Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-02-05 / 5. szám

io <« 2012. február 5.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

V. LUTHER-KONFERENCIA RÉVFÜLÖPÖN Az istentisztelet teológiája Luther életművében

Egy elfeledett könyv

■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)

Huszonhárom évvel ezelőtt, rövid, néhány hónapos herfordi ösztöndíjas időm alatt, egy kora délután kis könyvcsomaggal csöngetett a postás. Amikor kinyitottam, a könyv belső címlapján két ajánlás is fogadott. Az egyik nyomtatva: „Meinen ungarischen Amtsbrüder” a másik kézzel írva: „Ein neues Lied wir heben an... [Luther, 1523). Ifi. Hafenscher Károlynak szeretettel: Vajta Vilmos’.’ Akkor - és később még sokáig - nem is tudtam, milyen kincset tartok a kezemben. Vajta Vilmos - talán édesapámtól - tudta, hogy zeneakadémiai karvezetői tanulmányaimat egyházzenei ismeretekkel próbálom kiegészíteni, hisz akkor egyházzenei tanszék Magyarországon még nem volt.

Vilmos bácsi nem is tudta, milyen „lavinát” indított el. Két identitás elindult egymás felé, és hamar egymásra talált. A végzett (még fiatal) csengődi lelkész és a Foton megfertőzött egyházzenész - a teológia és a muzsika - szoros kapcsolatba került, és egybefonódott. Mert bár teljes egészében csak évekkel később gyúrtam át magam a könyvön, a zene és a teológia találkozásából itt született életre szóló program: a liturgia szeretete, művelése, megélése és megmutatása. Vajta Vilmos könyvét kézhez véve eldőlt az irány.

Mondhatná bárki, hogy ez magánügy. De nem csak nekem jelent sokat ez a könyv. Bármilyen, az istentiszteleti életet érintő, alapvető szakirodalmat lapozok fel, az utalások közt ott látom Vajta Vilmos művét. Bármilyen komoly liturgiateológiai tanulmányt veszek kézbe, a bibliográfiában az alapművek között ott szerepel Vajta Vilmosé. Bárhol járok - résztvevőként vagy előadóként - liturgikus konferencián, utalás történik e kötetre.

Miért érdekes annyira ez a könyv, amely eredetileg Vajta Vilmos svédországi tanulmányútjának gyümölcse? Azért, mert az istentisztelet lényegét próbálja megragadni. Elsősorban nem Lutherről akar írni, hanem arról, hogy Luther egyháztisztító és egyházújító munkája nyomán hogyan derült újra fény a korábban sokféle tévelygés miatt rejtve maradt, homályba veszett, igaz istentiszteletre.

Luther szerzetesként, teológiai tanárként, gyakorló igehirdetőként nap mint nap találkozott azzal az élménnyel, hogy a teológia és a liturgia egymásra mutatnak, egymásra utalnak és egymásra épülnek. Luther művei - állítja Vajta Vilmos - megmutatják, hogy Luther teológiája és az istentisztelet-reform szorosan összefüggenek. Egész teológiája hatott az istentiszteletről alkotott véleményére, és az istentisztelet-teológiája hatott az egész teológiai gondolkodásmódjára és rendszerére.

A szerző úgy dolgozza fel a témát, hogy áttekinti a hatalmas Luther-irodalmat, és a teljeset látva irányítja rá a vizsgálódás fényét az istentiszteletteológiai kérdésekre. Igehirdetések, teológiai előadások, reformátori iratok, asztali beszélgetések gondolatai kerülnek a nagy gyűjtőbe, hogy azután az istentisztelet mágnesével kiemelje a nagy egészből mindazt, ami a témához kapcsolódik.

Luther - bár ismerjük néhány, konkrétan istentisztelettel foglalkozó munkáját - nem dolgozott ki semmiféle teológiai rendszert, így istentisztelet-teológiát sem. De elmélyedve iratainak összességében - s itt végzett Vajta hatalmas munkát - összeáll a kép, megrajzolható a lutheri liturgika.

A mű kétfelé osztható. Első rész: Az istentisztelet teológiájának alapvonatkozásai. Második rész: Az istentisztelet teológiájának kibontakozása.

A kezdő fejezet hallatlanul izgalmas témát vet fel: istentisztelet és bálványimádás. A tíz parancsolatról - amely istentisztelet-értelmezésében különösen is nagy hangsúllyal szerepel - sokat beszélt a reformátor. „Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyen más istened!” Az igazi istentisztelet az első parancsolat betöltése. Aki hitben betölti, az istentiszteletet végez, aki hitetlenségben az első parancsolatnál elesik, az bálványimádóvá válik. Harmadik út Luther számára nincs. Vagy Isten a mi Istenünk, azaz az ember bizalmas közösségben él az egy igaz Istennel - és akkor minden további nélkül adott az igaz istentisztelet; vagy az igaz Istent hitetlenségben elutasítja, s akkor már bármit tesz is, bálványimádóvá válik.

„Istent mindennél jobban félnünk és szeretnünk kell...” Az élet lényegéhez tartozik: vagy Isten uralma alatt él az ember - hitben, vagy más istenek uralkodnak rajta. Az Isten-hit mindig a Krisztus-hithez kapcsolódik. Csak Krisztusban és Krisztus által mondhatja az ember Istent az „én Istenemnek” A hit pedig csak „én Istenemről” tud. Hiszen Krisztusban lesz nyilvánvalóvá, hogy Isten nem egy önmaga számára létező Isten, hanem értünk Isten, aki az emberhez fordul, hogy közösségbe lépjen és éljen velünk.

Minden, amit Luther a hitről és Istenről (isteni közösségről és vallásról) mond, összefügg az istentisztelettel. Az igazi hit tevékeny hit, amelyet Krisztus ural, és amely egyben harc az ördög munkáival. Ez pedig már az igaz istentisztelet gyakorlása.

Az inkarnáció ezért az istentisztelet egyik kulcsfogalma Luthernél. Amikor Luther Istenről beszél, az istentiszteletről beszél, ez pedig elválaszthatatlan a Krisztusban megismert Istentől. Ezért az istentisztelet nem emberi válasz. Ez ugyanis autonóm embert feltételezne, aki a saját maga ura, aki eldöntheti, hogy istentiszteletet végez-e, vagy sem. Ahol Isten velünk valamit tenni akar, ott van istentisztelet. Istentisztelet és kinyilatkoztatás ugyanaz a realitás: Isten és ember közössége földi viszonyok között. Isten cselekedetei mindig igéjével függnek össze. Istentisztelet elképzelhetetlen az ige kinyilatkoztatása nélkül.

A következő fejezetben Vajta Vilmos az istentisztelet igazi titkát világítja meg. A Krisztus által alapított mise - Luther így nevezi a teljes istentiszteletet - ajándék (beneficium), ez pedig szemben áll a római miseáldozat-gondolattal, amely jó cselekedet, érdem (sacrificium). Itt a döntő különbség. Luther nem megújítani akarta az istentiszteletet, hanem megmutatni és megélni az igaz istentiszteletet, amely mindig az Isten ajándéka. (Mennyire fontos hát, hogy jól értsük az istentisztelet kifejezést: nem mi tiszteljük az Istent, hanem Isten tisztel meg minket igéjével, rajtunk végzett cselekedeteivel, jelenlétével. Isten ajándékoz meg minket a vele való közösséggel!)

Luther miseáldozat elleni küzdelme sajnos olyannyira beárnyékolta a miseliturgiával kapcsolatos más gondolatait, hogy sokan megfeledkeznek arról, milyen pozitívan beszélt a szépségéről, gazdagságáról, értékeiről. A mise történetének sokféle hordaléka, amely rárakódott a mise lényegére - krisztusi eredetére és rendelésére -, elhalványítja azokat az értékeket, amelyeket a reformátor máshol különösen sokat emlegetett. A mise megrontása és a krisztusi útról való letérítése az egyház legnagyobb szégyenfoltjainak egyike.

A kétféle mise az istenképében tér el egymástól. Az igazi mise istenképe a kegyelmes és nem a haragvó Isten. A Krisztus által alapított misében a kegyelmes Isten cselekszik rajtunk, és a megbékélés ajándékát adja, míg a „pápa miséje” a haragvó Istennel számol, aki megbékélést követel. Luther - mint miséző pap - mindezt a saját bőrén érezte. Az asztali beszélgetésekben arról beszél, hogy szerze, V,.

<

SV-"'-.- ''

I I v I I I I I ■ ’

teskorában a mise kánonjának olvasásakor úgy megrettent, hogy elhagyta az oltárt, és félbeszakította a misét. Csak az elöljárója határozott kérésére fejezte be. Ez a félelem a mise kánonjában megjelenő áldozati gondolattal függött össze.

Az istentiszteletben azonban nem a mi áldozatbemutatásunk zajlik, hanem Isten legnagyobb ajándékát kapjuk. Ez az igazi testamentum. A liturgia ebben az értelemben a hittel és nem a cselekedetekkel függ össze. Nem mi cselekszünk, nem mi mutatjuk be a haragvó Istennek a kiengesztelő áldozatot, hanem Isten ajándékozza nekünk önmagát - és benne mindent -, ezt pedig hittel ragadhatjuk meg. Azaz: rábízzuk magunkat a cselekvő, ajándékozó Istenre. Ezért amikor Luther a hitről és a cselekedetekről beszél, akkor a mise különböző használati módjait tárja elénk... A hit, amellyel megragadjuk Isten ajándékát, és ezzel szemben a cselekedetek, amelyek ki akarják érdemelni Isten adományait. Luther határozottan állítja, hogy egyik a másikat kizárja.

Vajta azzal folytatja, hogy a mise rendjére fordítja a figyelmünket. A misét Krisztus alapította, s az a teremtő Isten hitben megragadható kegyelmi ajándéka, akkor tehát azt el kell fogadni - az ember elfogadója az ő művének. Ezért van szükség gyülekezetre, amely ezt az adományt befogadja. Ahogy a prédikáció hallgatóságot feltételez, úgy elképzelhetetlen a keresztelés vagy az úrvacsora az adományokban részesedő gyülekezet nélkül.

Az úrvacsorában Krisztus áldozata válik jelenvalóvá. Áldozatról beszél a reformátor, de ez Krisztus megbékélési műve. Luther teremtéshite ellentétben áll azzal a gondolatmenettel, hogy a föld kincsei eszközök lehetnek Isten kegyelmének elnyerésében. Nem mi visszük Isten elé és áldozzuk fel földi javaink valamelyikét (például kenyér és bor), hanem Isten ajándékozza magát nekünk, s ölt testet a földi lét elemeiben. A mise és az inkarnáció szorosan összetartoznak.

A könyv második nagy részében Vajta az istentiszteletet mint Isten cselekedetét mutatja be. Elsőként az igéről beszél, amelyet Isten a legkülönbözőbb csatornáit felhasználva hirdettet az ő népének. Az ige lendületben van, ereje, hatékonysága megtapasztalható. Krisztus maga az ige. Őbenne, őáltala szól és mutatkozik be az Isten. Az igében lehet megismerni a Mindenhatót. Az ige nyilatkoztatja ki Isten cselekedeteit: amit Isten népével a múltban cselekedett, amit Isten most közöttünk végez, és amit Isten - ha megszólal az ige - létrehoz és megteremt. Amikor pedig az ige megszólal, akkor az egyszerre az üdvösségtörténetet összefoglaló szó, de egyben teremtő igeként az üdvösségtörténet folytatója. Amit tesz, értünk teszi - ezt hirdetted evangéliumában.

Kulcskérdés az úrvacsorában Krisztus jelenléte. Isten és Krisztus lelki jelenléte az igében és a hitben jelenti azután az istentiszteletben való jelenvalóságát. Az istentiszteletben, ahol a gyülekezet megérzi, hogy Krisztus értünk van jelen. Értünk jelenvaló. „Veletek vagyok”- ígéri a tanítványoknak. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben...” (Mt 18,20)... Ahol tehát Krisztus testének tagjai az imádságban és az áhítatban együtt vannak, ott van közöttük Krisztus. Értünk van jelen - ez nem statikus jelenlét, hanem eseménnyé válik az igében és a szentségben.

Jelenléte a kenyérben és a borban azonban nem úgy lesz valósággá, hogy átváltoztatják. Luther számára ugyanis a döntő kérdés nem az volt, hogyan, hanem az, hogy miért van jelen Krisztus. Ezt a kérdést pedig ezzel a formulával válaszolta meg: értünk. A mi üdvösségünkért.

A konszekráció Luthernél ígéret. Amikor elhangzanak az elemek fölött a szerzési igék, Luther számára Krisztus jelenlétének ígérete hangzik az ige által. Ezért azután nem a pap (lelkész) konszekrál, hanem Krisztus maga, aki megszólal: „Ez az én testem, és ez az én vérem’.’

Ezek az elemek nem jelek csupán, hanem Krisztus jelenlétének hordozói. Nem csupán kenyér és bor, nem is jelkép. Krisztus teste és vére. Ezekre mondja ígéretét: jelen vagyok a kenyérben és a borban. Az egyház és azon belül a szolgálók tiszte az, hogy Isten ajándékát nyújtsák. Az igét hirdessék, a szentségeket kiosszák. Szolgálat - másokért, mások számára.

A hit mint istentisztelet, A hit részesedés Isten művében, A hit mint az ige hallgatása és A szentségek használata - ilyen alcímeket olvashatunk a következő szakaszban. A központban tehát a hit áll. A hit, amely elfogadja és befogadja Isten üdvösséges cselekedeteit, és megragadja az igében és a szentségben Krisztus valóságos jelenlétét. A hit az, amely egyedül méltóvá tesz - a hitetlenség tesz méltatlanná - a találkozásra. A szentségek gyakorlata nem a személyes méltóságra épít, hanem Isten cselekedeteire.

A tanulmánykötet vége felé egy fontos, sokak számára egészen izgalmas kérdés kerül elő. A fejezet ezt a címet viseli: Hit (szabadság) és szeretet (rend) az istentiszteleten.

Ez a rész az istentisztelet rendjével foglalkozik. A kérdés ebben a vonatkozásban is az, hogy az egyházi

szertartásoknak van-e közük a hit cselekedeteinek istentiszteletéhez. Luther a keresztény hitet mint szabadságot mutatja be, és a keresztény embert mint a szabadság emberét. A hit szabadságot jelent minden emberi műtől, cselekedettől, törvényi előírástól és ezáltal minden egyházi ceremóniától. A hit belső embere semmit nem visz az Isten elé, hanem mindent Istentől fogad el az evangéliumban rejlő ajándékként.

A szabadság tehát abban van, hogy Isten jön hozzá, és nem neki kell kiépítenie az utat Istenhez. Kegyes cselekedetek vagy istentiszteleti szertartások nem készítenek utat a mennybe. Csak Krisztus az út. A belső, az új ember tehát nincs kötve semmilyen időhöz, helyhez, emberi intézkedéshez. Az ő istentisztelete az evangélium és a hit. A hit pedig nem külső dolgokból áll, hanem a szív bizodalmából, amelyet Krisztus művére épít.

Ezt azonban jól kell értenünk. Az emberi dolgoktól szabadok vagyunk, de kötve vagyunk mindahhoz, ami Istentől való, ami Isten kinyilatkoztatása. Nem vagyunk szabadok a külső igétől és a szentségek külső dolgaitól. Isten külső dolgaihoz való emberi kötöttségünk ugyanis a hit szükséges része, és kifejezője annak, hogy a szabadság mindig csak a Krisztushoz való kötöttségben értelmezhető.

Amíg emberek vagyunk, az istentisztelet is olyan esemény, amely bizonyos időhöz, napokhoz, konkrét helyhez tartozik. A szentségek kiosztása is a lelkész személyéhez kötött - méghozzá a gyülekezet közösségében, ahol az imádság és az istendicséret egy bizonyos viszonylatba, kapcsolatrendszerbe helyez minket. Jól ismerjük Luther tézisét: a keresztény ember mindentől szabad, és mindenkinek a szolgája. A viszonylatokat kell tisztázni. A reformátor még hozzáteszi, hogy az ember az Isten előtt egyedüli személy, de kint, a zajos világban viszonylatokban létező személy. Össze van kötve, egybe van zárva embertársával.

A külső embernek szüksége van rendre. A szeretet és a rend összetartozik. A belső emberünk, amely Isten előtt él, szabad minden rendtől, de a külső emberünk - az embertárs szeretete érdekében - megkívánja a rendet. A hitben Isten előtt (szabadság) és szeretetben az emberek előtt (jó rend). Luther így dolgozott az örökölt, évszázados hagyományon, s ezért nem alkotott új liturgiát. A meglevő formákban megtalálta a jó eszközt, amely - megtisztítva a torzulásoktól- hordozhatja az evangéliumot.

így ír: „Istennek legyen hála, a mi

egyházainkban egy keresztény ember számára meg tudjuk mutatni a helyes keresztény misét Krisztus alapítása és rendelése szerint, a rend szerint, és ahogyan Krisztus és az egyház helyesen gondolja.”

„Magyar szolgatársaimnak” - így hangzik a könyv hivatalos ajánlása. Érthető ez szűkebben is: a lelkészi szolgálatban állóknak. De értelmezhető ez- az egyetemes papságnak megfelelően - minden magyar evangélikusra, gyülekezeti tagra.

Egy neves magyar professzor - akire joggal büszkék lehetünk - olyan munkával ajándékozott meg bennünket, amely nem egy kis réteg szakmai csemegéje, hanem hitünk alapjait érintő feltáró, bemutató, helyesen értelmező tanulmány. Jó lenne, ha a 2017-es reformációjubileumra magyarul is kézbe adhatnánk.