmegye esperese beiktatta hivatalába Lajtos Jánost (képünkön). A stafétát, vagyis a szolgálatot az idén szeptemberben nyugdíjba vonult Eszlényi Lászlótól vette át a gyülekezet megválasztott új lelkésze. Az acsai származású Lajtos János ezzel tágabb szülőföldjére tért vissza. Mekis Ádám igehirdetésében Lk 5,17 alapján a leleményességről beszélt, amelyre egy lelkésznek nagy szüksége lehet, hisz ahogyan a tetőt bontó, nagy hitű barátoknak-betegszállítóknak, neki is meg kell találnia a megfelelő utakat és Lajtos János 1974-ben Vácott született, gyermekkorát Ácsán töltötte. Hátrahagyva gyártástechnológusi pályáját, 1994-ben kezdte el teológiai tanulmányait. 2000-től gyülekezeti munkatársként, majd segédlelkészként, végül beiktatott lelkészként szolgált Nagybörzsönyben és szórványaiban, valamint a szlovákiai Százdon és Ipolyszakálloson. Tizenkét évi szolgálat után hívták meg most Csornádra. Felesége, LajtosnéDudok Mária történelemtanár, gyógypedagógus. Négy gyermekünk van: Sára, Vencel, Márton és Angelika. módszereket ahhoz, hogy a reá bízott „lelki betegeket” Jézus elé vihesse. A lelkészi megbízólevél ünnepélyes átadása után áldások következtek. Áldást mondott - többek között - Bence Imre, a Budai Egyházmegye esperese és Hana Penicková, Lajtos János egyik előző, határon túli szolgálati helyének, az ipolyszakállos-százdi egyházközségnek szlovák lelkésznője. Az őrbottyáni református és a baptista gyülekezet lelkipásztorai - Szabó Gábor Ferenc és Kotán Béla - az ökumené jegyében hozták igei útravalójukat. (Ugyanis az őrbottyáni evangélikus közösség a csomádinak a leánygyülekezete.) Az újonnan beiktatott lelkész a szószékre vonulva Mt 7,7-8 nyomán az Istentől való kérés módjairól és az isteni válasz lehetséges formáiról beszélt. Nehéz elfogadni, ha azt a választ kapjuk: „nem” - fogalmazott. „Nehéz megérteni azt, hogy a mi akaratunk kevés, és úgy tudunk csak Istennel élni, ha akaratunk belesimul az övébe. Kérni kell tehát azt is, hogy akarjuk, amit Isten akar” - hangsúlyozta a beiktatott lelkész. Prédikációja végén Lajtos János elmondta, hogy a csomádi-őrbottyáni evangélikusoknak olyan vezetője kíván lenni, aki a gyülekezet minden egyes tagját személyesen is imádságban hordozza. Az istentisztelet ünnepi közgyűléssel folytatódott. Elsőként a népviseletbe öltözött csomádi ifjúság kedves köszöntőit és dalait hallgathatta meg a gyülekezet. A húrszakadás se szegte kedvét a hagyományőrző szolgálattevőknek, gitárral vagy gitár nélkül, de szólt az ének. A hivatalos köszöntők sorában Eszlényi László arra hívta fel utódja figyelmét, hogy az első hely mindig Jézusé. A vendég lelkészek, valamint a helyi presbitérium néhány tagja mellett Klement János, Csornád polgármestere is szólásra emelkedett. Derültséget keltett dr. Cserhátiné Szabó Izabella fóti evangélikus lelkésznő rögtönzött „névelemzése”: a lajtos kocsi vizet szállít, tehát János, azaz „Isten kegyelme” egy lajtos kocsival hozhat éltető vizet, azaz élő vizet a csomádi gyülekezetbe. így legyen! ■ Kinyik Anita >■ Egyházasdengelegen már a reformáció századában megjelentek az evangélikusok. Sorsukat több esetben is befolyásolták a reformációt követő indulatok, de ők sosem adták fel. Báró Podmaniczky Mihály különösen kedvelte a települést és lakosait. A mai templom elődeinek felépítését - előbb egy kis fából készült imaházat, majd a helyén épült kőtemplomot is - a báró adakozása tette lehetővé. Miután a 18. század elején megfosztották anyaegyházi jellegétől, a gyülekezetét leányegyházként a szomszédos Szirákhoz csatolták. Egy évszázad telt el, amikor ismét felerősödött a saját templom építésének vágya. 1837. április 17-én került sor az alapkőletételre, és mindössze négy hónap múlva, augusztus 5-én befejezték a munkát: elkészült a torony és a hajó. (A belső munkálatok még öt évig tartottak.) Az egyházasdengelegi gyülekezet október 7- én százhetvenöt év távlatából tekintett vissza múltjára, és adott hálát az elmúlt két évben kívül-belül megszépült hajlékért. A szószéket - mivel szerkezete meggyengült - elbontották, de az eredeti állapot visszaállításának tervei már elkészültek, és reménység szerint rövid időn belül ennek az anyagi fedezete is meglesz. Az ünnepi istentiszteleten dr. Fabiny Tamás püspök szólt íSám 7,12 alapján: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” A templomépítés idejére, a reformkorra utalva a püspök a fejlődést emelte ki. Egy-egy mérföldkőnél megállva a visszatekintésnek arra a felismerésre kell indítania bennünket, hogy meglássuk: nem a tehetség, hanem az Úr segítsége vitte előre a közösség épülését. További két sámueli igét idézve az Északi Egyházkerület lelkészi vezetője a mai kor („Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”) és a jövő felé („ne térjetek el az Úrtól”) irányította az ünneplők figyelmét. A szolgálat kezdete az Istenre hallgatás, nem pedig az emberi beszéd és az okoskodás. Szükséges, hogy a fiatal nemzedékek is komolyan vegyék az örömhír hordozását, hogy ne váljanak gyökértelenné, és hogy mindinkább érezzék magukénak a gyülekezet közösségét és annak jövőjét - hívta fel a figyelmet a püspök. A közgyűlést - amelyet az énekkar és a gyermekek szolgálata színesített - Rugáné Laukó Margit gyülekezeti felügyelő vezette. Mindenekelőtt a gyülekezetben kilenc éve szolgáló Bartos Zoltán lelkész idézte fel a távoli és a közelmúltat. Köszöntőt számos egyházi és nem egyházi vendég mondott. Az egyházkerület nevében mind a jelenlegi, mind pedig a leköszönő - egyben tiszteletbeli - felügyelő is köszöntötte a jelenlévőket: dr. Fábri György és Benczúr László. ■ -HHÁNövény és só Aki válaszol: Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke ► Az alábbi kérdéséket az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának két tagja intézte az egyházkerület lelkészi vezetőjéhez, de a kérdezés lehetősége természetesen változatlanul nyitva áll olvasóink előtt is. Kérdéseiket továbbra is az evelet@lutheran.hu címre várjuk.- Egyetért azzal a reformátori gondolattal, hogy „az iskola az egyház veteményeskertje"? Miként befolyásolja az iskolai hitoktatás az egyház jövőjét?- Minden felelős, hosszú távon gondolkodó ember tudja, hogy a fiatalok között végzett munka kihat a jövőnkre. Ez igaz az egyházra is. A veteményeskert reformátori képe a magvetés felől kap értelmet. A veteményeskertben jó magot vetnek, és törődnek a kis hajtásokkal, cseperedő növénykékkel. Ha kell, lazítják a talajt, megtisztítják a területet a gaztól, locsolják, táplálják a növényeket, óvják őket az időjárás szélsőségeitől. Az egyháznak valahogy így kell az iskolákra, az iskolásokra gondolnia, ilyen értelemben kell az iskolákban ránk bízottakkal törődnünk. Az iskolák igazi értékét ugyanis mindig és mindenütt a benne tanuló gyermekek és fiatalok jelentik. Nagy ajándéka Istennek, hogy egyházi iskolákban taníthatunk, és hogy a kötelező törzsanyag átadása mellett Isten igéjének jó magját is szabadon, reménységgel vethetjük. Azt azonban egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a növekedés mindig Isten csodája. A kérdés második felére annyit tudok felelni, hogy a hitoktatás eszköz. Az órákon találkozások zajlanak. A hitoktató vagy lelkész esélyt kap arra, hogy tanúskodjon arról, ami számára drága érték. Kétségtelen, hogy az adó és a vevő oldalán is vannak olyan problémák, amelyek miatt nem vagy nem jól megy át az üzenet. A rosszul megválasztott módszer, a tolakodó vagy erőszakos hozzáállás akár ellentétes hatást is eredményezhet, mint amilyet a hitoktatással el szeretnénk érni. Igen, sajnos van arra is példa, hogy a „rossz tanúskodás” valakit az igazság megismerésében akadályoz. Ám a rosszul gyakorolt hitoktatás miatt nem bölcs arra a következtetésre jutni, hogy a hitoktatás mint keret alkalmatlan eszköz lenne. Arra viszont felhívhatja a figyelmet, hogy a magunk munkáját is folyamatosan, Isten színe előtt, őszintén kontrollálnunk kell. Nyitottnak és késznek kell lennünk arra, hogy szükség esetén a módszereinken, stílusunkon, hozzáállásunkon változtassunk! Éppen a ránk bízottakért.- Amint az EvÉlet is megírta, egyházunk - más történelmi keresztény felekezetekhez hasonlóan - az utóbbi időben több, korábban önkormányzati fenntartású intézményt vett át. Mi a véleménye erről, jó vagy rossz-e ez az egyháznak?- Ez attól függ, hogy miként tudunk élni ezzel a lehetőséggel. Vegyük észre, hogy a jelenben milyen nagy bizalommal fordul a társadalom az egyházi iskolák felé! A rendszerváltás utáni iskolaátvételek során - emlékszünk rá - nem ritkán szabályos háborúk robbantak ki az egyházak szerepvállalása miatt. Szülői tiltakozások, tüntetések, ellenző aláírások gyűjtése is előfordult. Ma pedig önkormányzatok keresik meg az egyházakat, és ajánlják fel iskoláikat. Tudom, hogy ebben az államosítástól, a bezárásoktól való félelem is benne van, de az jelzésértékű, hogy sokan az egyházakat az államnál jobb gazdának látják. Emögött nyilvánvalóan az elmúlt évek sok jó tapasztalata is meghúzódik. Mert a nehéz indulás után valóban komoly fejlődés volt megfigyelhető az egyházi oktatásban. A mi egyházunk iskoláiban is sok kiváló tanár, igazgató és iskolalelkész áldott szolgálata járult, járul hozzá az egyházi oktatás nagyobb társadalmi elfogadottságához. Vannak, akik félnek a túlvállalástól. A bibliai só képe arra mutat rá, hogy egy kis mennyiségű só átjárja az ételt, ízt ad az egésznek. Emberileg jó reménységünk, hogy az egyházi oktatásban eddig megszerzett tapasztalat az új intézmények számára is elérhető lesz, meríthetnek belőle. Egyházunk biztosítani fogja a tapasztalatcsere és az egymástól való tanulás lehetőségét. Azon leszünk, hogy az új intézmények átvétele egyházunk javára legyen!- A ciklus végeztével hogyan értékeli a zsinat hatéves munkáját?- Én nem tartozom a „zsinatpesszimisták” közé. Természetesen én is hallok olyan hangokat, amelyek erősen kritizálják „parlamentünket”. Vannak, akik egészen odáig elmennek kritikájukban, hogy a „zsinatolást” teljesen befejeznék, mert annyira zavarja őket a vélemények sokfélesége és az, hogy a testület esetleg más döntésre jut, mint az egyházi vezetés. Az elmúlt zsinati ciklusban az országos irodaigazgató választása vert hatalmas hullámokat, amelyek éveken át gyűrűztek tovább. Az Evangélikus Élet hasábjain is jelentek meg olyan írások, amelyek az egyház lényegétől idegennek nevezték a demokratikus szabályok egyházi alkalmazását. Ez a beállítás ezer sebből vérzik. A látható egyház ebben a világban emberi szervezetként működik, és a korai egyház életéből és gyakorlatából kiindulva többféle, biblikus alapon álló és teológiailag helyes működési keret levezethető. A sok felekezetben élő egyház pedig elég színes repertoárt vonultat fel, miközben a többség a lehető legjobbat, az Isten ügyéhez a leginkább illőt és méltót, a legjobban működőt szeretné megtalálni. Meggyőződésem, hogy mindegyik keret lehet Isten munkájának eszköze. Isten hatalmának és munkájának ugyanis a mi emberi szabályaink nem tudják útját állni! ÉGTÁJOLÓ Ugyanakkor az egyházban is komolyan kell venni a bűnt, amely belülről is támad. A hierarchikus, emberileg is felülről szerveződő és felülről irányított egyházakban ugyanúgy, mint az alulról szerveződő, „demokratikusnak" mondott, a protestáns hagyományokat erősebben alkalmazó közösségekben. A probléma tulajdonképpen soha nem a berendezkedéssel és a működés kereteivel van, hanem mindig az egyházat alkotó emberekkel... A zsinat a mi egyházunk működését igyekezett és igyekszik segíteni, kereteit jó irányba formálni. Ha nem sikerült is ezt a munkát maradéktalanul elvégezni és befejezni, a ciklus végén valamennyi zsinati atyának és anyának, valamint a zsinatot vezető elnökségnek köszönettel tatozunk. ■ E. É. Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
