Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-01 / 26. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 77. évfolyam, 26. szám ■ 2012. július 1. ■ Szentháromság ünnepe után 4. vasárnap Ára: 250 Ft „Nem kérdés számomra, hogy mi is követtünk el kommunikációs hibát, mert nem adtunk ki idejében egyértelmű nyilatkozatot a félremagyarázó rágalmak megelőzése érdekében.” Égtájoló Gáncs Péterrel !► 3. oldal „Azt gondolom, nem a SWOT-ot kellene választani [...] A lelkészek és gyülekezetek nem rivalizálni akarnak egymással, hanem reményeik szerint együttműködve gazdagítani minden gyülekezetei.” Interjú Goda Gyula szervezetfejlesztővel !► 7. oldal „Amint karomat felemelem, ők is magasra tartják kis kezüket. A felületes szemlélő úgy vélheti, játéknak hiszik mindezt. Én azonban tudván tudom, hogy ők is megáldanak engem...” Evangélikusként Kolumbiában 1»- 8-9. oldal Isten kettős kormányzása ► 2. oldal Szent Ágoston örökében !► 4. oldal Tóredezettségmentesítő éjszakák !► 5. oldal Hagymakupolás honfoglalás W- 10. oldal Zsoltározás a hegyeken !► 11. oldal A holnap biztos horizontja 12. oldal Karácsonyi ajándék nyáron Gyülekezeti centrumot szenteltek Pusztaföldváron * Szomorú adventjük és karácsonyuk volt a pusztaföldvári evangélikusoknak másfél évvel ezelőtt: december elején az elavult elektromos hálózat hibájából tűz ütött ki a parókia - lelkészi hivatalként is funkcionált - nappali szobájában. A teljes szoba kiégett, a hő a szomszéd helyiségekben is pusztított, az egész ház „koromba borult” A használhatatlanná vált és lebontott épület helyén ma már új gyülekezeti centrum - gyülekezeti terem és lelkészlakás - áll. Felszentelését június 23-án Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke végezte. A tragédia igazi összefogásra késztette a Békés megyei település lakóit. A maroknyi evangélikus gyülekezet tagjai és a falubeliek nagyon sokat segítettek a romeltakarításban, a lelkészcsalád ki- és beköltözésekor, a végső parkosításkor. A hajléktalanná vált lelkésznőnek - Lászlóné Házi Magdolnának - és családjának az önkormányzat kínált fel jelképes összegért átmeneti szolgálati lakást, a gyülekezeti alkalmakat pedig az elmúlt másfél évben a katolikusok közösségi termében, illetve a könyvtárban tarthatták. A lelkésznő a reménytelennek tűnő helyzetben sem akart megválni gyülekezetétől. Ezt a kitartást látva döntöttek egyházunk vezetői is az új gyülekezeti centrum felépítése mellett. Minderről Gáncs Péter püspök Hág 2,9b alapján tartott prédikációjában is megemlékezett. Az ünnepi istentisztelet liturgiájában a helyi lelkész mellett Ribár János, a Nyugat-békési Egyházmegye korábbi esperese vett részt, valamint - a gyülekezet gyermekein és felnőtt tagjain kívül - a pusztaföldvári Búzavirág népdalkor is szolgált. A templomi együttlét után vonult át az ünneplő sokadalom az új gyülekezeti épülethez, ahol a püspöki áldást, szalagátvágást és kulcsátadást követően hivatalosan is használatba vétetett a gyülekezeti terem, valamint a szerény, de otthonosan és ízlésesen berendezett parókia. A birtokbavétel előtt Lászlóné Házi Magdolna a köszönet mellet felidézte az elmúlt nehéz másfél esztendőt, majd Radosné Lengyel Anna kerületi felügyelő mondott köszönetét a lelkészcsalád kitartásáért, illetve azért az összefogásért, amelynek eredményeképpen új evangélikus hajlék állhat Pusztaföldváron. ■ BZS ► Az alábbi sorokat az Evangélikus Élet rovatgazdája jelentette meg a Nyomkövető című pusztaföldvári gyülekezeti újság szentelési ünnepre megjelent számában. Jogász munkatársunk ugyanis ebben az egyházközségben kántori szolgálatot végez, a kiégett parókiának pedig - a lelkésznő, Lászlóné Házi Magdolna fiaként - hosszú éveken át volt a lakója... Ha valaki, akkor én ismertem. Sötétben is tudtam, merre van az ajtó. Csukott szemmel is felismertem, melyik deszka reccsen, amikor valaki közeledett felém. Ismertem a bokrokat, amelyek közé majdhogynem bele születtem, és ismertem a fákat, amelyeket a családdal mi ültettünk. Tudtam, hogyan kell megemelni az irodaajtót a megsüllyedt épületben ahhoz, hogy összenyissuk a verandával a karácsonyi istentisztelet előtt. Ma is érzem a kezemmel a harang kapcsolóját, amellyel vasárnap reggel hírül adtam az ünnep beköszönték Ismertem a repedést a falon, a korhadást a küszöbön és a hibát a konyhaablak üvegén. így szerettem, így szerettük. És így szerették a gyülekezet tagjai: az idősek, akik talán hetven-nyolcvan évvel ezelőtt jártak konfirmandusórára, majd házassági felkészítőre a parókia falai közé. Azok is, akik egy jóízű beszélgetés után talán gyászukat viselték könnyebben, vagy éppen sikerült elcsendesedniük egy órára a hulló vakolat alatti helyiségben. Nehezen pakoltuk ki - sok-sok ember segítségével - a januári hidegben a kormos szobákat. És ezúttal nem csupán a bútorok súlya és a zord időjárás miatt szenvedtünk. Kétségkívül fájdalmas volt a búcsúzás. Azon a márciusi vasárnap délutánon pedig, amikor még egy fél órára visszamentünk, homályos ■ Hta jövő, és csak távoli reménysugár volt az, amit az ének mondott: „Ne félj tehát, kicsiny csapat, /Ha rádfelleg borul: /Kegyelmet rejt, s belőle majd /Áldás esője hull..!’ Ma pedig átlépjük az újnak a küszöbét. Kétségtelen, nem olyan, mint a régi. Még keressük a villanykapcsolót, még szokjuk, hogy nyílik a teraszajtó, még tanulnunk kell, melyikszekrénybe tettük az úrvacsorakelyhet. Még párás a levegő az áldás esőjétől... Kétségkívül csodában van részünk. Elsősorban nem is nekünk, a lelkészcsalád tagjainak. Számunkra ez csak afféle megálló, „albérlet” néhány évre. Csodában van része leginkább a gyülekezetnek és Pusztaföldvár lakóinak: a jövő konfirmandusainak, jegyeseinek, gyászolóinak és igehallgatóinak. Látnunk kell: ez az épület sem áll örökké. Akármennyire stabilak az alapok, erős a betonvas és minőségi a cserép, egyszer ennek a háznak is lejár az ideje. Addig azonban sokan ismerhetik meg kívül-belül. Ismerjétek hát meg és szeressétek ezt a csodát! ■ László Jenő Csaba „A harmadik a tentatio, a kísértés. Ez SEMPER REFORMANDA a próbakő, amely nemcsak megismerni és felfogni tanít, hanem egyben megtapasztalni is, milyen igaz, valóságos, édes, drága, hatalmas és vigasztaló Isten igéje: a bölcsességek bölcsessége. Figyeld ezért meg, milyen gyakran panaszkodik Dávid a fenti zsoltárban (Zsolt 119) mindenféle ellenségére, ádáz fejedelmekre és zsarnokokra, hamisakra és aljasokra, akiktől szenvednie kell azért, mert meditál, azaz Isten igéjével foglalkozik az elmondott módokon. Mert mihelyt felemeled Isten igéjét, meglátogat az ördög, igaz tudóssá tesz téged úgy, hogy kísértéseivel tanít meg rá, hogy Isten igéjét keresd és szeresd. Mert ami engem illet - hogy magamat is belekeverjem, mint egérpiszkot a borsba -, igen sokat köszönhetek pápistáimnak, tudniillik azt, hogy mint tomboló ördögök csépeltek, szorongattak, gyötörtek, így meglehetősen jó teológussá tettek, erre magamtól nem lettem volna képes. És amit ezzel szemben nyertek rajtam, szívesen megadom nekik: a dicsőséget, a győzelmet és a diadalt, ezekre törekedtek ugyanis ők.” M Luther Márton: Német előszó (Csepregi Zoltán fordítása) A tűzálló ige „...és ezen a helyen békességet adok - így szól a seregek Ura” (Hág 2,9b) ■ Gáncs Péter Talán nem sokan tudják, de pusztaföldvári vonatkozásban a fenti egy „tűzálló” ige. Másfél évvel ezelőtt, azon a sötét decemberi napon, amikor tűzvész pusztított a parókia épületében, és sok minden megsemmisült, összeolvadt, szétégett, az egyik megperzselődött könyvből egy igés lapon ez a mondat hullott ki. A romok között ezt az üzenetet olvashatták a lelkészcsalád tagjai. Döbbenetes, majdhogynem cinikus ígéret egy kiégett parókia falai között: „...ezen a helyen békességet adok’.’ Hálás vagyok ezért az igei üzenetért, mert bizonyítja számunkra, hogy az Úr minden elképzelést felülmúló módon tudja betölteni ígéreteit és próféciáit. Nagyszerű, hogy ezt az igét a mai napra szóló meghívón is olvashatjuk, amelyből szinte túlcsordul a lelkészcsalád és a gyülekezet öröme. Ilyen kifejezéseket találunk rajta: „kimondhatatlan hála”, „ismét megtapasztalt kegyelem”, „a találkozás öröme”... Haggeus könyve Izráel népének szóló vigasztaló ígéret azzal a központi prófétai üzenettel, hogy van remény! Végre hazatérnek a keserves fogságból, és bár Jeruzsálem romokban hever, nincs templom, nincs szentély, a próféta mégis hirdeti: lehet újat építeni, lehet újat kezdeni a romokon. Sőt: „Nagyobb lesz e későbbi templom dicsősége, mint a korábbié volt..!’ Gondolom, a pusztaföldváriaknak nem kell sokat mesélni a régi parókia „dicsőségéről”... Én inkább őszinte bűnbánattal úgy mondom: az a régi épület már szégyen volt. Nem a lelkészcsalád szégyene, nem a gyülekezet szégyene, hanem a Magyarországi Evangélikus Egyházé, hogy a 21. században ilyen körülmények között kellett laknia egy hűségesen szolgáló lelkészcsaládnak. Ebben a helyzetben - furcsa kimondani -, hála istennek, jött egy elektromos zárlat. Hála Istennek, senki sem égett bent a házban, hála Istennek, „csak” az anyagi kár volt óriási, de ennek a tűzesetnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy elgondolkozzunk: hogyan tovább? Van-e egyáltalán tovább Pusztaföldváron? Valljuk meg őszintén: nem mindenki gondolta komolyan, hogy itt van tovább. Nem kevesen mondták - felelős emberek is -, hogy sajnos, eddig tartott a helyi szolgálat. Költözzön a lelkész egy közeli településre, és majd onnan ellátja a maroknyi gyülekezetét. Igen ám, csakhogy a lelkésznő kijelentette, hogy ő innen nem költözik el, nem hagyja itt a közösséget, a rábízottakat! Inkább elfogadja a felajánlott szükséglakást - e helyen is hálás köszönet érte az önkormányzatnak. így az egyházi illetékeseknek komolyan kellett venniük, hogy a pusztaföldvári gyülekezet élni akar. Nem fogadták el, hogy ez a tűz lezárt mindent, hogy nincs tovább, és hogy nem lesz többé helyben lakó lelkész. Isten életre ítélte ezt a gyülekezetei! Hála a lelkészcsalád hűséges kitartásának. Érdemes megemlíteni, hogy a gyülekezet száztizenhat éves történetében Lászlóné Házi Magdolna csupán az ötödik lelkész, vagyis az itt szolgálók a sok nehézség ellenére mindig hűségesen kitartottak. A romok között ezt az üzenetet olvashatták a lelkészcsalád tagjai. Döbbenetes, majdhogynem cinikus ígéret egy kiégett parókia falai között: „...ezen a helyen békességei adok!’ Köszönet mindazoknak, akik megértették, megérezték, hogy ebből a tűzből az Úristen valami újat akar kihozni. Megtörtént, ami nem mindig jellemző egyházunkra és erre az országra: összefogtunk! A gyülekezet, a település, az egyházmegye, az egyházkerület, az országos egyház, bajor testvéreink - és még sokan mások - segítségével összegyűlt az a negyvenhárommillió forint, amelyből a Magyarországi Evangélikus Egyház egyik legkorszerűbb gyülekezeti centruma - gyülekezeti terem és lelkészlakás - felépült. A korszerű nem azt jelenti, hogy bármilyen luxus lenne benne... Ez a ház tökéletesen beleilleszkedik a falu képébe. S ugyanakkor nagyon gazdaságosan működtethető, hiszen a háztetőn napelemek vannak fölszerelve. Az Istentől ajándékba kapott és átalakított napenergia kerülhet be az épület elektromos hálózatába. Sőt a felgyülemlett többlet betáplálható a falu hálózatába. Szép példa: az egyház így is szolgálhat a világban... Emellett a napkollektornak van még egy fantasztikus üzenete: olyan, mint az ég felé fordított üres tenyér. Felülről kérjük, várjuk Isten segítségét és áldását. Azt az áldást, amelynek csúcsa az a békesség, amelyet ez a tüzet próbált ige helyez kilátásba. Az a békesség, amelyet csak Isten jelenlétében, az ő fényének ragyogásában kapunk. Kívánom, hogy ezt az Istentől kapott békességet élje át mindenki, aki a pusztaföldvári új gyülekezeti centrumban otthonra talál. A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, a Déli Egyházkerület lelkészi vezetője. Az írás a pusztaföldvári evangélikus gyülekezeti centrum június 23-i szentelésén elhangzott igehirdetés szerkesztett, rövidített változata.