Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
Evangélikus Élet mozaik , , -, 2012. augusztus 19-26. ► 11 Rádiócsend A föld gömbölyű. Ezért míg az egyik felén nappal van, a másikon éjszaka. Az egyik felén valós időben követik az emberek az eseményeket a különböző audiovizuális médiumokon, a másik felén pedig békésen alszanak, hogy másnap felvételről nézzék vagy hallgassák meg azokat a híreket, amelyekről a világ egyik fele már értesült. Idén Európában volt mind az olimpia, mind a labdarúgó-Európabajnokság, így nekünk, magyaroknak nem kellett szembesülnünk az időeltolódás okozta következményekkel. De még ha kellett volna is, a televízió- és rádiócsatornák valószínűleg jól összehangolt menetrend szerint működtek volna, hogy azok, akik a délutáni vagy esti műsorra várnak, ne értesüljenek a kelleténél korábban az eredményekről. A foci európai „belügy” volt, az olimpia azonban valamennyi kontinens rajongóit megmozgatta, így más földrészeken okozott problémát, hogy a médiumok úgy adjanak hírt a sporteseményekről a közvetítések előtt, hogy valójában ne adjanak hírt. Sőt valójában a tévéfelvételeket lejátszó NBC társaság komoly nehézségekkel küzdött emiatt. Azt mondják, hogy az idei volt az első „közösségi olimpia”. Noha például a Twitter nevű mikroblogszolgáltatás már létezett a pekingi olimpia ideje alatt is, a mostani játékokon egyetlen nap alatt több kapcsolódó információt adtak közre rajta keresztül, mint négy éve az olimpia teljes ideje alatt. Mindez persze nem korlátozódott a Twitterre: a Facebookon vagy a Google+-on ugyanúgy hemzsegtek az eredményeket közzétevő vagy azokra utaló bejegyzések. Az Egyesült Államokban is csak a tévéközvetítés mutatott csúszást, az on-line lapok ugyanis valós időben számoltak be az eseményekről, így aztán aki az eredmények ismerete nélkül akarta megnézni a korábban már lezajlott sporteseményeket, a legjobban tette, ha be sem kapcsolta a számítógépét. Óhatatlanul igen sokan ismerhették meg tehát túl korán az eredményeket, az NBC adatai alapján mégis ez lett minden idők legnézettebb olimpiája. És talán csak a rivális ESPN kábeltévé-hálózat elnöke panaszkodhatott, hogy az amerikai kultúrától idegen a sportesemények felvételről történő közvetítése, a nézők kedvüket lelték az olimpiai játékok nyomon követésében. A közösségi jelző így nem véletlenül lett telibe találó, főleg, ha abból a szempontból nézzük, hogy az elmúlt négy évben mennyit fejlődött a közösségi média. Négy évvel ezelőtt a Twitternek 6 millió felhasználója volt, ma pedig 140 millió; a Facebook tagjainak száma pedig 100 millióról 845 millióra nőtt. A Twitter gyarapodása még szembetűnőbb, ha figyelembe vesszük, hogy az oldalon Usain Bolt jamaikai futónak jelenleg több követője van (7,6 millió), mint ahány felhasználója négy évvel ezelőtt összesen volt a mikroblog-szolgáltatásnak. EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence A korai felmérések eredményei szerint az olimpia rajongóinak 87%-a tervezte, hogy közzétesz információkat a közösségi oldalakon, és mire a játékok elkezdődtek, az olimpia hivatalos Facebook-oldala 3 millió lájkot kapott, illetve Twitteren 1,1 millióan kezdték követni. Hogy ne maradjon érdekesség nélkül az olimpiai számháború, érdemes megemlíteni a különféle helyeken felbukkanó #Rule4o (40. szabály) címkéket. Az olimpiai bizottság szigorú szabályzatot dolgozott ki arra, hogy a játékokon részt vevő sportolók milyen feltételek mellett használhatják a verseny ideje alatt a közösségimédia-eszközöket. Többek között nem tehettek közzé video- vagy hangfelvételt az eseményről, nem írhattak trágár szövegeket, nem reklámozhattak semmilyen céget, de még az olimpiai öt karikát sem használhatták. Különösen a nem hivatalos szponzorok nevét nem írhatták le, így az erről rendelkező 40. szabály ellen a legkülönfélébb módon tiltakoztak az olimpiai résztvevők. Dawn Harper amerikai sprinter például ragasztószalaggal „fogta be” a saját száját, s a szalagon a Rule40 felirat olvasható (https://twitter.com/ DHarpioomH/status/229737883043- 504128). Valószínűleg így nem sértette meg a szabályt, viszont tiltakozása sokakhoz eljutott. ■ Nagy Bence A gyámoldaalapító lelkész emlékezete Kétszáz éve született Pálfy József Lelkész elődeink között kiemelkedő helyet foglal el Pálfy József. Élete, működése arra az időszakra esik, amikor kezdetét vette a küzdelem önálló nemzeti életünkért... Pálfy József 1812. augusztus 20-án Farádon születetett jobbágy szülők gyermekeként. Az éles eszű gyermek szellemi képességei hamar feltűntek szüleinek és későbbi tanítójának. Még nem volt hatéves, amikor édesapja esténként, a munka végeztével írni-olvasni tanította. Az iskolában azután mohón szívta magába tanítója magyarázatait. 1823-ban, tizenegy éves korában - papjuk és tanítójuk biztatására - szülei Sopronba vitték, hogy a patinás város ősi iskolájában folytassa tanulmányait. Szüleinek komoly megterhelést jelentett a jó eszű és szorgalmas fiú taníttatása, ám a kisdiák maga is tanított, hogy hozzájáruljon saját tanulmányainak költségeihez. Sopronban ekkor volt lelkész Kis János szuperintendens, az irodalmi és társadalmi élet kiválósága. Talán az ő biztatására határozta el Pálfy - rokonok voltak különben -, hogy tanulmányait a teológián folytatja, és lelkész lesz. Teológus diákként Pálfy 1832-33- ban a Magyar Társaság „titoknoka” (titkára) volt, és örömmel vett részt az önképzőköri munkában. 1833-ban elköszönt Soprontól, és rövid ideig a bécsi teológiai fakultáson tanult. 1834 áprilisában gróf Zay Károly gyermekeinek nevelője lett. A későbbi evangélikus főfelügyelőnél alkalma nyílt arra, hogy még jobban tájékozódjon egyházunk belső életéről, és betekinthetett a politikába is, hiszen házigazdája e korszak egyik legismertebb egyházi és politikai személyisége volt. A révkomáromi egyház - Kis János szuperintendens ajánlatára -1836. június 24-én „káplán-professzorrá” választotta Pálfyt: meghívta segédlelkésznek és iskolájába tanárnak. Nagy kedvvel és lelkesedéssel foglalta el állását. Három év múlva már a Mencshelyi Evangélikus Egyházközség választotta meg - egyhangúlag - lelkészévé. Ott alapított családot. Igényes gyülekezetében boldogan szolgálta egyházát és a hazát. Tudása, tiszta embersége gyülekezetének határain túl is ismertté tette. Nemsokára, már 1841. január 17- én elfoglalta a soproni líceum egyik tanári állását, de csak rövid ideig tanított, mert 1842. április 3-án az artikuláris Nagygeresd választotta meg papjának. Pünkösd első napján tartotta meg beköszöntő igehirdetését, jóllehet hivatalát csak a tanév befejezése után vette át. Új gyülekezetében is tovább „tanított”: latin nyelvtankönyvét ott fejezte be. Nyáron egyházkerülete számvevőnek is megválasztotta. Többletmunkával járó új tisztségében tervet készített a pénztárak kezelésére. Javasolta, hogy a lelkiismeretesebb munka érdekében minden egyházmegyében létesítsenek külön pénztárosi és számvevői tisztséget. Pálfy József nevéhez fűződik az egyházi épületek tűzbiztosítása. Szociális gondolkodása kiterjedt az öreg lelkészekre, lelkészözvegyekre, lelkészárvákra: egyházkerületi „gyámolda” felállítását indítványozta, négy fizetési osztállyal, amely a befizetőknek több-kevesebb nyugdíjat biztosított volna. Sok beszélgetés, vitatkozás, küzdelem és meg nem értés után jelenthette be, hogy a lelkészek és a tanítók mind tagjai a „gyámoldának”. A soproni iskola további fejlődése érdekében 1853-ban elcserélte a jövedelmező nagygeresdi parókiát a kilencszáz pengő forintos soproni tanárságra. A líceum nyolcadik osztályában Gyurátz Ferencnek - a későbbi dunántúli egyházkerületi püspöknek - magyar egyháztörténetet, a teológián pedig magyar egyháztörténetet és egyházjogot tanított. Népgyűléseken, de még prédikációiban is bátran kifejezésre juttatta azonosulását a márciusi forradalom eszméivel. A nehéz időkben is állhatatos maradt: a szabadságharc leverése után hosszú ideig megfigyelés alatt tartották, és gyakorta zaklatták. Noha a Bach-korszakban sokáig az intézmény működése is veszélyben forgott, ugyanakkor el is várta tanáraitól a diákság (és lényegében egész evangélikus egyházunk), hogy a régi iskolában hazafias szellemben tanítsanak. Nos, Pálfy nem okozott csalódást. Kézikönyvek, tankönyvek nem voltak, s amikor a helytartótanács megtiltotta a kéziratból való tanítást, Pálfy látta el növendékeit jegyzetekkel, segédeszközökkel. Közben elkészítette Luther Kis kátéjának fordítását, rövidebb, majd bővebb formában keresztény egyháztörténetet írt. i860, július 24-én megalakította a Dunántúli Gyámintézetet. Programját megküldte minden gyülekezetnek. Nemsokára az Egyetemes Gyámintézet is megalakult, és amikor Eötvös József miniszter 1867-ben elkészítette a népoktatásról szóló törvénycikket, annak megvitatására Pálfyt is meghívta. Pálfy József tisztelendő tanárt szívbaja vitte sírba 1869. július 5-én. Nagygeresdi utóda, Trsztyénszky Gyula és Kolbenheyer Mór soproni lelkész temette nagy részvét mellett. Életpéldája jelenünkben is serkentő! ■ Dr. Barcza Béla EVÉL&LEVÉL Evangélikusnak vagy keresztyénnek keresztelünk? Jézus és parancsa szerint a keresztség hitünk alapja. Véleményem szerint mégis tévedések kísérik ezt az alapvető fogalmat, nemcsak a köztudatban, hanem evangélikus hetilapunkban is. A közelmúltban két alkalommal is találkoztam számomra meghökkentő kijelentésekkel a keresztséggel kapcsolatban. Néhány hónapja az Evangélikus Hittudományi Egyetem évzárójáról készített tudósítás szerint a rektor úr „evangélikusnak keresztelt” emberekről beszélt. Ekkor még azt gondoltam, hogy az EvÉlet a rektor úr iránti tiszteletből írta le szó szerint beszédét. Az augusztus 5-i számban a Petőfi hite című cikkben (6. o.) ismét felbukkant a következő: „Az evangélikusnak keresztelt Petőfi ekkor... nekivágott az országnak." Hadd tegyem fel a kérdést nálam teológiailag képzettebb keresztyén testvéreimnek: Ugye nem evangélikusnak, hanem keresztyénnek keresztelünk? Az emberi rész a keresztszülők és a szülők szóbeli ígéretére „épül” amely sajnos az esetek nagy részében a feledés homályába merül... A konfirmációs felkészítés és a hittanórák alkalmával kerülnek elő az evangélikus hitelvek, de a konfirmáció sem tölti be azt a szerepet, amelyre hivatott lenne: megerősítés, személyes elfogadó válasz a keresztségben Istentől kapott ajándékra. Sajnos ez a tizenkét-tizenhárom éves korban megvalósított „kikonfirmálkodás” is kudarcot vallott. De hogy evangélikusnak keresztelni?! Talán még a felnőttkeresztség alkalmával sem használnám ezt a „fordulatot”. „Keresztyének vagyunk...” - ezt énekeljük. Egyedül üdvözítő keresztyén felekezet nincs! Ha „evangélikusnak vagy katolikusnak keresztelnének” akkor nem lenne lehetőség később más felekezetet vagy „felekezetközi” keresztény közösséget választani, amikor a Biblia alapján arra a meggyőződésre jut valaki, hogy a másik közösség hitelvei közelebb vannak a tiszta tanításhoz, a „Sola scripturához”, és ott gyümölcsözőbben megélhető a Krisztus-követés. Egyetlen felekezet sem tarthat senkit az egyháza „rabságában” még ilyen ráutaló sugalmazással sem, mert ebből jönnek azok az elítélések, hogy „megtagadta a vallását!”. Krisztus megtagadása, a bűn választása és Istentől távol, tőle elszakadva, önmagunknak élni - az a keresztény hit megtagadása. Dechert György (Péteri) Válasz Dechert György levelére Teológiai értelemben valóban igaz, hogy a keresztségnek nincs felekezeti jellege. Akit Krisztus Urunk parancsa szerint megkeresztelnek, az Krisztus testének, „az egyetemes anyaszentegyháznak” (Hiszekegy) lesz a tagja. A felekezeti elköteleződés alkalma valóban a konfirmáció, amikor a konfirmációban részesülő tudatosan vállalja az adott egyházhoz való tartozását, és hitét az adott egyház tanítása szerint vallja meg. A teológiai igazság és az egyházi (és nem is csak az egyházi) közbeszédben kialakult szóhasználat azonban nem mindig fedi egymást. Lehet, hogy zavaró ez a jelenség, de tenni nem sokat lehet ellene, sok esetben nem is érdemes. A közbeszéd a kereszteléssel kapcsolatban nem a teológiai igazságra, hanem arra a gyakorlatra alapoz, hogy a megkeresztelteket az egyház (mindegyik egyház) anyakönyvezi. Keresztelési anyakönyvet pedig csak a gyülekezetek vezetnek, illetve vezethetnek. A gyülekezet pedig - bár teológiailag az egyetemes anyaszentegyház gyülekezete - gyakorlatilag és főleg köz- és egyházjogilag egy adott felekezet egyházszervezetének a része. Az anyakönyvbe bevezetett keresztelést is mindig az adott gyülekezet papja, illetve lelkésze végzi. Tehát a gyakorlatban a keresztelés - eltekintve a sürgős esetektől, amikor a keresztelendő életveszélyben van - nem felekezetsemleges helyen történik, és nem is felekezetsemleges személy hajtja végre. Megtörténtét pedig nem felekezetsemleges anyakönyvben regisztrálja. Ezért amikor - akár az egyházi, akár a világi - közbeszédben arról hallunk, hogy valakit evangélikusnak, katolikusnak stb. kereszteltek, nem feltétlenül kell a beszélőről rossz szándékot vagy teológiai műveletlenséget feltételeznünk. Hiszen csak azt fejezi ki, hogy amikor egy csecsemőt evangélikus lelkész evangélikus szertartás szerint keresztel meg, és ezt evangélikus gyülekezet anyakönyvében regisztrálja, azt - a szülők és keresztszülők fogadalmát is figyelembe véve - azzal a szándékkal és azzal a reménységgel teszi, hogy a gyermek evangélikus környezetben fog keresztény hitben nevelkedni, és később majd tudatosan is az evangélikus egyház közösségében akarja hitét megvallani és megélni. Teológiai alapon nem helyeselhető, ha valakit pusztán nevének a keresztelési anyakönyvben való előfordulása miatt tartanak számon evangélikusként, katolikusként, sőt egyáltalán keresztényként. Teológiai értelemben csak azokat lenne szabad keresztényként - és ezen belül evangélikusként stb. - számon tartanunk, akikről tudjuk, hogy maguk is annak vallják (vallották) magukat, és amennyiben lehetőségük van (volt) rá, részt vesznek (részt vettek) az egyház hitéletében. Egyházjogi értelemben - főleg már nem élő személyek esetén - a felekezeti hovatartozás megítélése szempontjából mégis az anyakönyvi bejegyzés a perdöntő. ■ Véghelyi Antal evangélikus lelkész, az országos iroda teológiai referense, az EvÉlet A vasárnap igéje rovatának vezetője Kommentár nélkül - Mohorán megörökítette Schermann Ákos
