Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2012. augusztus 19-26. » 7 Akit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni Interjú Szilas Attila nyugalmazott lelkésszel ► Előfizetőink előtt bizonyára nem ismeretlen Szilas Attila neve. A világot látott nyugalmazott lelkész időről időre vitára késztető (nemegyszer provokatív) „levéllel” lepi meg szerkesztőségünket, illetőleg tiszteli meg egyházunk hetilapjának olvasóit...- 1935-ben születtem Budapesten. A Hűvösvölgyben nőttem fel, ott töltöttem a fiatalkoromat. Sőt teológus is ott lehettem, mert az intézmény akkor abban az épületben működött, ahol most a Hűvösvölgyi Gyermekotthon. A forradalom idején harmadéves teológus voltam. Hárman voltunk a teológián, akik többször beszélgettünk arról, hogy külföldön szeretnénk tanulni. Amikor megnyílt a határ, éltünk a lehetőséggel. .. Később aztán egyik társam sem lett lelkész, más hivatást választottak. Ausztriában megkerestük Szépfalusi István lelkészt, aki akkor már szervezte a menekültek között a lelkigondozói szolgálatot. Engem már másnap el is küldött az egyik táborba, hogy ott tanácsadó, szó szerint lelkipásztor és hitoktató legyek, valamint vasárnaponként tartsak istentiszteleteket.- Ha jól tudom, Ausztráliát is megjárta.- A csúcspontja kétségkívül az volt ennek a szolgálatnak, amikor 1957 nyarán kétszer is Ausztráliába kísértem kivándorló csoportot mint hajólelkész. Négy hétig tartott az út. A gyerekeknek mindennap tartottam hittanórát, vasárnaponként pedig mindenkinek istentiszteletet. Mivel tudtam egy kicsit angolul, azt is tanítottam. Különben pedig beszélgettem a kivándorlókkal, lelkigondozást folytattam. Akkor az emberek még nagyon fogékonyak voltak erre. Az első úton sok gyerek jött hittanra, sokat beszélgettünk, és szinte mindenki részt vett az istentiszteleteken. Egy nagyon kényelmetlen amerikai csapatszállító hajón, a fedélzet alatt hat emelet mélységben laktak az emberek. A körülmények borzasztóak voltak, de mindenki örült.- Hazafelé is hajón jött?- Az első útról repülővel tértem vissza, elég kalandos úton. Előbb Szingapúrba, onnan Saigonba reptettek. Vietnam a háború küszöbén állt. Saigonban kiraktak bennünket a repülőből, mert francia menekültek jöttek vele vissza Európába. Három napig teljes bizonytalanságban voltam, végül egy másik géppel visszatérhettem Angliába, ahonnan azután vonattal utaztam Ausztriába. Ott azzal fogadtak, hogy megint van egy transzport. Eredetileg Szigeti Sándor indult volna velük, de ő inkább Svédországba ment tanulni. Újra nekivágtam hát, de most már egy turistahajón szolgáltam. Itt az emberek már nem voltak nagyon fogékonyak Isten igéjére és a vigasztalásra, mert kényelmes hajón utaztak. A bárban üldögéltek, táncoltak, beszélgettek. Azért megtartottam a hittanórákat, istentiszteleteket kevesebb résztvevővel. Ez alkalommal ugyanazzal a hajóval jöttem vissza hazatérő dánokkal, görögökkel, olaszokkal, németekkel. Ők a világháború után emigráltak, de vagy honvágyuk volt, vagy nem jött be a számításuk.- Gondolom, ezután már Ön is visszakívánkozott az iskolapadba...- Amikor visszaértem, kértem ösztöndíjat Németországba, Heidelbergbe. A külföldön élő evangélikus lelkészek minden évben tartottak egy összejövetelt. Lelkészi munkaközösségünk vezetője Vajta Vilmos volt. Ő akkoriban a Lutheránus Világszövetségben dolgozott a teológiai osztályon, és próbálta úgy elhelyezni az újonnan jöttékét, hogy minden országban legyen magyar evangélikus lelkész. Csodálkoztam, amikor 1957 novemberében Dániába küldött, hiszen egyáltalán nem tudtam dánul.- Dániában hogyan fogadták?- Egy lelkészcsalád ajánlott fel nekem egy szobát Koppenhága külvárosában. Bementem az egyetemre, ahol rögtön nekiláttam a görög és a héber tanulásának, mert ezekkel a nyelvekkel már otthon is foglalkoztam. Májusban le is vizsgáztam mind a kettőből. A dán diákokkal nehéz volt kapcsolatot teremteni. Nem tudták, hogyan kell beszélni egy magyarral. Mit mondjanak neki? Merjék kérdezni a forradalomról? Vagy a családjáról? Hátha kínos nekem. Aztán jobb lett a helyzet, amikor a dán családtól kollégiumba kerültem. Öt évig tanultam Dániában. Ott nem volt kötött órarend, mint nálunk. Megkérdezték, hogy mit akarok tanulni. Az egyik professzor, aki a vatikáni zsinaton az evangélikusokat képviselte, megkérdezte, nem lennék-e az asszisztense. De én lelkész akartam lenni, nem tudós. Arra gondoltam, kimegyek Ausztráliába, hiszen az ottaniaknak megígértem, hogy lelkész leszek. Akkoriban Bernhardt Béla volt Sydneyben a lelkész. Ő is sürgetett, hogy gyorsan fejezzem be a teológiát, és legyek az utódja.- És így történt?- Nem. 1963-ban szenteltek lelkésszé. Három lelkész mellé osztottak be segédlelkésznek egy huszonötezer lelkes, Koppenhága melletti gyülekezetbe. Ez idő tájt egyszer Pósfay György jött látogatóba Venezuelából, és elmondta, hogy szeretne egy évet tanulni, de nincs helyettese. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem kisegíteni. Rögtön megbeszéltük, hogy egy év múlva elutazom, és helyettesíteni fogom, míg ő tanul. Legidősebb fiam egyéves volt ekkor. így indultunk el hajóval Venezuelába, Caracasba. Ott egy nagyon jól szervezett magyar gyülekezetét találtam. Önfenntartó egyházközségként működtek. Az emberek tudták, hogy ha egyházat akarnak, akkor azt nekik kell fönntartani. Állami segítség amúgy sem volt. Nagyon szerettem azt az egy évet, amelyet ott töltöttünk, sok mindent tanultam. Jó volt magyarok között szolgálni. Amikor Pósfay György visszajött, visszatértünk Dániába. A korábbi gyülekezetem hívott meg „harmadlelkésznek”.- És kezdődött minden elölről?- Öt évig, 1965 és 1970 között csináltam, amit kellett, amit elvártak tőlem. És közben rájöttem, hogy ez így nekem nem megy. Lelkésztalálkozóinkon, ahol a külföldön szolgáló magyar lelkészek összejöttek, a magyarországi helyzetről is beszélgettünk. Szépfalusi István mindent tudott Magyarországról. És én mindig arra gondoltam, hogy odahaza milyen nehéz körülmények között élnek a lelkészek, itt, Dániában meg mindenkinek jó dolga van. Az egyháznak is jó dolga van. Miközben az emberek nem nagyon törődnek Istennel, az egyházzal. Mindenki keresztény - sőt evangélikus -, de közben senki sem veszi komolyan a hitéletet. Megkeresztelem a gyerekeket, aztán soha többé nem látom a szülőket. Konfirmáció után a gyerekeket sem látom többé a templomban. És kimondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Arra gondoltam, beleteszek a gyülekezeti értesítőbe egy „kilépési nyilatkozatot". Fölé írom: „Mivel úgysem jön soha a templomba, ki is Emil Attila Knuth, alias Szilas Attila léphet az egyházból. így megspórolja az egyházi adót. Töltse ki, és adja át a lelkészének!” Meg is jelent a gyülekezeti lapban.- Ehhez azért kellett bátorság...- Mit mondjak, volt is nagy felháborodás. Jöttek újságírók, jött a rádió, a tévé. Megrohantak, és azt kérdezték: hogy gondolom, hogy magyar létemre ilyen változást akarok a dán egyházban? Számomra ez lelkiismereti kérdés volt. Aki egyháztag, az legyen egyháztag. Aki nem foglalkozik az egyházzal, az ne legyen az. Ezt nem nagyon értették, mert Dániában az volt a tradíció, hogy mindenki tagja a népegyháznak. Hárman-négyen töltötték ki a kilépési nyilatkozatot. Többen viszont odaírták a lapra a véleményüket, hogy jövök én ehhez, mit képzelek. „Mi tudjuk, mit jelent kereszténynek lenni, a magyarok ne jöjjenek ide tanítani.”- És mi lett ennek a dolognak a következménye?- Például az, hogy a fiatalok is felfigyeltek rám. Ez a pap mond valamit! A megjelent nyilatkozat nyomán elkezdtek jönni a fiatalok. Egy ifjúsági bibliakör is alakult, amelyben alaposan végigbeszéltük, mit lehetne csinálni „ezzel az egyházzal”. Valamelyik fiú azt mondta, hogy zárjuk be a templomot, és akkor rögtön fognak járni az emberek. Amikor a vasárnapi textus az volt, hogy a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, és elmegy az egy elveszett bárányért, bezártuk a templomot, és kiírtuk, hogy most elmentünk a kilencvenkilenc elveszett bárányért. Mert most egy bárány van a templomban, és a többi az elveszett. Lementünk a piactérre, és elmondtuk, hogy hiányoztok... Persze feljelentettek, hogy nem tartottam meg az istentiszteletet. A püspök szerencsére megértette, hogy miért csináltuk. Azt mondta, nagyon jó a gondolat, az igyekezet, de ilyet mégse lehet tenni. Megígértem neki, hogy ezután rendben lesz minden. Végül fél év múlva - lelkiismereti okból - én léptem ki az egyházból.- Tehát a lelkiismerete mégsem hagyta nyugodni. Mi történt ezután?- 1971-ben lehetőségem nyílt újra Caracasban szolgálni, ahonnan Pósfay György elment. De tele volt a fejem a dániai küzdelmekkel. Azokat valahogy Venezuelában akartam megvívni, ami viszont lehetetlen volt. Sok butaságot csináltam, mert ott is élére állítottam a dolgokat. Nem maradtam tovább fél évnél. Visszajöttem Dániába, és a feleségemmel együtt arra a meggyőződésre jutottunk, hogy elköltözünk vidékre. Találtunk egy kis régi, tengerparti halászházat, azt kibéreltük. A feleségem tanított a szomszéd faluban, én pedig erdész voltam: fát vágtam, mogyoróültetvényt gondoztam. Később két másik fiatal család is elhatározta, hogy mellénk költözik. Alapítunk egy közösséget, távol a világ zajától. Ez nyolc évig, 1980-ig tartott. Különböző programokat szerveztünk. Arra gondoltunk, hogy a kolóniánk olyan hely lesz, ahová a városban megfáradt emberek visszavonulhatnak, és másképpen élhetnek. Sok vendégünk és látogatónk is volt, akik élvezték azt, hogy nálunk kicsit a természetben lehetnek.- Nem hiányzott a lelkészi szolgálat?- De. Sokszor gondoltam arra, hogy itt vagyok, erdész vagyok, fát vágok, élvezem a tenger közelségét, horgászok - de mi lesz a lelkészi szolgálattal? A városban volt egy kis református gyülekezet. A lelkészük éppen nyugdíjba ment. Amikor megtudták, hogy ott lakom a környéken, megkértek, legyek a lelkészük. Dániában szervezetten nincs református egyház. A tagok neveiből derült ki, hogy a hugenották leszármazottai, akik még az 1600-as évek végén menekültek Dániába. Azt mondták, én magyar vagyok, nálunk sok a református... Nagyon megszerettem őket. Ez nem a népegyház volt, hanem mindenki a saját erejéből igyekezett fenntartani a közösséget és részt venni a gyülekezet életében. Valahogy hasonlított az akkori magyarországi helyzethez. így lettem ott lelkész. Volt egy kis iskolájuk, abban is elkezdtem tanítani, sőt idővel a vezetője lettem.- Tehát sínre került az élete, nem volt több lelkiismereti kérdés...- Nem egészen. Akkoriban sok probléma adódott a házasságomban. Teológiai viták voltak köztünk a feleségemmel. Később elváltunk. Ő lelkész lett, én Koppenhágába költöztem, és újra megnősültem. Akkor már nem volt lehetőségem visszatérni a dán népegyházba. Rengeteg állást megpályáztam, de amikor olvasták a nevemet - köszönték, nem kértek belőlem. Arra gondoltam, ha ennyire haragszanak a „Szilasra”, akkor megváltoztatom a nevemet. A nagyanyámat Knuthnak hívták, ami egy jó dán név. És megváltoztattam a nevemet: Emil Attila Knuthnak hívtak azután. De rögtön átláttak rajtam a pályázatkiírók, mert utánanéztek, hogy ki ez a Knuth. És rájöttek, hogy ez a Szilas Attila. Caracasban viszont ismét megüresedett az állás, immár harmadszor. Levelet írtam nekik, és meghívtak. Nagyon szép éveket töltöttem ott 1983 és 1988 között. Tisztáztam magamban, hogy nem lehet mást csinálni, mint azt, amit a gyülekezet elvár. Venezuelában akkor még elég jó élet és sok magyar volt.- Nem küzdött honvággyal ennyi költözés után?- Én azért többször jöttem Magyarországra nyaralni. Ekkoriban adtam be a hazatelepedési kérelmemet is. A nyolcvanas évek legvégén már érezte az ember, hogy itt valami változás fog történni. 1988 szeptemberében hazajöttem Budapestre. Édesanyám idős volt. Hívott haza a családi házba, mert már nem bírta egyedül fenntartani. Hazatelepültem. Ekkor D. Szebik Imre püspök nagyon kedvesen megkérdezett, nem akarok-e Budavárban szolgálatot vállalni kisegítő lelkészként. Fizetést nem kaptam, csak útiköltség-térítést. A venezuelai spórolásból éltem, ott jól fizettek. Nagy igényeim nem voltak. Ez nagyon jó periódusa volt az életemnek. Kellett ahhoz, hogy jobban megismerjem a hazai egyházi viszonyokat. Aztán egy időre kimentem Pesthidegkútra, ahol a gyermekkoromat töltöttem, de ott nem talált jó talajra az én működésem. Akkor jöttem a Dunántúlra, Tésre, ott 1997-től 2001-ig szolgáltam. Tésről mentem nyugdíjba. Utána Zircen, majd Győrött laktam, jelenleg Várpalotán élek.- Hogyan összegezné eddigi életútját?- Én próbáltam a dolgokat, helyzeteket mindig kívülről is látni. Nem csak úgy, ahogyan azok, akik benne élnek, és mindig ugyanazt teszik. Látom, hogy egyházunkban már generációk óta mindenki ugyanazt csinálja, ugyanabban a légkörben nő fel. Kevés olyan lelkész van, akinek az apja, nagyapja, bátyja, húga vagy valakije ne lenne lelkész, vagy ne egyházi alkalmazásban dolgozna. Sokszor kicsit dán szemmel is megítélem a helyzetet. A tapasztalataim, amelyeket Venezuelában és Dániában is szereztem, mások, mint amit itt látok. Ezért egy kicsit mindig kilógtam a sorból. Dániában azért, mert ott mindig a magyar egyházi háttér volt a gondolataimban, itthon meg a külföldi. De a kettő összehasonlításából mindig adódik valami. Most viszont a kritikákat már abba kell hagynom. Addig, amíg az ember maga dönt így... ■ Menyes Gyula
