Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
2 -m 2012. augusztus 19-26. forrás Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - 2SÁM 12.1-15A Kikerülhetetlenül nekem szól Oratio oecumenica Kegyelemnek Atyja, bölcs és hatalmas Istenünk! Hálát adunk egyházadért, melyet magadnak gyűjtesz a földön, és evangéliumodért, amelyet befogadhatunk, és amely hirdeti nekünk üdvösségünkre a te Fiad kereszthalálát és feltámadását. Atyánk, kegyelem kiapadhatatlan forrása, tisztíts meg minket bűneinktől, hiszen azokkal elsődlegesen ellened vétünk. Növeld hitünket, gátold kétségeinket, nehogy hozzánk való kegyelmed hiábavaló legyen. Add, hogy ne szégyelljük evangéliumodat, hanem mint megváltott gyermekeid ismerjünk magunkra és egymásra. Könyörgünk földi országunkért, amelybe állítottál minket. Egykoron te teljesítetted apáink és anyáink kérését itt, e földön, és te adtál felkent királyt magyar népednek is. Adtál győzelmet is a vészek felett, míg engedelmességben éltünk, de kegyelmed szerint nézz ránk, víg esztendőt váró népedre ma is. Tőled van, Atyánk, a szőlő és a lágy kenyér reménye, s te engeded szívünket ünnepelni. Köszönjük a kenyeret, melyet nekünk rendelsz a földből, hogy testünket tápláld, legfőképpen pedig köszönjük a te szent Fiad, Krisztus Urunk megtöretett testét, az égi kenyeret. Könyörgünk hozzád, felettünk kegyelmesen uralkodó Atyánk, hogy az egyre korábbi alkonyok is figyelmeztessenek bennünket és elöljáróinkat a te világosságod szükségességére. Előtted nem felejthetjük: Európa hordozza a felelősséget két totalitárius rendszer megjelenéséért és áldozataiért, ezért különösen is kérünk, Urunk, te adj az evangéliumi felelősségvállalásnak létjogosultságot a társadalmak minden szintjén minden időben. Könyörgünk a szűkölködőkért és azért, hogy a bővölködők megérezhessék a megosztott kenyér finomabb ízét. Urunk, te tudod, mit jelent nekünk a ranglétra, de segíts, ne múljuk alul magunkat rajta. Atyánk, aki Fiadban megaláztad magad, add, hogy az a mélység, ahol a szenvedők élnek, minket se rémítsen; s te, aki szent Fiadat fel is magasztaltad mindenek fölé, bátoríts minket Szentlelkeddel arra a bizalomra, hogy az őt követőkről, rólunk sem feledkezel meg. Irgalmadba ajánljuk azokat is, akik még nem ismerték fel, hogy életük éhsége rád vágyakozik. Könyörgünk gyülekezetünkért. Annyi mindenben gazdagítottál bennünket, s ha valamit keveselltünk volna a te jóságodból, akkor sem fordultál el tőlünk. Indíts neked való szolgálatra, hadd legyünk kegyelmed olyan jobbágyai, akik tudják, nem mi fáradozunk igazán, hanem a te velünk való kegyelmed. Te tedd vonzóvá gyülekezeted itteni közösségét, hogy vonzó lehessen a veled és benned élők mennyei közössége is. Hallgass meg minket, mennyei kegyelem Istene, és teljesítsd ígéreteidet. Ne rejtsd el isteni dicsőségedet, éltesd reménységeinket, hogy a pihenés idejében vagy már újra munkába állva is tudjunk téged megújult élettel dicsőíteni. Ámen. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Életünk mozgatórugója manapság ez: mi az, ami nekem tetszik. A valódi élet mozgatórugója: mi az, ami Istennek tetszik. Az előbbi ugyanis látszatra szép, jó és kellemes, de valójában az életet pusztítja és teszi tönkre; az utóbbi látszatra ugyan nemegyszer kényelmetlen, sőt kellemetlennek tűnik, de valójában az életet, a javunkat szolgálja. Nem azért életbevágóan fontos, hogy Istennek tetsző módon rendezzük életünket, mert ki vagyunk szolgáltatva a nagy Úr kénye-kedvének, hanem azért, mert a jó rendet értünk alkotta, nekünk formálta, a mi javunkra készítette. Az érdekes és elgondolkodtató az, hogy miközben tudjuk a jó utat, ismerjük az élet rendjét és szabályait, tisztában vagyunk a helyes cselekvési móddal, amikor rólunk van szó, akkor mégsem úgy tesszük. Pontosan erről ír Pál apostol is: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, ésfoglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember!” (Róm 7,21-24) Ne hessegessük el a történet nekünk szóló mondanivalóját azzal, hogy itt egy extrém esetről van szó, amely minket nem érint, mi ilyen „brutális” bűnt nem követnénk el. Érezzük meg inkább azt, amit az Újszövetségben így olvasunk: „...amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg hogy az írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk” (Róm 15,4) Isten előtt ugyanis nincs kis és nagy bűn. Minden rossz, ami hitetlenségből született. Minden gondolat, amely Isten nélkül fogan meg, minden mozdulat, minden tett, minden folyamat, amely Isten nélkül zajlik, bűn. A legnagyobb probléma azonban abban rejlik, hogy ezt álta-Ki volna a megmondhatója annak - talán csak Urunk Istenünk -, hogy egyházi közéletünkben programbeszédek, székfoglalók elmondásakor, médiainterjúkban hányszor fogalmazódik meg a békesség utáni vágy, a békesség jelenlétének szükségessége?! De azt egészen pontosan ki tudnánk mutatni, hogy hány gyülekezet - valószínűleg nagyon kevés - istentiszteleti életének része a pax, a krisztusi békesség átélése és továbbadása. Pedig ha békességről beszélünk, és békességre vágyunk, nem tölthetjük meg azt emberi tartalommal. Nem volna szabad eljutnunk arra a felismerésre, amelyet Jeremiás fogalmazott meg: „Népem romlását úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség békesség! - de nincs békesség!” (6,14) Az egyházban a békesség csak a krisztusi békesség átélését és továbbadását jelentheti. És mint Krisztus Urunk minden adománya, úgy a krisztusi békesség is az istentisztelet liturgiájában árad gazdagon ránk, innen indul, és az istentiszteleten békességet nyert testvérek sugározzák tovább, így lesz jelenvalóvá egyházi közéletünkben, mindennapi kapcsolatainkban. így valósul meg naponta az őszintén és szeretetben kimondott igazságban, a krisztusi erkölcs megélésében. Tudom, sokan idegenkednek attól, hogy odaforduljanak a körülöttük lévőkhöz, és kezet fogva velük mondlánosságban talán tudjuk, de a saját életünkben, konkrét helyzetben nem akarjuk tudomásul venni. Énekeskönyvünk imádsága újra meg újra figyelmeztet: „Uram, add nekünk most igédet, ahogyan megadod a mindennapi kenyeret. Add, hogy igéd megváltoztasson, ne haragítson, amikor eltalál, ne örvendeztessen, amikor másokat talál el, ne untasson, amikor szomszédunkhoz szól, ne tetessük magunkat süketnek, amikor minket szólít meg.” (EÉ 737. oldal) Kell valaki, aki kinyitja a szemünket, gyógyítja süketségünket, oldja görcsös hárításainkat, és segít meglátni a bűn életveszélyes, sőt örökéletveszélyes voltát. Istennek voltak és vannak emberei, akik ezt a küldetést elvégzik. Megszólaltatják Isten féltőn szerető igéjét, és félreérthetetlenül ráébresztenek arra, hogy rólunk van szó. Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt... Hozzánk meg X.-et vagy Y.-t, embereket, akik jelzéseikkel Isten követeiként figyelmeztetnek, emlékeztetnek minket. Döbbenetes, ahogyan Dávid mások bűnét felismeri és értékeli. Feldühödik, tiltakozik, méltó büntetést követel. Négyszeres büntetést szabna ki a nyomorult, szegény ember báránykáját eltulajdonítóra. Sőt haragjában a legnagyobb megtorlást is kilátásba helyezi: „Az élő Úrra mondom, hogy halálfia az az ember, aki ezt tette!” Közben nem veszi észre, hogy saját maga felett ítélkezik. Ismét csak a Római levél szavai csengenek vissza: „... nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (Róm 2,1) Azon is érdemes elgondolkodnia az igeolvasónak, igehallgatónak, hogy mennyire torzul az ember akkor, amikor önmagát védve, kettős mércével mérve ítéli meg saját és mások tetteit. Isten azonban tükröt tart elénk, hogy lássuk torzuló vonásainkat. A gyónás, a bűnbánat tükrének ják nekik: „Békesség néked!” De tudom, mert lelkipásztorként tapasztaltam, hogy mihelyt megérti a paxtól idegenkedő testvér, hogy micsoda kimondhatatlanul nagy esemény részese lesz ezáltal - többé már nem idegenkedik tőle. Hiszen aki kezet nyújt a körülötte levőknek, az Krisztus békességének lesz eszköze. Annak a békességnek, amelyről Jézus így beszél: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja’.’ (Jn 14,27) Annak a békességnek lesz eszköze, amelyet Krisztus kereszthalálával teremtett meg, s amelynek lényege, hogy Isten és ember kapcsolata helyreáll. Isten Krisztuson keresztül tekint ránk, és nem látja többé bűnös voltunkat. Mi pedig Istent kegyelmes Istennek látjuk, nem pedig haragvó, büntető vagy bosszúálló Istennek. Istent megbocsátó Istennek ismerjük meg, aki a bűnbánattal hozzá térő bűnösnek megbocsát. Ezt a békességet hirdetni a körülöttem lévő testvéreknek rendkívüli méltóság. Krisztus békessége eszközének lenni, a megbékélés továbbadójának lenni - a keresztyén élet egyik legszebb lehetősége. Látom is vasárnapról vasárnapra veszprémi istentiszteletünkön Krisztus békességének áldott hatását. Hogy miközben hirdetjük egymásrendszeres használata nagy segítség lehet abban, hogy ne torzuljunk el teljesen. Az egyház jövőjének egyik záloga, hogy meghallja-e Isten embereinek szájából a figyelmeztető igét, és megtanul-e ismét őszinte bűnbánatot gyakorolni. Ma olyan világban és társadalomban élünk, amely mindig a látványos többre vágyik. Több eredmény, több teljesítmény, még több kimutatható és fenntartható fejlődés. Az elégedetlen embernek még és még kell valami, hiszen az Isten-hiányát próbálja kielégíteni mindenféle pótszerrel. Azt is meg kell tanulnunk Isten szavából - történetünk erre kitűnő illusztráció -, hogy a betelhetetlen nagyra és többre vágyás végzetes lehet. Isten megad övéinek mindent, amire szükségük van. S ha szűkölködnek is, az igazi kincs - az örök élet - mégis az övék. Dávid gazdag ember volt. S tudta is, hogy Isten tette gazdaggá. Sőt ha kéri, Isten még többet adott volna... (lásd 8. vers). Hát nem idecsengő Jézus szava, amikor arról beszél: „... bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”? (Jn 15,16) Megvetettél engem..., hangzik az ítélet indoklása. Ez a bűn lényege. Azáltal, hogy nem az ő tetszése szerint gondolkodom, döntök és élek, megvetem az Istent. S mindezt tetézzük azzal, hogy Isten székébe ülve mások hibái, bűnei felett ítélkezünk. Isten azonban - csupa szeretetből - bejelenti: „Te vagy az az ember’.’ Neked van szükséged megtérésre, újrakezdésre, váltóállításra. Visszaültet a saját helyünkre: Isten bírói székéből a vádlottak padjára. De nem ez a történet vége. Dávid esete azt mutatja, hogy Isten szavának nyomán - akkor is, ha azt egy hozzánk hasonló emberrel mondatja ki - megszülethet a mélyről jövő, igaz bűnbánat: „Vétkeztem az Úr ellen!” E mondat abból a „töredelmes szívből” szakad fel, amelyet Dávid a zsoltárban is emleget (Zsolt 51,19). nak: „Békesség néked” és egymás szemébe nézünk, egymásra mosolygunk, meglátjuk az előttünk és a mögöttünk ülő arcát (akinek addig csak a hátát láttuk, illetve aki addig csak a hátunkat látta) - az istentisztelet légköre ünnepélyesből családiassá, testvérivé válik. Létrejön a testvéri közösség, a koinónia közöttünk. Megjelenik a szó biblikus értelmében a gyülekezet, az egyház, a megbékéltetett emberek közössége. És látom almádi istentiszteletünkön, ahogyan a kis gyülekezet tagjai mind békességet akarnak hirdetni egymásnak, mindenki mindenkinek nyújtja a kezét, néhány perc múlva pedig együtt térdelnek az Úr asztalához testvéri közösségben, együtt az Úr vendégeiként. A békesség továbbadása így bevezetője, „felütése” lesz az istentisztelet csúcspontjának, a szentség vételének. És a békesség továbbadása után az úrvacsora vétele már igazi eucharisztia, vagyis valóságos örömünnep - és nem egymásra rá sem néző, szomorú arcú, magányos emberek csoportja -, ahol együtt éljük át, hogy Urunk megterített asztallal vár, és testével és vérével táplál. Igazak Jánossy Lajosnak, a liturgia egykori tudós professzorának szavai, melyeket Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon című fő művében írt: „Liturgiánk a A VASÁRNAP IGÉJE Az új kezdéshez két mozdulatra van szükség. A megbánás mozdulatára és a sértett megbocsátó készségére. Ez utóbbi felől a Szentírás nem hagy kétséget. Isten azért küldte Jézus Krisztust a világba, mert meg akar menteni minket, meg akarja bocsátani bűneinket, istentelen dolgainkat. Kész arra, hogy visszafogadja a tékozló fiút. Kész arra, hogy tiszta ruhát adjon a bemocskolt helyett. Kész arra, hogy gyermekévé fogadja azt, aki felrúgta a vele való kapcsolatot. Sőt: készséges arra, hogy minden eszközt megragadjon, akár embereket is küldjön, hogy általuk bűnbánatot ébresszen bennünk. Ezért van a lejtőn megállás. Csak előbb térdet kell hajtani, és együtt kell mondani Dáviddal: „Vétkeztem az Úr ellen!” S akkor megszületik a csoda, a kemény „beolvasás” után Isten embere az evangélium szívet melengető mondatát is kimondja: „Isten elengedte vétkedet, nem halsz meg.” Ha pedig nemcsak a törvény kemény szava -„Te vagy az az ember!” - éri el a szívünket, hanem az „elengedés örömhíre” is, akkor a következményeket is másként viseljük. Az, hogy a büntetést Isten elengedi, még nem jelenti ugyanis azt, hogy következmények nélkül marad. De ezeket a következményeket már másként viseli az ember: tudja, hogy az ügy rendezve van. Bár nem „korkompatibilis” ma a bűnről beszélni, áldott legyen az Úr, hogy mai igéje (is) a lényegről szólt: a bűnről és a bűnbocsánatról. Arról a bűnbocsánatról, amely a legdrágább: Krisztus életébe-halálába került. De a miénk lehet! ■ Hafenscher Károly Imádkozzunk! Urunk! Napról napra szembesíts minket bűneink súlyával és következményeivel; és percről percre mutasd meg rajtunk végtelen kegyelmedet Jézus Krisztusért! Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS szentség tényleges élvezésében éri el communioteljességét (vagyis a Krisztussal való közösséget az úrvacsora által), pszichológiailag is egészen természetesen áll a híveket Krisztusban egyesítő communioaktus élén a testvéri koinónia bizonysága: a pax.” Egykor, az egyház első évszázadaiban még testvéri csókkal hirdették Krisztus békességének örömhírét. Ma ezt a liturgikus formát csak a püspök gyakorolhatja lelkészszentelés alkalmával, kifejezve ezzel azt, hogy a felszentelt lelkész a lelkészi közösség tagja lett. De a gyülekezet minden tagja nyújthatja kezét a másik ember felé, és mondhatja neki: „Békesség néked!” S ha nem kényszeredetten, tudatlanul vagy formálisan, hanem szíwel-lélekkel mondjuk, Krisztus Urunk békessége eláraszt bennünket és testvéreinket, és erősít, őriz, megtart a testvéri közösségben. Ugye milyen csodálatosak Urunk ajándékai? És milyen nagy emberi értelmünket felülmúló kegyelme, szeretete? Még engem is elfogad eszközének, a krisztusi békesség továbbadójának! ■ Isó Dorottya, a Veszprémi Evangélikus Egyházközség lelkésze Békesség néked!
