Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-30 / 39. szám
2 •« 2012. szeptember 30. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Kegyelmes Istenünk, mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy igéddel ma is megszólítottál minket. Hálát adunk azért, hogy Jézus Krisztus mint főpapunk ma is könyörög értünk. Köszönjük, hogy elküldted Fiadat, hogy vele és általa eggyé lehessünk veled. Könyörgünk azért, hogy hívásodat mindannyian meghalljuk és elfogadjuk, és bocsásd meg, ha sokszor nem akartuk meghallani a te szelíden hívó hangodat. Köszönjük, hogy egyházadat és benne minden embert gondviselő jóságoddal kegyelmesen megtartod, így köszönjük meg gyülekezetünket és minden benned reménykedő gyülekezetét országunkban és szerte a világban. Add, hogy ezek a gyülekezetek növekedjenek, erősödjenek a benned való igaz hitben. Könyörgünk hozzád nemcsak egyházunkért, hanem országunkért és annak vezetőiért is, te adj bölcsességet nekik. így ajánljuk irgalmadba hazánkat és ezt a világot. Hálát adunk a szent akaratod szerint teremtett világért, amikor ennek megünneplésére készülünk. Köszönjük, hogy jónak teremtetted ezt a világot, és gondviselő jóságoddal ma is fenntartod. Könyörgünk szükséget szenvedő testvéreinkért, akik természeti csapások miatt veszítették el otthonukat, életük eddigi munkájának gyümölcsét. Te adj erőt számukra az újrakezdéshez, és erősítsd meg őket Lelked által a kitartó munkára. Kérünk, te áldd meg a házastársakat és családokat, hogy benned való hitben növekedjenek, és tiszta életben erre neveljék gyermekeiket is. Légy az árvákkal, özvegyekkel, elhagyatottakkal, gondviselő kegyelmeddel légy a szűkölködőkkel, betegekkel, szenvedőkkel. Te adj vigasztalást a gyászolóknak. Kérünk, hallgass meg minket, hiszen te már azelőtt érted gondolatainkat, mielőtt kérésre nyílna a szánk, és reménységünkön felül megadod mindazt, ami szerinted való. Ámen. SEMPER REFORMANDA t i „Közismerten a földkerekség egyik rákfenéje, hogy a Szentírást annyira megvetik - még azok is, akiknek hivatalból kellene foglalkozniuk vele. Minden más dolgot, mesterséget és könyvet éjjel-nappal űznek és forgatnak szakadatlan igyekezettel és fáradozással. Csak a Szentírást hagyják a sutban heverni, mintha nem volna rá szükségük. És akik nagy kegyesen egyszer elolvassák, azok is csak sebtében lapozzák végig: soha egyetlen mesterség vagy könyv nem támadt a földön, amit mindenki olyan egyhamar kitanult volna, mint a Szentírást. Pedig ez nem olvasni való, mint sokan hiszik, hanem élni való könyv! Nem azért kaptuk, hogy spekuláljunk vagy magasröptű vitákat folytassunk róla, hanem hogy éljük és megcselekedjük! De hiába is panaszkodunk, a füle botját se mozgatja senki! Krisztus, a mi Urunk segítsen minket Szentleikével az ő szent igéjét szívből szeretni és megbecsülni, ámen!” M Luther Márton: A szép Confitemini, azaz a 118. zsoltár (Pethő Attila fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - EF 4,11-16 Az egyház egységének vasárnapja A Szentháromság ünnepe utáni tizenhetedik vasárnap 1276-ban vált az egyház egységéért való imádság vasárnapjává, bár ez ma már csak a reformáció korában érvényes liturgikus naptár témabeosztását követő evangélikus egyházakban érvényesül. A háttérben az állt, hogy az akkorra fénykorán éppen túljutó mongol birodalom egyre súlyosabb katonai fenyegetést jelentett a Bizánci Császárságra nézve. Róma ezt kihasználva a Nyugat segítségét az 1054 óta fennálló egyházszakadás felszámolásának feltételéhez kötötte. X. Gergely pápa ennek érdekében 1272-ben egyetemes zsinatot hívott össze. A bizánciak két évig húzódoztak a részvételtől, de 1274-ben püspökeik mégis megjelentek a franciaországi Lyonban összeült egyetemes zsinaton. Beleegyeztek, hogy a Niceai hitvallás szövegébe Keleten is beiktassák a filioque szót a Szentiélekről szóló cikkelybe, hogy tudniillik a Szentlélek „Patrem et Filioque procedit” azaz nemcsak az Atyától, hanem az Atyától és a Fiútól származik. Ám Róma ezenkívül még a tisztítótűz tanának elfogadását és az eucharisztiában a ko - vásztalan kenyér - az ostya - használatát is követelte, amire a bizánci püspökök már nem voltak hajlandók. A zsinat hangulatát jól jellemzi, hogy azon - a pápa meghívására - a tatár kán követei is részt vettek, nyilvánvalóan a fenyegetés és a nyomásgyakorlás szándékával, hiszen a tatárok nem voltak keresztények. Az egység szempontjából végül eredménytelen zsinat feloszlása után - nyilván nem véletlenül - fokozódott a mongol birodalom Bizáncra nehezedő katonai nyomása. így Peleologosz Mihály császár kénytelen volt erővel megtörni saját egyháza püspökeinek ellenállását, és 1276 őszén a katonai segítség fejében késznek mutatkozott Róma összes feltételének teljesítésére. Ekkor már XXI. János ült a pápai trónon, aki az egyházszakadás megszüntetéséről szóló egyezmény tervezett aláírása előtti vasárnapot, amely történetesen a Szentháromság ünnepe utáni tizenhetedik vasárnap volt, az egységért való imádság vasárnapjává tette a nyugati egyházban, és hasonló gesztusra kérte a konstantinápolyi pátriárkát is, aki némi vonakodás után erre hajlandónak mutatkozott. Az egység ezután létrejött, mert Bizánc elfogadta a pápa feltételeit. Ám a kizsarolt egység nem lehetett és nem is volt tartós. VIII. (Peleologosz) Mihály halála után a bizánci püspökök helyi zsinatot tartottak, amelyen egyetlen határozattal semmisítették meg a pápa főségéről, a „filioque” betoldásról, az ostya használatáról és a tisztítótűzről szóló megegyezést. A római pápát és követőit pedig újra kiközösítették és egyházi átok alá helyezték. Örök tanulság ez arra, hogy a kierőszakolt megegyezés és egység mennyit ér. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy az egyház látható egységére ne lenne égető szükség. És most nem az egyes gyülekezeteinken belül is gyakran bomladozó egység megszilárdítására és láthatóvá tételére gondolok. Nem is csupán evangélikus egyházunk lelki, tanításbeli, hitbeli egységének helyreállítására. És nem is csak arra szeretnék rámutatni, hogy valójában A VASÁRNAP IGÉJE ennek a - ha tetszik, belső - egységnek a hiánya áll az istentiszteleti rendek és papi öltözékek sokak által kifogásolt, mások által üdvözölt különbözőségének hátterében. Hiszen egy percig sem gondolom, hogy az ezekben a kívülállók számára is látható dolgokban erővel kikényszeríthető „külső egység” pótolhatná a hiányzó „belső egységet” Viszont szerencsésnek tartanám, ha a lelki, hitbeli, tanításbeli egység megbomlásában, illetve megbontásában játszott szerepüket azok is önkritikusan gondolnák végig, akik manapság a látható kultikus egység hiányát panaszolják. Bár ezek rendkívül fontos kérdések, ezen a vasárnapon mégis - a Niceai hitvallás szavait idézve - az „una, sancta, catholica et apostolica ecclesia” az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyház” látható egységének szükségéről kell szólnunk. Hiszen Pál apostol sem csupán az „efezusi eklézsia” egységéről beszél, amikor így buzdítja a levél olvasóit: „...az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej, a Krisztus’.’ Pál apostol az egyházról nem úgy gondolkodik, hogy ahány gyülekezet, annyi test, és valamennyi testnek a feje Krisztus. Hiszen egyfejű, de többtestű torz lények még a mesében sincsenek. Pál az egyház egészét, az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat” tartja egyetlen testnek, amelynek egyedüli feje a Krisztus. „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben” - Pál ezt is minden kétséget kizáróan az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyházról” állítja. Ezen nem változtat az a sajnálatos és szomorú tény, hogy a valóságban az egyház ezt az egységet az első századokban csak addig tudta megélni, amíg üldözés alatt állt. A Nagy Konstantin által hozott fordulat nemcsak az egyház üldözésének vétett véget, hanem a lelki, hitbeli, tanításbeli és az Úr asztala körül kívülállók számára is láthatóan megnyilvánuló egységnek is hamarosan vége szakadt. A történelem folyamán ennek az egységnek a helyreállítására tett minden emberi kísérlet meghiúsult. Nem is lehet másként, mert embernek lehetetlen a Krisztus földön élő testében bekövetkezett szakadások összefoltozása. Az egység helyreállítása csak Istennek lehetséges. Hiszen ehhez ugyanarra a hatalomra van szükség, mint amellyel egykor Krisztus támadt föl a halálból. Mert az emberi bűn következményei - ha a bűnös közben bocsánatot nyer is - maradandók. A bűn következményeit csak a föltámadás csodája nyelheti el. Ezért kell nem csak ezen a vasárnapon és nem is csak a januári imahéten imádkoznunk azért, hogy Isten minél előbb részesítse földi egyházát a föltámadás csodájában. ■ Véghelyi Antal Megízleltétek a bűnbocsánat örömét... Számomra ez a mondat az úrvacsorái liturgia egyik csúcsa, ahonnan szédítő távlatok nyílnak: „Menjetek... hirdessétek... tanúskodjatok... építsétek!” 's Az 1963-ban kiadott Agendában még nem szerepelt ez a mondat. 1986-ban, már mint gyakorló lelkész, nagy örömmel fedeztem fel ezt a missziói töltésű elbocsátást az akkor megjelent, átdolgozott Agenda szövegében. Emlékszem, hogy mennyire bosszantott, amikor egyegy „sietős” kollégám kihagyta ezt a néhány mondatot. Volt, akinél szóvá is tettem, hogy miért éppen az egyik legfontosabb szakaszt spórolja ki az úrvacsorái rendből... Hiszen itt éppen arról szólunk, amit olyan sokan fájó hiányként kérnek számon az evangélikus istentiszteleten. Hol van az öröm, hol van a missziói lendület? - halljuk a gyakori, nem is egészen alaptalan kritikát. Ebben a néhány tömör mondatban viszont világosan megfogalmazódik az öröm forrása és az istentisztelet missziói perspektívája. Az öröm forrása a bűnbocsánat, az az átélhető valóság, hogy Jézus Krisztus az eucharisztiában közösséget vállal velünk. Ezt a csodát a ’86-os szöveg szerint: megtapasztalhatjuk. A Liturgikus könyv (LK) szerint: megízlelhetjük. Mindkét szónak mély üzenete van. Jézus Krisztus az úrvacsorában valóságosan jelen lévő, megtapasztalható Úr, akinek szeretetét a szó szoros értelmében megízleljük a kenyérben és a borban. Eszünkbe juthat a 34. zsoltár 9. verse „Érezzétek - más fordításban: ízleljétek - és lássátok meg hogy jó az Úr!” A Krisztussal való eucharisztikus találkozás nem csupán futó kaland, tovatűnő hangulat, gyorsan fakuló élmény. Az úrvacsora nem „fast food”, gyorsétel, amely után hamarosan újra korog a gyomrunk, üres lesz a szívünk és a lelkünk. Erről énekel Pekka Simojoki Koczor Tamás fordításában: „Ez az öröm el ne múljék! Az asztalon bor és kenyér. Atyád nyitott szívvel vár rád, tárt karokkal fut feléd.” (Zarándokének 128) A Krisztussal való találkozás megtapasztalt, megízlelt öröme indít el az atyai házból a testvér, a másik ember felé. A jézusi missziói parancs nyitánya cseng vissza az elbocsátás első szavaiban: „Testvéreim! Menjetek el és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását!” Az Agendánkban használt „elbocsátás” kifejezésénél talán szerencsésebb lenne az „elküldés” hiszen itt valóban a missziói parancs parafrázisáról van szó. Érdemes felfedezni, hogy ilyen módon mindkét szentségünk mennyire kötődik a missziói parancshoz. A keresztelés elrendelési igéje maga a missziói parancs. Tulajdonképpen már keresztelésünk pillanatától kezdve küldetésünk van a kapott kegyelmi ajándék továbbadására. Ez a missziói mandátum és felelősség egyaránt kiterjed a szülőkre, keresztszülőkre és a gyülekezetre is, hiszen együtt vállaljuk, hogy gondoskodunk a gyermek hívő kereszténnyé növekedéséről. Ahogyan a keresztség, úgy az úrvacsora sem lehet következmények nélküli szentség. Isten azért ad, hogy mi is adhassunk. O azért áld meg, hogy mi is áldhassunk. Ő azért vállal közösséget velünk, hogy mi is felvállaljuk embertársainkat. Az úrvacsorái elbocsátás/elküldés szövege gazdagon kibontja ennek az áldást közvetítő szolgálatnak a színeit. Az első, a meghatározó alapszín az evangélium proklamálása: „...hirdessétek az Úr halálát és feltámadását!” Ebben a felhívásban fontos az és kötőszó is. Ahogy nagypéntek torzó csupán húsvét nélkül, úgy a nyitott sír is értelmezhetetlen a golgotái kereszt nélkül. Fontos a következő felszólító mondat is: „Tegyetek bizonyságot - az LK szerint: tanúskodjatok - szeretetéről!” Az evangélium nem csupán meghirdetett szép szó, jó szó, hanem bizonyságtévő életünkkel hitelesített örömhír. Ennek a tanúskodó életnek kulcsigéje az „építsétek”! Mit építsünk az Úr 2012. esztendejében? Első renden nem templomokat, nem egyházi hierarchiát és struktúrát, még csak nem is haladó RÉGI-ÚJ LITURGIKUS hagyományokat, hanem „testvéri közösséget”. Olyan közösséget, amelyet a bibliai közösség, a koinónia legmélyebb tartalma, töltése jár át: együtt részesedni és egymást részesíteni Isten ajándékaiból. Egy sok tekintetben közösségképtelen, közösségellenes, sőt a közösségeket romboló világban a mi közösségépítő erőnk abból forrásozik, hogy „megtapasztaltuk a bűnbocsánat örömét”. Mivel Jézus közösséget vállal velünk, megbocsát nekünk, önmagát áldozza értünk, ezért - és csak ezért - építhetünk jó eséllyel és reménységgel testvéri közösségeket az emberek között megbocsátással és önfeláldozó - az LK szerint: áldozatos - szeretettel. Új távlatokat nyitó „csúcsélmény” ez az elbocsátó, elküldő, biztató parancs. Egyben irányt is mutat, amely felé útnak indít az ezt követő záróáldás. A megdicsőülés hegyéről ereszkedünk a völgybe a Krisztussal való találkozás örömével. Vissza az emberek közé! Áldottként, hogy áldássá legyünk! ■ Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke ‘Evangi ‘Evangélikus Étó # ‘Evangélikus Étó * Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a vsrvvw.evangelikuselet.hu címről.
