Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-06-17 / 24. szám

4 ■« 2012. június 17. KERESZTUTAK Evangélikus Élet ► Az evangélikus, a katolikus és a református egyházvezetők közös nyilatkozatot adtak ki a nyugalmazott országos főrabbit ért június 5-ei inzultus kapcsán. Az alábbiakban ezt közöljük. A történelmi egyházak közleménye a dr. Schweitzer Józsefet ért támadás kapcsán Megütközéssel értesültünk arról, hogy a köztiszteletben álló dr. Schwei­tzer József nyugalmazott főrabbit, testvérünket Budapesten, a nyílt ut­cán zaklatták és megalázták vallása miatt. A gyáva támadást a leghatá­rozottabban elítéljük, egyben kifejezzük együttérzésünket és szolidari­tásunkat világhírű honfitársunkkal és az egész zsidó közösséggel. Budapest, 2012. június 5. Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke Horogkeresztes palackokat dobtak a csepeli baptista imaház udvarába A csepeli baptista imaház udvarára ismeretlen tettesek palackokat do­báltak. Az első feltételezések szerint Molotov-koktélok voltak, csak nem robbantak fel. A helyszíni szemle során kiderült, hogy több palackra ho­rogkeresztet és más náci jelképeket ragasztottak. Öt palackot találtak az imaház udvarán június 6-án kora este. Az egyik feltehetően savas folya­dékot tartalmazott - tájékoztatta a Budapesti Rendőr-főkapitányság saj­tóügyeletese a Magyar Távirati Irodát, hangsúlyozva: sem személyi sé­rülés, sem anyagi kár nem történt. „A Magyarországi Baptista Egyház Elnöksége megdöbbenve és szomo­rúsággal vette tudomásul a gyülekezetünket ért támadást. Kiállunk a Cse­peli Baptista Gyülekezet mellett, és imádkozunk országunk békességéért, az elkövetőkért, hogy belátva tettük gonoszságát bűnbánatra juthassanak. Kérünk minden Magyarországon élő embert, hogy egymás tiszteletére és szeretetére törekedjünk. Mi, baptisták minden erőnkkel ezt munkáljuk.” M Forrás: Magyarországi Baptista Egyház Sajtóosztálya Katolikus-református-evangélikus püspöki találkozó Az evangélikus püspökök meghívásá­ra a Déli Evangélikus Egyházkerület székházában találkoztak június 11- én - idén másodszor - a Magyar Ka­tolikus Püspöki Konferencia Állandó Tanácsának tagjai, valamint a Magyar­­országi Református, illetve az Evan­gélikus Egyház lelkészi vezetői. A kö­zös imádsággal kezdett beszélgetés al­kalmával a püspökök áttekintették egyházaink belső életének és társadal­mi szolgálatának időszerű kérdéseit. Az egyházi vezetők - különös tekin­tettel a szeptembertől induló új egyhá­zi oktatási intézményekre - megerő­sítették a 2006-ban közösen aláírt és azóta alkalmazott megállapodást, amelyben az általuk fenntartott isko­lákban biztosítják a másik két felekezet­­ből jövő gyermekek részére saját egy­házuk hitoktatásának igénybevételét. Az új köznevelési törvény által be­vezetett hit- és erkölcstanoktatás le­hetőségével kapcsolatban elhangzott, hogy az egyházak tárgyalást folytat­nak az oktatási kormányzattal, mivel még több nyitott kérdés van. Az egy­házi vezetők javasolják, hogy a hittan­oktatás technikai lebonyolítása te­kintetében szükség esetén egyházi ingatlant is igénybe lehessen venni az oktatás helyszíneként. Az egyházi vezetők bizalommal és várakozással tekintenek az állam­mal való kapcsolatok mélyítése és a rendszeres egyeztetések bővítése elé, mert meglátásuk szerint a folyama­tos párbeszéd a kiegyensúlyozott és mindkét fél számára kielégítő együtt­működés feltétele. Az egyházak, válaszolva a kor­mányzat megkeresésére, készség­gel kapcsolódnak be a totalitárius rendszerek áldozatai emléknapjának - melyet idén augusztus 23-án ren­deznek meg első alkalommal - a szervezésébe. Az egyeztetések kiemelt témája lesz az egyház-finanszírozás rend­szerének közép- és hosszú távú átala­kítása, valamint az egyházak közfel­adat-ellátásának finanszírozása, külö­nösen is azért, mert a 2013. évi állami költségvetés még júniusban a Parla­ment elé kerül. M EvÉlet-infó Hol van Ábel, a testvéred? ■ Korányi András Egy kora nyári, júniusi estén idős em­ber várakozik az utcán. Egyszer csak odalép hozzá egy megtermett, közép­korú férfi, és ordítozni kezd vele. Gát­lás nélkül, gorombán. Nyilván meg­ismerte a megtámadottat, mert sze­mélyeskedő és becsmérlő szavakat üvölt rá. Először itt kezdem a múlt heti hi­hetetlen hírrel való szembesülést. Személyesen ismerem Schweitzer Józsi bácsit, mára már törékeny alak­ját, érzékeny intellektusát, élvezetes stílusát, szeretetteljes nyitottságát, párbeszédkészségét. Ezért első reak­cióként azért aggódom, hogy meddig ment el az üvöltözés: milyen és mek­kora megrázkódtatás érte őt. Lelkész­ként sokat forgolódtam már és for­golódom ma is idős emberek között, rögtön arra gondolok, hogy az em­beri méltóság és a törékeny alkat mi­lyen feszültségben áll sokszor - s mi­lyen szép, ha ezt a méltóságot nem bántják meg emberileg vállalhatatla­nul, brutálisan. S talán józan életű és gondolkodású milliókkal együtt ér­zem és gondolom azt, hogy valami itt nincsen rendjén. Mert nem létezhet ép erkölcsű és ép lelkű ország ott, ahol az utcán, a mindennapi emberi találkozások­ban természetessé és elfogadottá vált a félig-meddig vagy egészen nyílt agresszió. Ahol a fizikai erő, a lelki gátlástalanság, a vagyoni és tár­sadalmi helyzet, a nemre, korra, származásra és vallásra tekintő nyers visszaélés elfogadottá, de legalábbis gyakorlattá válik. Magam is naponta vagyok tanúja ezeknek az alantas kis emberi ütkö­zeteknek várostól a faluig, közte­rektől a hivatalos helyekig, a közle­kedéstől a politikai vitákig. És igen: lázadok és tiltakozom. Belül már régen lázadok, s ahol meghallgatnak - a szószéktől a katedráig -, tiltako­zom a mindig önigazoló embertelen­ség, az önelégült szeretetlenség, a magabiztosan másokon átgyalogoló erő kultusza ellen. Az élhetetlen élet ellen, amely bármikor kész átlépni a mindennapi tisztesség és méltóság bibliai alapjain - például az ószövet­ségi Tízparancsolaton. Egy becsületben megőszült rabbit, egy hatalmas felkészültségű Ószövet­ség-tudóst egy vadidegen leordít az­zal, hogy „Utálok minden zsidót!” Leírni sem kellemes újra, de hall­gatni róla még rosszabbul esne. Mert ez a néhány szó önmagában indokol­ja azt, hogy miért szólaltak meg rög­tön és világosan a keresztény törté­nelmi egyházak és közösségek. Ez a mondat önmagában kifejezi a hatá­rozott államfői megnyilatkozást: „az önbecsülésünkben támadott meg minket ez az inzultus”. Mert ki kell mondani, meg kell val­lani, hogy önbecsülés és megbecsü­lés kérdése az, amit egy közösség már nem vállalhat, és nem hagyhat szó nélkül. Különösen Magyarország és a magyarság történelmének hátterén: éppen azért, mert mi is kaptunk se­beket, s éppen azért, mert mi is ad­tunk sebeket. S ezek között nem ritkán úgy, mint éppen most is: egy­más között... A bibliai idézet - „Hol van Ábel, a testvéred?”- az Ószövetség egyik leg­fontosabb, legjelentőségteljesebb kér­dése. Nemcsak Káint vallatja, hanem azóta is faggatja az egymást váltó nemzedékeket. Szól a még legszoro­sabb emberi kapcsolatokban is időről időre bekövetkező tragédiákról. Szól a fékevesztett emberi indulatokról, amihez Isten rögtön hozzáteszi: de te uralkodjál rajta! Szól arról, hogyha va­laki az Ószövetség vagy Újszövetség alapján áll, kötelességül kapja azt, hogy tiszteletben kell tartania és se­gítenie kell testvérét, felebarátját. Az újabb kori történelemben, be­leértve az elmúlt két évtizedet is, eb­be különösen sokszor belebuktunk: egymást vádolva igyekszünk igazol­ni önmagunkat, a másik embert pe­dig eleve tehernek, akadálynak, leg­pozitívabb megközelítésben is saját boldogulásunk eszközének tekintjük. S a legritkább esetben tudjuk csak szeretni, ahogyan Káin sem volt ké­pes Ábelt szeretni. Emberi közössé­geinkben - sokszor még az egyház­ban is - elhagytuk testvéreinket, s nem tudjuk megválaszolni a kér­dést, hol vannak még testvéreink. Pedig mindig megtalálhatnánk egy­másban, akár határokon belül, akár azokon túl - például megtámadott testvérünkben, Schweitzer Józsefben. A szerző az Evangélikus Hittudo­mányi Egyetem Egyháztörténeti Tan­székének docense A barokk zene varázsa Aki válaszol: Annie Laflamme fuvolaművész p Lassan nyitom a Deák téri temp­lom oldalajtaját. Törékeny zene hallatszik: Bach-szonáta, fuvo­la szép istendicsérete. Csemba­ló kíséri finom dallamokkal. Vá­rok, nem akarom megzavarni a próbát; néhány óra csak, és zsú­folt házban lesz a megmérette­tés. A művész, Annie Laflamme barokk hangszerével Németor­szágból érkezett. Pár napra, mert otthon sűrű munka várja: fellépések, tanítás, külföldi utak. Életéről kérdeztem, a zene egye­temes üzenetéről a délutáni csendben.- Kanadában születtem, egy kis francia városkában - kezdi a beszél­getést. - Zeneakadémiai tanulmá­nyaimat Montrealban kezdtem. 1999-ben mentem Bécsbe, ott is­mertem meg a barokk fuvolát, ame­lyet azután még négy évig tanultam Hágában. Most Kölnben élek. A ba­rokk fuvola mindig nemes fából készül: ébenfából vagy bukszusból. Négy részből áll, s csak egy billen­tyűje van. Puha, finom hangzású. A modern fuvola anyaga fém, ezüst vagy arany, több billentyűvel. Mind­egyiken szívesen játszom, és taní­tom a fiatalokat.- Szereti a barokk zeneóriást? Né­metországban van-e különösebb re­neszánsza?- J. S. Bachot mindenütt szeretik, és mindenütt a legnagyobbak közé sorolják. A budapesti ünnepi hét itt, az evangélikus templomban méltó megemlékezés róla. Megtiszteltetés­nek érzem, hogy én is itt lehetek, és Dobozy Borbálá­val együtt előad­hatjuk ezt a gyö­nyörű műsort.- Milyen érzés templomban ját­szani?- Fölemelő, kü­lönösen ebben a nagy templom­ban, amely min­den este zsúfolásig megtelik a Bach­­héten. A gyönyörű főváros és itt a han­gulatos atmoszféra együtt szárnya­lásra készteti a művészt. Igaz, a fuvo­la törékeny hangszer, a csembaló is, mégis hiszem, hogy nem veszünk el ebben az eldurvuló világban. Sokat ját­szottam evangélikus templomokban. Ko­moly kapcsolatom van Istennel. Állandó ez a párbeszéd, amely gyakran a zenén ke­resztül történik.- Hallottam, régi barátságfűzi előadó­társához, Dobozy Borbálához.- Nyolc éve járunk Franciaországba, egy régi zenei kurzuson tanítunk együtt minden évben. A ta­nítás mellett koncertek is vannak, így sokat játszunk együtt, főleg templo­mokban. Egyszer voltam csak át­utazóban Magyarországon, de hogy itt is fellépjek Borbálával, az csak most adatott meg. Annak is nagyon örültem, hogy tegnap itt lehettem a hétfői nyitókon­certen, a Lutheránia énekkar hang­versenyén. Nagyon tetszett, csodála­tos volt, ahogy a zene betöltötte a ha­talmas teret, és mindenkinek jutott ebből a gazdag élményből.- Milyennek látja a június 4-10 között zajló Bach-hét rendezvény­­sorozatát?- Lenyűgöző a gazdagsága és egy­szerűsége, a liturgikus keret, az, hogy nincs taps. Itt valóban a zene van a kö­zéppontban, Bach hatalmas zenéje! Nem az előadó, ahogyan hajlong a vé­gén, ahogyan ünnepük. Elmélyült, meditativ zenehallgatás van minden este. Fontos, hogy ezek a mennyei han­gok tovább rezonáljanak az emberek lelkében. Ha kitör a taps, akkor oda a varázslat. Itt nem a művészekről van szó, hanem a zene szentségéről, Bach­­ról és Istenről, nagy közös imádságról. ■ Fenyvesi Félix Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom