Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-07 / 40. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. október 7. »► 13 Ötvenéves evangélikus kórus ► 2002 óta énekelek az oroszlányi evangélikus kórusban egy közeli településről bejárva, így az ötvenéves múltból csak az utolsó tíz évre volt rálátásom. Tudtam, hogy nyitott, barátságos, vidám, sokszínű, családias és mély hitű ez a közösség. Tapasztaltam, hogy keményen tudnak együtt dolgozni a kimerítő, többórás próbákon is a megfelelő színvonalú szolgálat érdekében. Láttam, hogy szívesen vannak együtt az évente ismétlődő családi hétvégéken, ahol az újszülöttektől a dédszülőkig mindenki az Úristen közelében érezheti magát, amikor az ige üzenetét hallja, vagy amikor gyönyörködik a természet szépségében. Éreztem, hogy szeretettel fogadtak engem is és az azóta bekapcsolódott új társakat is. A jubileumra készülődés közben feltárultak előttem a kórus múltjának mélyebb rétegei is. A kórus történetét feldolgozó, nyolcvanoldalas kiadvány nyelvi ellenőrzése alkalmával végigolvashattam a kórustagok, barátaink, támogatóink írásait, s magam is meglepődtem, micsoda hatalmas erővel munkálkodott az Úristen és néhány ember e közösség megszületésében és fennmaradásában. A jubileumi készülődést a kórus vezetése már a tavalyi évben megkezdte. Terveink megvalósításához nagy segítséget jelentett Oroszlány Város Önkormányzatának és a Magyarországi Evangélikus Egyház Egyházzenei Bizottságának kiemelt támogatása. Nyomtatott kiadványunkban igyekeztünk felidézni a múltat archív fotók, dokumentumok és barátaink visszaemlékező írásai segítségével. A jelentősebb fellépések és koncertrendezvények listája apró betűvel szedve is tizenkét hasábot tesz ki. Az ötven év alatt a kórus több mint 1800 istentiszteleten és 430 koncerten szolgált, ötvennél több magyarországi helyszínen lépett fel, és koncertezett Szlovákiában, Burgenlandban és Németországban is. Az események felidézését társaink szösszenetei, vidámabb és komolyabb írásai gazdagítják. A nyári vakációs időszakban nem volt könnyű a kóruspróbák egyeztetése, melynek ma már nélkülözhetetlen eszköze az elektronikus levelezőlista. Alapító karmesterünk mindig arra intette a kórust, hogy az Úristennek végzett szolgálatban mindig a legszebbet, a legjobbat igyekezzünk adni. Erre a jubileumi alkalomra (is) szerettünk volna a legjobban felkészülni, ezért keményen dolgoztunk a próbákon. Hatalmas munka volt az ötven év alatt a kórusunkban hosszabb-rövidebb ideig éneklő, több mint kétszázhatvan társ felkutatása és meghívása. Az ünnepségre meghívást kapott a plochingeni fúvószenekar kilenctagú küldöttsége is. Sokak áldozatos segítsége, háttérmunkája kellett ahhoz, hogy szeptember 15-16-án méltó módon ünnepelhessük a fél évszázados jubileumot. Szombat délelőtt az oroszlányi temetőben a kórustagok virágok elhelyezésével és énekkel emlékeztek a néhai vezetőre, Nagy Dánielre és az elhunyt kórustagokra. Délután már alig lehetett megközelíteni a templomot az érkező vendégek autóinak sokaságától. A plochingeni és lajoskomáromi fúvósok térzenéje után megnyílt a gyülekezeti teremben az énekkar múltját bemutató kiállítás. A tablókon dokumentumok, kéziratok, régi plakátok, újságcikkek, fényképek, levelek, díjak és tárgyi emlékek segítették felidézni az elmúlt ötven évet. A képeket nézegetve gyakran hangzott el a látogatók részéről a mondat: „Ez én vagyok!?” „Ezen a koncerten én is énekeltem!” Szándékunk szerint ez a tárlat a közeljövőben a városi művelődési házban is látható lesz. A délutáni koncerten - nagyszámú hallgatóság jelenlétében - először azt a két éneket szólaltattuk meg, amelyek ötven évvel korábban, a kórus első szolgálata alkalmával hangzottak el. Majd magyar és külföldi zeneszerzők egyházi kórusműveinek gazdag repertoárja következett. A délután egyik érdekes színfoltja volt Gárdonyi Zoltán Az Úr dicsérete című kórusművének ismételt bemutatása; ezt a művet a zeneszerző a kórus tízéves évfordulójára írta. Az ünnepségen Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület nyugalmazott püspöke hirdette az igét. Az egyházmegye nevében Szarka István, a plochingeni Posaunenchor részéről Reiner Nussbaum, Oroszlány város nevében pedig Takács Károly polgármester köszöntötte az ünneplőket. A kórusművek megszólaltatása közti szünetekben Sztruhár András idézte fel az ötven év eseményeit. A kezdeti nehézségeket, az 1972-es év nagy próbálkozását, amikor a kórus először vállalkozott oratorikus művek megszólaltatására, az 1973-as év első Jánospassió-előadását. Megemlékezett azokról a neves művészekről, szólistákról, akik közreműködésükkel támogatták az énekkar szolgálatát. A hetvenes években még megoldatlan volt a kották sokszorosítása. A zenekari kottákat Nagy Dániel saját kezével „sokszorosította” A kemény fizikai munkához szokott bányászkezek munkája nyomán míves partitúrák készültek. S hogy egyértelművé tegye mindebben a saját szerepét, a többoldalas másolást mindig a „Soli Deo gloria” (Egyedül Istené a dicsőség) mondattal fejezte be. 1981-ben koncertezett először Oroszlányban a plochingeni Posaunenchor. Ezt követően koncertkörútjaink részeként rendszeresen élveztük egymás vendégszeretetét. A fúvószenekarral kötött barátság időközben a két város testvérkapcsolatának kiépüléséhez vezetett. A kórus vezetését Nagy Dániel sajnálatos betegsége miatt 1995-től lánya, Milán Zoltánná vette át, aki remek karvezetőnek bizonyult. Csodálatosan tudja tartani a kapcsolatot a kórussal. Vezénylés közben egyetlen szemvillanással helyére tudja tenni az elkalandozni készülő hangokat, mosolyával biztatást ad a nehezebb művek előadásához is. Derűje, humorérzéke sok nehézségen átsegített már bennünket. A koncert talán legfelemelőbb percei voltak azok, amikor a jelen lévő egykori kórustagok a padokból kijőve beálltak egykori szólamukba, és velünk együtt zengték a „Jer, kérjük Isten áldott Szentleikét...” és „Az Úristen nagy nevének” kezdetű énekeket. Ezután a helyi gimnázium dísztermében került sor a mintegy kétszázhúsz fős ünnepi vacsorára. A szépen terített asztaloknál, finom ételek elfogyasztása közben a falra vetítve láthattuk a régi koncertfelvételeket a jubileumra összeállított kétlemezes DVD-ről. Örömteli esemény volt családtagjainkkal együtt a régi kórustagokkal, valamint plochingeni barátainkkal találkozni és beszélgetni. Közben gyakran hangzott el a 20-30- 40 éve nem látott egykori kórustagok kérdése: „Megismersz?” Végül nem maradhatott el a német-magyar együttléteinken már szokásossá vált közös éneklés sem. A gimnázium dísztermét betöltötték a két nyelven felcsendülő kánonok. Másnap a délelőtti istentiszteleten Johann Sebastian Bach 79. kantátája hangzott el a kórus és a zenekar előadásában. A kívül-belül felújított, kétszázhuszonöt éves templom hálaadó istentiszteletén a trombiták és az üstdob hangjaival kísérve hangzott fel a kórus ajkán a bizonyságtétel: „Nap és pajzs az Úristen” így ünnepelhettünk együtt egyházi vezetők, plochingeni fúvósok, a finn Kuhmo testvérvárosi küldöttsége, városi vezetők, a szlovák nemzetiségi önkormányzat népviseletbe öltözött tagjai és gyülekezeti tagok. A sokféle embert összehozta az Úristen nagy kegyelme és gondoskodó szeretete. Kedves énekem soraival zárom írásomat azzal az érzéssel, hogy számtalan áldásban lehetett részem, mióta e kórus tagja vagyok: „Jöjj, mondjunk hálaszót, hű szájjal és hű szívvel, / Mert rajtunk itt az Úr nagy csodadolgot mivel. / Már anyaölben is volt mindig gondja ránk, / A sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szánk!" (Magyar református énekeskönyv 167.) ■ Sárköziné Csonka Zita Az egyház egysége vagy az egység egyháza? Hozzászólás egy vezércikkhez ► „... igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4,3) - idézi Pál apostolt D. dr. Harmati Béla Egyházunk belső egységének külső jelei című cikke lezárásaként (EvÉlet, 2012. szeptember 23., 1. o.). Álláspontja szerint egyházunkban ma nem található meg ez az igyekezet, azaz nincs egység a Magyarországi Evangélikus Egyházban, nincs egység a magyar lutheránusok között. D. dr. Harmati Béla ennek jeleit elsősorban a liturgia és a liturgikus öltözék sokféleségében, szó szerint (is) értett sokszínűségében látja. ■ Tubán József Amit helyesen állapít meg a szerző, az az, hogy mire is van szükség az egyház egységéhez. Persze ezek nem az ő szavai, hanem az. Ágostai hitvalláséi: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában’.’ Melanchthon Fülöpnek az anyaszentegyház által is vallott szavai világosak és egyértelműek. Ezek után nem értem, hogy D. dr. Harmati Béla miért köti hozzá ehhez a kérdéshez az istentiszteleti rend és a liturgikus öltözék kérdését, ráadásul olyan markáns megfogalmazásokkal. A helyzet ugyanis sokkal mélyebbre hatóan szorul vizsgálatra, mégpedig így: vajon megvan-e az evangélium tanításának egysége jelenleg egyházunkban? Nem terjed-e közöttünk az a gondolkodásmód, hogy a szószékről bármit lehet hirdetni, ami szépen hangzik, vagy ami a híveknek megfelel? Szempont-e még tanításunkban, hitoktatásunkban, igehirdetésünkben a lutheri hitvallásosság? Vagy erősödik az a nézet, amely szerint Luther már idejétmúlt, elavult, és helyette valami újat, modernebbet, a mai világba inkább belesimulót kellene találnunk? E szavakat egy lelkésztársam szájából hallottam néhány hónappal ezelőtt... Nem légből kapott víziókat emlegetek tehát. Ha az egyház nem egységes abban, hogy a szószékeinkről a tiszta és igaz evangélium szólal meg - kenetteljes, emberközpontú „szentbeszédek” a felolvasott ige egy-két önkényesen kiragadott kifejezésére alapozott gondolattöredékek, illetve kedélyes élménybeszámolók helyett -, akkor felesleges számon kérni az egység külső jeleit. Hiszen az egyház - megint csak az Ágostai hitvallás szerint - az a közösség, „amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. Ami ezen kívül van, az nem egyház. Szabad azonban még tovább mennünk, feltéve következő kérdésünket: egységes-e az egyház belső közélete? Nem alkalmazunk-e sok esetben kettős mércét? Nem hunyunk-e szemet gyakran egyesek mulasztásai, esetíeges - jogi értelemben vett - összeférhetetlensége vagy nyilvánvaló törvényszegései felett, miközben másokra akár a gyanú legkisebb árnyéka hiányában is azonnal ráhúzzuk a vizes lepedőt, ha érdekeink úgy diktálják? Előfordul ugyanis, hogy a szavak szintjén minden véleményt elfogadunk, a sokszínűség szépségéről és a bizalom teljességéről papolunk, miközben a tőlünk különbözőket csaknem ellenségként bélyegezzük meg, esetleg aknamunkát folytatva a hátuk mögött. Vagy a sokszínűség csak addig szép, amíg a szivárvány egyik-másik színébe nem káprázik bele a szemünk? Nem ezen a téren kellene inkább tennünk valamit a valódi egységért - a békesség kötelékével, ahogyan Pál írja? Kényes kérdés továbbá, hogy menynyire könnyen visszaélünk az egység és a békesség kötelékének jelszavával. Egyetlen kiragadott példaként talán elegendő csupán a közelmúlt történéseinek feltárására emlékeznünk. Annak idején olyan könnyedén kiszaladt az egyház „hivatalos” száján az egységes bűnbánat színpadias megvallása, miközben a valódi megtisztulás helyett csupán a probléma szőnyeg alá söprése történt meg. Akik ügynökként vétkesek a múlt eseményeiben, továbbra is következmények nélkül élhetik világukat, illetve élvezhetik egykori tevékenységük gyümölcseit, mindenféle egyéni megbánás és a felelősségre vonás veszélye nélkül - miközben az egykori kárvallottakat, megbántottakat gyakran még ma is békebontással, „szeretetlenséggel” vádolják, ha csak fel merik emlegetni a sérelmeiket. E mögött az egység mögött nem a békesség köteléke húzódik meg, hanem a bűn takargatásának cinkos törekvése. Végül térjünk vissza az istentiszteleti rend és a liturgikus öltözék kérdésére. A probléma ebben a tekintetben sem ott van, ahol D. dr. Harmati Béla látni véli. Abban egyébként igaza van, hogy az egyénieskedést jobb volna mellőzni istentiszteleteinken. Különösen is azért, mert például a Liturgikus könyv évek óta hatféle (!) fő-istentiszteleti rendet tár elénk, amelyeknek fele egyébként szó szerint megegyezik Prőhle Károly Agendájának liturgiáival. Úgy gondolom, ebből könnyedén lehet választani, és semmi szükség a felelőtlen ötletelgetésre. Ezen a téren valóban szükséges az egység. Amint mondani szokták, a történelmi hűséghez azonban hozzátartozik az is, hogy a liturgiái reform sokkal egyszerűbb kérdés lett volna, ha megfelelően nyúlunk hozzá. Ha például tudomásul vettük volna azt, hogy mind Rajfay, mind Prőhle Agenda) a egy olyan istentiszteleti rendet közöl, amely visszacsempészte a maguk idejében református módra leegyszerűsített, színtelen istentiszteletbe a lutheri mise hagyományos elemeit, a keresztvetést, a gyakoribb úrvacsora lehetőségét, egyáltalán az oltár használatát - és amely rendek megalkotóik szándéka szerűit csupán az első lépést jelentették volna a megújulásban. De vajon hány templomunkban használták az énekeskönyv harminc esztendővel ezelőtti (!) megjelenése óta az úgynevezett liturgikus rendet, gregorián dallamokkal és a gyülekezet feleleteivel? Helyette egy szűk csoport példátlan érzelmi hadjáratot folytatott a 2000-es évek elején a liturgikai reform ellen, gyakran kellő ismeretek és teológiai-liturgikai felkészültség hiányában. Ezek a törekvések valóban az egyház egysége ellen hatottak, és tényleg nem férnek meg a békesség kötelékével. D. dr. Harmati Béla Pál apostolt idézte. Engedtessék meg nekem, hogy magam is őt citáljam befejezésként, folytatva az idézetet: „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben!’ (Ef 4,4-6) Adja Isten, hogy végre valóban őbenne legyünk egyek, és tanácstalanságunkat, tehetetlenségünket és értetlenségünket ne palástoljuk az emberi dolgok sehova sem vezető hamis egységének munkálásával. A szerző a Csornai Evangélikus Egyházközség lelkésze.
