Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-05-20 / 20. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 77. évfolyam, 20. szám ■ 2012. május 20. ■ Húsvét ünnepe után 6. vasárnap (Exaudi) Ára: 250 Ft „A továbbiakban Járosi Andor unokája, Antal Margit számolt be nagyapja életmentő tevékenységéről, a »rejtve működő« könyörületes lelkészről, aki jobban féltette embertársai életét, mint a saját magáét.” Életmentők és megmentettek társaságában W 6. oldal „Mottónk tulajdonképpen ez: elmenni azokhoz, akik nem jönnek. Hiszen nem mindenki megy be a templomokba, hiába áll nyitva a kapujuk.” Beszélgetés Sztanó Péterrel 13. oldal „Testvérünk az »Én...« kezdet után nem a hivatalos nevét, hanem a cigány ragadványnevét - »Lambada Mari« - mondta. így került tán a történelemben először konfirmandusi eskübe egy dél-amerikai tánc neve...” Megerősítve... 14. oldal „Átragyog-e rajtunk?” 3-4. oldal Hálaadás Holdviolával W 6. oldal A Déli Egyházkerület melléklete W 8-9. oldal Jövel, tisztító szélvihar! w 11. oldal Szélrózsa-hangolás W 12. oldal „Mentálwellness” W- 14. oldal Az Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány (EMO) szolgálata hazánkban 1992. február í-jén kezdődött - istentisztelettel. 2012. május 12-én a Budapest-Nagyvárad téri református templomban mintegy száz önkéntes és több külföldi társszervezetet képviselője adott - szintén istentiszteleti keretben - hálát az elmúlt két évtizedért, felidézve a felekezetközi szolgálat emlékezetes hazai állomásait. Interjúnk az EMO titkárával a 13. oldalon MENNYBEMENETEL ÜNNEPE - JN 14,1-12 Otthonról tartunk hazafelé Stratégia Hazafelé tartani, megérkezni, otthon lenni jó. Akkor is, ha elfáradtunk az úton, akkor is, ha hosszabb idő után vagy csupán néhány óra múltán nyomjuk le a kilincset. Ez a jó érzés akkor is hatalmába kerített, amikor segédlelkészi minőségemben három év alatt hatszor, parókus lelkészként még háromszor keltünk útra, érkeztünk meg, és rövidebb-hosszabb ideig otthon éreztük magunkat. Képmutatás lenne ezeknek az „utazásoknak” a fárasztó voltát tagadni. Mégis, ezzel együtt is jó otthon lenni. Sajnálkozó együttérzéssel gondolok egy életerős fiatalemberre, akivel annak idején naponként találkoztam, amint kerékpárjával, a csomagtartón egy kis batyuval, naphosszat a város utcáit rótta. Cél nélkül csatangolt. Nem tudom, hol aludt, hol evett, volt-e, akitől elköszönjön, várta-e valaki, mikor és hol volt otthon. Akkoriban - bár bizonyára ő is közéjük tartozott - még senki sem beszélt hajléktalanokról. Azt sem tudom, hogy a maga hibájából, mások embertelenségéből, körülményei nyomására kényszerült-e ebbe az emberinek alig nevezhető életformába. Jézus Krisztusnak volt otthona. Andrásnak és a Simonból lett Péternek meg tudta mutatni, hol lakik. Igaz, hogy máskor meg azt mondta, hogy szegényebb a rókáknál és a madaraknál, mert azoknak van vackuk vagy fészkük, de az Emberfiának nincs hova lehajtania a fejét. Mégsem volt hajléktalan, bár a sajátjába érkezve az övéi nem fogadták be. Nem volt hajléktalan Szűz Mária szíve alatt, az istállóban sem, menekítés közben sem, az ácsműhelyben sem, a zsinagógából való exkommunikáltként sem, még a kereszten sem, hiszen ő maga ígért otthont, együttlakást a latornak. Hatalma volt felvenni és letenni a sajátját. Nem kisemmizettje volt a láthatónak, sem kedvezményezettje a láthatatlannak, hanem az Atyával egységben mindkettőnek a Teremtője. Ebben a méltóságában van joga és lehetősége vigasztalni egykori és mai tanítványait és felkészíteni őket arra az időre, amikor őt már szem nem láthatja, kéz nem érintheti, és így a tanítványok hajléktalan kiszolgáltatottaknak érzik majd magukat. Jézus Krisztus nem hagyta magára a népét, hanem előrement, hogy népe, egyháza végleges, semmi máshoz nem hasonlítható otthonra leljen az Atya házában. Nem arra szánt bennünket, hogy ideig-óráig a benne való bizalom teljességében vagy annak fogytával valahogy kitartsunk halálunk órájáig, hanem arra, hogy hazaérjünk. Ne zárt kapun kelljen zörgetnünk, hanem őrá találjunk, hiszen a kereszten kiterjesztett keze az Atya házának táruló kapuját jelenti. Nemcsak beenged, hanem együtt lesz népével: „íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem” (Zsid 2,13) Jézus „sok hajlékról” beszél. Nem egyszemélyes mennyei garzont, személyre szabott privát üdvösséget ígér és ajándékoz, hanem minden képzeletet felülmúló közösséget vele és egymással. János evangéliuma többes számban beszél az „otthon” várományosairól. Ezeknek nem az a fő kérdésük, hogy viszontlátjuk-e, felismerjük-e ott egymást. Az az igazi vigasztalás a hazafelé tartók számára, hogy együtt láthatjuk meg Jézust, aki az ő ígéretében bízóknak vele és egymással közös otthont készített. Nem a mutatós és drága családi AZ ÜNNEP IGÉJE kripta, hanem az új otthon ígérete a vigasztalásunk. Melanchthon annak örült, hogy „otthon” végre majd megismeri, hogyan viszonyul egymáshoz Krisztus istensége és embersége. Jézus Krisztus Fülöpön keresztül azt üzeni, hogy aki őt látta, vagyis hisz benne, az a „látható és láthatatlan Teremtőjét” ismerheti fel Jézusban. De ez az ígéret nem vész bele a „majd” ködébe. Már most és itt ízelítőt kapunk az „új lakás” melegéből. Amikor a gyülekezet Jézus bocsánattal vigasztaló szavát a szívére veszi, amikor a keresztségünk Krisztus életébe és halálába bevonó eseményét nem felejti, amikor Jézus Krisztus teste és vére ajándékára áment mond, amikor a vállunk nem csupán az oltárnál térdelve ér össze, hanem ennek a szentségnek az erejével együtt próbálunk hazafelé tartani, akkor már az új hajlék, az igazi otthon levegője csap meg bennünket. Már az ajtó nyílását halljuk, még ha tudjuk is, hogy egy költözés ki tudja, milyen szenvedése, aggodalma és harca még vár ránk, de Jézus Krisztus nem csap be: a „sok lakás” Jézus szándéka szerint nem marad lakatlan. ■ Fehér Károly Imádkozzunk!„Szívem lángját élesztgetve, /Szítsdfel még több szeretetre, / S add, ha itt nem dobog többé, / Ott éljek veled örökké, / Ó, Jézusom, ó, Jézusom!” (EÉ 380,5) ■ Gémes István Valószínűleg semmi sem jellemzőbb mai világunkra, mint a tervezés, a stratégia, a projektgyártás, az előrejelzés, a prognózis. A média agyontöm bennünket vele naponként és örökösen: 2020-ban vége az „Atomwirtschaft”nak (legalábbis Germániában); 2030- ra x százalékkal növekszik a szeniorok (és szenilisek) aránya a lakosság körében; 2050-re elfogy a föld olajtartaléka; 2025-re a föld minden harmadik lakója kínai vagy indiai lesz; pár évtizeden belül ennyivel meg ennyivel nő a föld lakossága, a gyártott autók száma, a kürtott növény- és állatfajoké, no meg az éhezőké és reménytelenül szegényeké; stb. stb. Kézbe veszel egy újságot, és biztosan tudhatod, hogy mindig megtalálod benne a napi „horrorprognózist”. De ha nem, akkor még mindig ott ül asztalánál Madame Jolanda, aki a tenyeredből vagy a kártyáiból olvassa fejedre irgalmatlanul, hogy ezekből a prognózisokból milyen örvendetes vagy megdöbbentő fejleményeket tapasztalhatsz majd meg a saját életedben. Valójában prognózisőrületről kellene beszélnünk - amiképpen a német Wahn szó képzelődést, ábrándot, de ugyanakkor megőrülést is jelenthet. Pedig ugye milyen örömmel állítottuk, hogy túléltük a szocialista három-, ötmeg tízéves tervgazdálkodás kínos csődkorszakát... De valaki(k)nek érdeke, hogy szüntelenül kalapálja belénk a kikerülhetetlen végzetet vagy a rózsás jövőt - a jövőbe nézéssel. Nemcsak gazdasági, szociális, de kulturális életünket is beárnyékolja, sőt sakkban tartja a kötelező és kizárólagos előretekintés. Eleve vesztett, aki nem tudja megmondani, hogy termékét x év múlva milyen forradalmi újítással hozza forgalomba, mennyivel tudja növelni a piacát, hány új munkahelyet teremt (vagy szüntet meg!). Konjunktúráját éli a stratégiakészítés, a prognózisbarkácsolás, eufóriát kiváltva kevesekből - miközben nagyon sokan súlyos pörölycsapásként élik meg az előre jelzett jövőt. Nagy bánatunkra ez az abszolút „jövőreirányultság” bevonult már a keresztény egyházakba is. Állítólag a német protestantizmus léleklétszáma huszonöt éven belül egyharmadával csökken; a reformáció kezdetének - egyébként örömmel várható - ötszázadik évfordulójára, 2017- re több lesz a muszlim az országban, mint a reformátori kereszténység; tizenöt éven belül fölöslegessé válik a templomok egyötöde; drasztikusan csökkenteni kell a gyülekezetek számát, és sokkal kevesebb lelkipásztorral is megoldható az egyházak zavartalan működése. Prognózis, előrejelzés ez, a legmagasabb nívón! Ebben a klerikalizálódott prognózisőrületben került kezembe a 19. századi nagy dán ébresztő és kritikus, Soren Kierkegaard (1818-1855) elgondolkodtató képe az evezősről. Aki evez, az úti céljának háttal ül csónakjában. Erejét mégsem arra kell összpontosítania, hogy örökösen a cél felé tekingessen. Hanem az evezésre, vagyis az éppen legfontosabb munkájára. Nem a célba jutás holnapjának él tehát, hanem az evezés mai napjának. Mert tudja, hogy a (holnapi) célba jutás lehetetlen lenne a (mai) erőteljes evezés nélkül. Ilyen kellene, hogy legyen a mai ember - mondja Kierkegaard - és a mai keresztény is, aki a világ beteges, ide-Nem leszünk mi, keresztények gyanúsak a világ szemében, ha ebben az őrületben megfeledkezünk mai elodázhatatlan feladataink elvégzéséről - a jövővel való ideges bajlódás miatt? ges célra fixálódása közben nem feledkezik el a célba jutás elengedhetetlen feltételéről: az evezésről. Nem tébolyodik meg a prognózisoktól, nem rohan Madame X.-hez, hogy ugyan varázsolja már lelki szemei elé a könnyed célhoz érést; nem engedi magát megrémiszteni ilyen-olyan ökonometriai modellektől, tudományosan hangzó előrejelzésektől. Viszont annál erőteljesebben és összeszedettebben húzza az evezőjét, nehogy leálljon a csónakja, megfenekeljen a mocsárban, és lehetetlenné váljék a cél elérése. Ne vessük ellene, hogy ez fatalizmus! Tudjuk, valljuk, hogy érdemes, sőt létfontosságú a tervezés mind az egyénnek, mind a közösségnek. Nem ezt kívánjuk eláztatni! Hanem azt a terrort, amely hihetetlen erőfeszítést követel meg a prognózisgyártáshoz, hogy arra összpontosítva lebénuljunk, és ne maradjon erőnk a mai feladat hűséges elvégzésére. Nem leszünk mi, keresztények gyanúsak a világ szemében, ha ebben az őrületben megfeledkezünk mai elodázhatatlan feladataink elvégzéséről- a jövővel való ideges bajlódás miatt? Valamely muszlim szekta 25 millió Koránt osztogat ingyen Európában - ma. És nem késlekedik vele. Mi viszont már rég lemondtunk arról, hogy mai feladatunkat — odavinni az evangéliumot minden elhitetlenedett európaihoz - megtegyük, mert valami nemes célt tartunk csupán szem előtt. A Korán-osztogatásnak - állítólag- főleg a fiatalok között nagy a sikere. Miközben mi - evezés helyett - egyre csak hátrapislogunk abban a tévhitben, hogy így biztosan révbe jutunk. Hát nem kellene éppen ma egészen komolyan vennünk Mesterünk tanítását? „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja’.’ (Mt 6,34) A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész, a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet lelkipásztora (Stuttgart)
