Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-09-30 / 39. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2012. szeptember 30. » 15 Jézus és a teremtett világ Teremtett világ: felfoghatatlan korú és méretű az univerzum. Amikor a méretekre az európai ember - a távcsövek segítségével - rá­ébredt, az univerzum nagyságának, a benne dúló iszonyatos erőknek a tu­data hitbeli válságot és ezzel kapcso­latos lidérces álmokat váltott ki. A kor egyik írója, Jean Paul (1763- 1825), aki evangélikus lelkészcsaládban nevelkedett, A halott Krisztus beszé­dében így meséli el egy ilyen lidérces álmát: Krisztus előtt felsorakoznak a halottak, hogy feltegyék neki az őket gyötrő kérdést: egy ilyen mérhetetle­nül nagy és idegen univerzumban hol van Isten? Krisztus Jean Paul álmában így vá­laszol a kérdésre: „Bejártam minden vi­lágot, leszálltam minden Napon, ke­resztülutaztam az égi pusztaság összes Tejútján, alászálltam mindenüvé, aho­vá már csak árnyékát veti a lét, bete­kintettem a mélységbe, és így kiáltot­tam: Atyám, hol vagy? - ám csupán az örök vihart hallottam, melyet senki nem ural... S amint felpillantottam a mérheteüen világmindenségbe, hogy ráleljek Isten szemére, feneketlenül üres szemgödör meredt vissza rám.” A szörnyű látomásban Isten helyén viharos káosz tombol, amely teljesen idegen, rideg világ, amely teljesen él­hetetlen hely. Jean Paul még felébredhetett ebből a szörnyű álomból: „Mikor felébredtem, sírtam örömömben, hogy újra imád­hatom Istent. És az öröm, a könnyek és a benne való hit volt az imádságom. S ahogy felkeltem, ég és föld között egy boldog, múlandó világ terjesztette ki kurta szárnyait, és akárcsak én, az örök Atya színe előtt élte az életét.” Ez a boldog felébredés az ő számá­ra lehetséges volt, de vajon számunk­ra is lehetséges? Számunkra, akik tudjuk, hogy az univerzum tizen­­négymilliárd éves, és méretei is hihe­tetlenek. Ha képesek lennénk a fény sebességével haladni, akkor a hozzánk legközelebb eső állócsillagot öt év alatt érnénk el. Ha a Tejútra merőle­gesen haladnánk, akkor ezer év múl­va már kivehető lenne a csillagokból formálódó egyik spirálkar, és százezer év múlva már az egész galaxisunkat képesek lennénk látni. Tízmilliárd év múlva érnénk el azokat a kvazárokat, amelyek az eddig észlelt objektumok között a legmesszebb vannak. Ezeknek a felfoghatatlan méretek­nek a tükrében parányi bolygónknak és a rajta található életnek a puszta lé­te is meglepő, annyira különleges az univerzum nagy többségének állapo­tához és viszonyaihoz képest, hogy bátran lehet csodáról beszélni. Az elvirágzott koshomlokok törtfehér foltjai immár bágyadtan olvadnak a perjék acélos zöldjébe az utak szélén. A tavaszt hirdető gólyahír, boglárka és a Jakab-napi aggófií sem virít már oly harsányan, mint a folyamatosan vi­rágzó bakszakáll, amelynek a sárga ta­vasziak között különleges helye és üzenete van. Vidám, széttárt kezet for­mázó, hívogató, nagy virága csupa biz­tatás: mindjárt itta nyár!Nézd, már lengenek is a csomós ebírek dús bugái a lakodalmas kutyák nagy örömére Idén minden korábban jelentkezett. A pipacs vérvöröse már április köze­pén virított a fehér mécsvirágok kö­zött, és a pázsitfüvek zöldjével szívem­ben hazafias érzelmeket hevített e tri­kolór látványa. Nem is maradhat el a magyar mező és érzület nélkülük, úgy, ahogyan a köztük csoportosan vagy csak itt-ott magányosan nézelő­dő szarkalábak kékeslila csillagszemei sem. Itt vannak már a bársonyos tüdőfü kék, békét, nyugodalmat üze-De a teremtett világ valós korának és méreteinek tükrében új értelmet nyer a zsoltáros éneke: „...az égen is megmutattadfenségedet! (...) Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, mi­csoda a halandó - mondom -, hogy tö­rődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,2.4-5) A teremtett világgal való kapcsola­tát illetően az ember mindig kettős kö­vetelményt látott maga előtt: tisztelni az életet, ugyanakkor felelősen uralkod­ni az alsóbbrendű teremtmények felett. Az idézett zsoltár így folytatódik: „Ke­véssel tetted őt kisebbé Istennél, dicső­séggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezeid alkotásain, mindent a lába elé vetettél: a juhokat és marhá­kat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak’.’ Az ember egészen egyedülálló he­lyet foglal el a Földön. Olyan léptékű tevékenységet folytat, amely minősé­gileg kiemeli a többi élőlény közül. Az embernek kitüntetett helye - és sze­repe - van a világban. Azért nem csak egy a többi teremtmény között, mert Isten képére és hasonlatosságára te­remtetett. A komplexitástudat, -növe­kedés az emberben érte el legmaga­sabb szintjét, s benne lépett át egy má­sik, magasabb dimenzióba. Az ember nem egy a sok lény között, benne és ál­tala halad a vüág a beteljesedés felé. A kiemelt helyzetből elméletileg kétféle következmény származhat: kiemelt jogok és kiemelt kötelességek. El kell ismernünk, hogy - legalábbis az utóbbi évszázadokban - az ember a maga kitüntetett helyzetét a gyakor­latban úgy élte meg, hogy kiemelt jo­gokat követelt magának. Itt az ideje, hogy belássuk: csak az a viselkedés eti­kus, amely a kiemelt helyzetet nem előjogok megszerzésére használja, hanem fokozott kötelességként és fe­lelősségként éli meg. Az európai ember hosszú időn ke­resztül a teremtett világ urának kép­zelte magát. Ebben szerepe lehetett a Biblia évszázadokon átívelő félreértel­mezésének is. Az utóbbi egy-két év­tizedben azonban az „úr” szerep he­lyett az ember „sáfár” szerepére helye­ződött át a hangsúly. Míg a házvezető, az oikonomosz - szó szerint a sáfárnak megfelelő fo­galom - nem sokszor fordul elő az Újszövetségben, a sáfárság fogalma Jé­zusnál visszatérő elem. Jézus példá­zatainak egy jelentős csoportjában úgy mutatja be az embert, mint aki­re rábízatott valami, legyen az talen­tum vagy mina vagy egy gazdaság. Az úr idegenbe távozik, majd visszatér, Darwinból Visnu ► A természet IQ-ja című film díszbemutatójának közönsége az ameri­kai-magyar koprodukcióban készült alkotással azonos című - feltű­nően igényes küllemű - könyvet ajándékba kapta szeptember 18-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Hornyánszky Balázs és Tasi István kötetének harmadik magyar kiadása a természet- és dokumentumfil­mek stílusjegyeit ötvöző „mozi” világpremierjére jelent meg. A tudo­mány és a spiritualitás egyik izgalmas határterületével - az állati ösz­tönök titokzatos eredetével - foglalkozó szerzők az evolúció helyett spirituális magyarázattal szolgálnak... ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó és elszámolást tart. Ilyen zárómeg­jegyzésekkel fejeződnek be ezek az el­számolások: „...a kévésén hű voltál, sokat bízok rád ezután..!’, vagy „aki hű a kévésén, a sokon is hű az, és aki a kévésén hamis, a sokon is hamis az”. Jézus tehát előszeretettel ábrázolja az embert úgy, mint sáfárt vagy mint olyan szolgát, akinek megbízatása, feladata van. És ezért számon fogják kérni. Vagyis Jézus szerint az ember a teremtett világ sáfára, akinek az a fel­adata, hogy gondját viselje annak, amit rábíztak. A Jelenések könyvében, a hét levél egyikében, a filadelfiai gyülekezetnek címzettben ezt olvashatjuk: „Akigyőz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában...” (Jel 3,12) Mi is rejlik e mögött a kép mögött? Minél több oszlopra terhelődik a súly, annál könnyebb, könnyebben tartható. Ahogy a görög mitológia Atlasz-fi­gurája tartja az eget, ahhoz hasonló­an tartotta Jézus a keresztet. A kereszt a világmindenség jelképe is, nem csak az áldozaté. A Zsidókhoz írt levél ép­pen azzal kezdődik, hogy Jézus terem­tésbeli szerepét tisztázza: „Ő Isten di­csőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hor­dozza a mindenséget..’.’ Újabb angol nyelvű bibliafordításokban itt a hor­dozza szó helyén a „fenntartja” jelen­tésű szó (sustain) szerepel. Ugyanez a szó afenntartható fejlődés közismert kifejezésében is feltűnik. Jézus fenntartja a világot. Ahogy egy­kor a kereszt fáját hordozta a Golgo­táig, úgy tartja fenn a világot. A fenn­tarthatóság ebben a vonatkozásban az oszlopok képe alapján értelmezhető. Az a Jézus, aki fenntartja a világot, így buzdítja tanítványait: „Kérjétek az aratás úrát, küldjön munkásokat az aratásába.. "Mert minél több munkás van, annál könnyebb és hamarabb befejezhető a munka, annál előbb el­jön a gyógyulás pillanata. Jézus min­denki számára értelmes feladatokat ad: olyanokat, amelyek megoszthatók, mint egy teher, melyet több oszlop együttesen tart. A krisztusi terhek megoszthatók, sőt az ilyen terhek igazán krisztusiak. Ezért egyáltalán nem volt mindegy sosem, és ma sem mindegy, hogy há­nyán vagyunk. Hogy hányán veszünk részt Krisztus gyógyulást hozó, az egész teremtett világot fenntartó szol­gálatában. ■ Réz-Nagy Zoltán dó anyai szeretettel tekintenek körbe, és kinyílva alázattal hajtják megfejü­­ket, így szemlélik a rájuk feltekintő cic­­kafarkokat. Vigyázz, mert hamar elmúlik a nyár, és te csak elrohansz a patkócim­­tól, hölgymáltól és oroszlánfogaktól sárgálló mezők mellett. S mire észbe kapsz, már az őszi vérfüvek bordó cseppjei, fekete nadálytövek elvirág­zott, csapzott bokrai és a szerény út­­széli imolák kísérnek az augusztus vé­gi ökörnyálas hajnal ködében. Akkor már csak a szürke ászátfog emlékez­tetni a harsány nyári színpompára. Ha pedig nyitott szemmel jártál, s kö­zelről szemlélted Isten gyönyörű te­remtett virágvilágát, borongás, szomo­rú őszi-téli napokon feléd hajol majd egy-egy iglice, gólyaorr vagy néhány útszéli zsálya. így kitart benned a szusz, míg tavasszal újra nyílnak majd a kankalinok, kosborok és az il­latos földi orgonák. ■ Győri András A biokémikus Hornyánszky Balázs és Tasi István kultúrantropológus, illet­ve - mint utóbb kiderül - vaisnava teológus 2002-ben robbant be először A természet IQ-ja című könyvével. Azt túlzás lenne állítani, hogy a magyar köztudatba (nálunk legfeljebb a tudo­mányos sajtóban találkozhattunk - többnyire - kritikus reflexiókkal), an­nál inkább az amerikaiba. Az Egyesült Államokban ugyanis tudományos ka­tegóriában a legjobbnak ítélték a könyv 2009-ben megjelent angol vál­tozatát. (Magyarországon 2005-ben jelent meg újra, a harmadik kiadás pe­dig a „megfilmesített változattal” együtt látott napvilágot.) Lapozzunk először bele a könyv­be. Az evolúciós elmélet hátterét, fo­gadtatását, utóéletét, az etológiái, antropológiai, filozófiai, teológiai vi­tákat csekély mértékben ismerő ol­vasóként örülhetünk, hogy 2012- ben ilyen bátor hangon jelenik meg számunkra is érthető formában a probléma, és dörzsölhetjük a tenye­rünket, hogy lám, „minden jel arra mutat”, valami magasabb intelligen­cia munkálkodik itt. Amilyen hatal­mas a népszerűség, olyan nagy a bukás lehetősége is egy ilyen vállal­kozásban, hisz az egyszerűsítés mód­szere mindenféle szándék nélkül is gyakran ferdítéshez vezethet. Keresztény olvasóként minden­esetre léleksimogató azt olvasni, hogy - az egyébként teológiát végzett - Darwin evolúcióelmélete ingatag felépítmény. Mindezt sziporkázó stí­lusban, sokszor - a természet vagy annak létrehozója (?) humorérzé­két sem leplezve - nyelvi játékokkal, illusztratív hasonlatokkal, egy-egy különös „állati” jelenséget bemutat­va tárják elénk a szerzők. így kerülhet középpontba olyan példa, mint a könnyen dagasztható „farkas farkasnak farkasa” szituáció, azaz a nagy testű ragadozók közötti rangsorvitákban előforduló meghu­­nyászkodás jelenségének vizsgálata. Itt van még az apró, mégis „emberfelet­ti” teljesítményre képes színes kolib­ri, a csöpp tisztogató hallal bizarr vi­szonyt folytató ékszersügér, a szín­pompás, lenyűgöző eleganciájú páva, a magát vészhelyzetben komikus óri­áslufivá fújó gömbhal... Csupa csodás, különleges, elképesztő példa, csupa csodás fotó. Színek kavalkádja a könyv, még a lapjai is jó szagúak, az olvasó - leginkább az utolsó fejezethez érve - mégis úgy érezheti, itt valami bűzlik. Rendben van, hogy két lánglelkű kutató - ugyan nem szakterületébe vágó - alapos elméleti bevezetés után az állatok viselkedésének tanul­mányozásába kezd, és esetleges, szub­jektív példákat kiragadva örül annak, hogy a tudomány bizonyos kérdések­re nem tud kielégítő választ adni, sok­szor csupán - több sebből vérző - hi­potéziseket állíthat fel. A kérdésfeltevés jogos, bár azt mintha elfelejtenék hozzátenni, hogy páran már éltek e joggal jó pár évti­zeddel ezelőtt is... Mindenesetre meglepő, hogy a föntebb említett természeti tarkasá­gok taglalása után mindenféle átveze­tés nélkül (vagy ál-átvezetéssel) tárják elő a szerzők - minden bizonnyal már a téma kidolgozása előtt meglévő - vá­laszukat: a védikus irodalmak lélek­vándorlással kapcsolatos tanait. Félreértés ne essék, nincs ebben az előadásmódban semmi erőszakos, sőt többször elmondják: ez csak egy figye­lemre méltó, kevéssé ismert világ­­magyarázat, melynek segítségével csu­pán illusztrálni kívánják a nyájas olva­sónak, mily sokféle válasz létezhet a darwinizmuson túl, illetve ellenében. Azért mégiscsak elgondolkodtató, miért nem lehetett ezt a könyv ele­jén leírni. Valamilyen okból - talán a sokat kritizált véletlen szólt közbe? - elmulasztották a szerzők, és ez vé­leményem szerint súlyos mulasztás. Naiv olvasóként a darwinizmus ör­dögi köréből üdítő világosság helyett a lelkek örökké való cserélődésének ciklikusságába jutunk. Elmarad a katarzis, elmarad „a válasz”. Kiállt két lelkes, rendkívül kreatív fi­gura: kérem, megfejtettük az emberi­ség egyik alapkérdését! Majd kiderül, már rég elköteleződtek egy rendszer­nek, beleálltak abba, s - bár tagadha­tatlanul szimpatikus szeretettel - azon a Szemüvegen keresztül vizsgálják a kérdést (és „a teremtményeket”), de ezt mint tényt nem tárják az olvasó elé gondolatmenetük elején, hanem a könyv csúcspontján dobják be érthe­tetlenül és indokolatlanul. Úgy tűnik, mintha összekevernének nézőpon­tokat, fogalmakat, ok-okozatot, kér­­dést-választ, tudományt és vallást. A film is kitart a tarka lepel mel­lett: lenyűgöz csodás természeti ké­peivel, aztán snitt, és jönnek a csak­­rák meg a sokarcú istenalakok... Félreértés ne essék, lebilincselően érdekesek a védikus vélekedések, el­gondolkodtató, magával ragadó ez a vi­lág, de itt, Kelet-Közép-Európában, egy tudományos forradalmat ígérő könyv megfilmesített változatának premi­erjén Indiánál és az olajzöld asztrild la­tin elnevezésénél is távolabbinak tűn­nek.. . Meg aztán, ha az élet s benne a fajok eredetéről minket kérdeznek... ■ Kinyik Szelíd vadak nő apró szirmai. Ezek minden szomo­rúságon felülkerekedni tudó, szelíd je­lek úton-útfélen. Őket már a júniu­si katángkórók mosolygó virágorcái fogják csak felülmúlni. Most azonban a termetes és har­sány ökörfarkkórók vidámítanak reg­gelente, és nemsokára szöszös és lila társaik is nyílni fognak. Tárt karokkal mutatja majd apró sárga vagy fehér fürtjeit az orvosi somkóró, de ekkorra már elvirágzott csenkeszekfakóra sző­­kült szálai hullámoznak az útpadkák felé a langyos nyári szellőben. Mögöt­tük kivillannak mély rózsaszínnel a budai (vagy vastövü) dús imoláks ve­lük együtt a molett, bókoló bogáncsok. Noha száraik, mint bimbóik is, tele vannak szúrós tüskékkel, mégis tálára-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom