Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-15 / 15. szám
6 ■m 2012. április 15. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Dicsérni Istent magyar nyelven Beszélgetés Kobzos Kiss Tamás énekművésszel ÁPRILIS 11. A KÖLTÉSZET NAPJA Szép Ernő Jézus Krisztus Emberek istene, Istennek embere, Te lehajtott fejű, Megszegezett kezű, Lecsukódott szemű, Te megfagyott ajkú, Te kihasadt szívű, Te örökre vérző, Útszél elhagyottja, Mezítelen testű, Hófehér szemérmes. Tavasszal lombtalan, Nyáron napon égő, Te ősszel megázó, Te télen megfázó, Szélben takaratlan, Viharban búvatlan. Te nappal életlen, Éjszaka fekvetlen. Özvegyek karója, Leülő koldusnak Támasztó párnája, Minden úttalannak Útmutató fája. Gyermekek rokona, Véneknek pajtása, Vándoroknak botja, Bohóknak tútora, Pásztorok vezére, Juhok gyapjújából Tövist válogató, Szamár hosszú hátát Végig simogató. Jajnak trombitája, Sóhajnak vonója, Némának ekhója, Könnyeknek kendője, Éhes vendéglője, Bénának fürdője, Esettnek mentője, Vakoknak gyertyája, Poklosok barátja, Halálnak doktora, Mindenki testvére, Egyetlen magános. Te másról beszélő, Te tengerre lépő, Te egekre néző. A kínoknak grófja, Herczegek herczege, Királyok királya, Szegények szegénye, Harmincz ezüst érő, Harminczhárom éves. Te felhőbe szálló, Te mennyekben járó, Tejúton sétáló, Fényességben álló, Szivárványra dűlő, Te angyalt tanító, Te bárányt vezető, Galambnak gazdája, Kelet majorosa, Nyugat bíborosa, Csillagok csillaga, Örök trónörökös, Örökös boldogság. HIRDETÉS__________________________________ Meghívó Kórushangverseny lesz a nagytarcsai evangélikus templomban április 22-én, vasárnap 17 órától. Műsoron Vivaldi: Credo, Thompson: Alleluja, további hallelujafeldolgozások, hangszeres darabok. A zeneműveket előadja a Nap-kórus: a gyülekezet énekkara, zenészei és vendégművészei. Az alkalom igehirdetéssel zárul. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. ► Csend van a népzenei iskolában. Készülődés a délutáni órákra. Váratlanul népdal csendül föl, négyen éneklik: tanártársukat köszöntik születésnapján. Az irodában várakozom. Szakkönyvek a zsúfolt polcokon, soha nem látott hangszerek. Van köztük tenyérnyi is, elgondolni is nehéz, hogyan lehet ezzel jókedvre deríteni embereket. Végre megérkezik. Középre tolja a kis asztalt, szemében meleg fény, bölcsesség. A vendégnek az az érzése, Kobzos Kiss Tamás fontos dolgokat tud. Talán azt, hogy nagy a zene hatalma: gyógyít és fölemel. Az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója ezért járja az országot, Erdély porló kövű templomait, Magyarkanizsa őszi fesztiváljait. Viszi a szépet, régi századok üzeneteit. Volt és elkövetkező születésnapokról beszélgetünk. Az idő múlásáról a nyárba fordult tavaszban.- Lehet, hogy a muzsikus másképp éli meg az időt - kezdi az emlékezést. - Én meg nem a mában élek, szüntelenül vissza kell mennem a múltba. Legközelebbi műsorom ezer év magyar kultúráját tekinti át. Két mű fogja keretezni: az egyik az Atila királról ének Kós Károlytól, a másik Szabados György Naphimnusza. Ezen belül vannak hangsúlyok, a protestantizmus évszázada, Balassi, Tinódi, aztán Csokonai. Állandóan utazom, szóval annyira nem aggasztanak a pergő napok, teszem a dolgomat.- Édesapja, a jeles „debreceni” költő az idén lenne százéves...- Nagy generáció volt az övék: Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Takáts Gyula, Kálnoky László... És össze is tartottak.- Eredetileg nem zenésznek indult.- Vegyész szakon végeztem az egyetemen. Ezen el is csodálkozom, hogyan kerülhettem oda, mert ennek később nyoma sem maradt... Apám könyvtára, Csokonai szeretete, a versek gyerekkoromtól kísértek. Anyám erdélyi származású, s később rájöttem, nekem oda el kell mennem. Ami a zenét illeti, amikor elkezdtem gitározni, inkább amerikai népdalokat énekeltem, mert volt egy jó angoltanárom. Aztán a Pálóczi-gyűjtemény s hogy 1972-ben megismerkedtem Kallós Zoltánnal, megfordította a dolgokat. Elmondhatom, elég egyenes út vezetett a népzene és a régi zene felé. Amit kutattam, az nem is a népzene volt, hanem a 16. század protestáns hagyománya; azután Csokonai korának énekei - ez a két pillér, ami a legfontosabb lett a számomra.- És maradt ezen az úton.- Hogy így történt, abban benne volt a debreceni kálvinizmus is. Nem mondom, hogy ottani gyökereim vannak, mert apám a Kunságból jött. Vallástanárként Váradra került; szeretném, ha ebben az évben ott is emlékeznénk rá, hiszen öt évet töltött el, bekerült az irodalmi életbe. Tartotta a kapcsolatot Jékelyvel, levelezett Weöres Sándorral, hál’ Istennek, ezek könyvben is megjelentek.- Hogyan vett irányt az érdeklődése a népzene felé?- Ez egy csoda volt. Egy hanglemezig megy vissza. 1964-ben jelent meg, és nem is magyar közönségnek szánták, hanem egy nemzetközi konferencia részvevőinek; maga Kodály Zoltán segítette az elkészítését. Volt rajta csángó ének, volt rajta széki zene Lajtha László 1940-41-es gyűjtéséből, és volt gyimesi furulyamuzsika, olyan hangszerek, amelyekről nem is hallottunk. Revelációként hatott rám! Nem véletlen, hogy aztán mi, akik nem tanultunk túl sok zenét, lettünk azok, akik ezt az örökséget továbbvittük... Lajtha benne volt a protestáns zenei életben, az ő gyűjtése nélkül valószínűleg Kallós Zoltán sem indul el saját szülőföldjén kutatni kincsek után. És jöttek a nagy elődök: Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, akiket személyesen is megismertem 1970 körül. Biztatást kaptam tőlük, az „apám helyett apám” szívbéli magatartását... Még nem beszéltem Szabados Györgyről, akinek a legtöbbet köszönhetem, mert nagyon szép a múlttal foglalkozni, de ő a jövőbe vitt el engem. Egy szebb magyar jövőbe! Szóban és zenében is. Ő egy új világot alkotott. Nagyon sok tanítványa van, nagyszerű zenészek, akik valamilyen módon egy részét továbbviszik. De aggódva figyeljük, hogy sikerül-e az egészet átmenteni.- Mindezek gyúrták vérbeli zenésszé?- Az erős egyéniségek formáltak. Én nem tartom magam annak, inkább befogadó vagyok, bár itt vezetőként vagyok feltüntetve, direktorként dolgozom huszonhat éve. Anyám mentalitását örököltem, szeretek embereket hallgatni, tanulni tőlük. A zenémbe valami módon ez beépül.- Mennyire érdeklik a ma emberét a múltnak azok a kincsei, amelyeket Ön megszólaltat?- Most nem olyan evidens, hogy Tinódit vagy Balassit énekeljek, ahhoz közeg kell. Legutóbb Zuglóban volt ilyen a református templomban. Egyik barátom kifestette gyönyörű kazettákkal, hívott engem is, és ott, úgy érzem, helye volt ennek. Nagyon hiányzik, hogy az ifjúságnak énekeljek. Azt mondják, a fiatalokat nem érdekli a régi zene. Én nem hiszem, hogy ez teljesen így van, hiszen a protestantizmus a 16. században is a gyökerekhez nyúlt vissza. Már a huszita Bibliával elkezdődött az, hogy ismerjük meg pontosan, mi is van benne. Ez egy fantasztikus szöveg, minden magyar embernek olvasnia kellene. Ugyanaz a nyelv, amit a csángók megőriztek. Hatszáz esztendős ez a fordítás, mégis értjük és érezzük ódon szépségét.- Fesztiválokon is lehetett hallani Önt?- Csíkszeredában a régi zenei fesztiválon húsz alkalommal vettem részt. 1980-ban kezdődött el, betiltották, majd öt év után újból elindult. Hívás nélkül is mentem, mert nagyon fontosnak éreztem.- Régi századok jeleseit miért nem becsüljük?- Nyilvánvaló, hogy Balassit, Tinódit, Csokonait ötszáz év után nem lehet jelenkori hagyományként kezelni. Más keleti népek persze nem így vannak ezzel, mert a törökök gond nélkül elénekelnek több száz éves dalokat. Ott ugyanúgy tisztelik a nagyon régen élt filozófust, mint egy kortárs költőt. Nálunk újat kell alkotni, modern műveket, belekeverni mindenféle idegen anyagot. Nekem az a tapasztalatom, nem kell az emberek helyett gondolkodni. Tudják, hogy mi a szép és értékes. A jövő dönti el, hogy a jelen kísérletei jót hoztak vagy rosszat ennek a népnek.- Hogyan jött létre az Óbudai Népzenei Iskola?- A gyökerei a hetvenes évekre nyúlnak vissza. Béres János kezdeményezte a tanítást, az ő hívására kerültem ide, és 1991-től lettem az intézmény vezetője. A táncmozgalom hozta meg igazán a nagy érdeklődést iránta. És tart az érdeklődés, most már a harmadik generáció van itt. Tehát már a nagypapák hozzák az unokákat. Tizenkét tanár van, kétszáz növendék és nagy, együttes zeneszeretet. Kallós Zoltán jól megfogalmazta: „Miért olyan különös, hogy megtanuljuk a hagyományt, hiszen az anyanyelvűnket is megtanuljuk.”- Életének melyek a fontos helyszínei, települései?- Tizenkét évet éltem Szigetmonostoron mint kántor, falusi közegben, kálvinisták között. Nemrégen a Debreceni Református Kollégium dísztermében volt koncertem és rendhagyó órám a diákokkal, amire régóta vágytam. Mikor hatvanéves lettem, Szenei Molnár-díjat kaptam, tehát számon tartanak a nagyvárosban. És apámat is, ő volt a baráti kör elnöke. A protestáns kultúra, úgy gondolom, sokkal több figyelmet érdemelne. Amit a lutheranizmus és a kálvinizmus hozott, az példa nélküli, a huszadik századig meghatározó. Nekünk ez életmentő volt egy olyan helyzetben, amikor nem létezett az ország! Amikor a „haza a magasban” állapotában élt a magyarság. Miből lehetett erőt meríteni? Hát abból, hogy magyar nyelven dicsérjük az Istent!-A bűnbánatot sokszor elfeledjük?- Nem szabad elfelejteni! Ez is nagyon szép kálvinista és lutheránus hagyomány, amit legszebben Esztergomi Farkas Andrásnak az éneke örökít meg: ahhoz, hogy valóban elhihessük, hogy az Úristennek célja van velünk, meg kell ismernünk magunkat, és be kell vallanunk bűneinket. Egyénileg és közösségben is.-Milyen érzés templomban énekelni?- Kis falusi kápolnában, nagyvárosi templomban, mindenütt érzem Isten jelenlétét. Én énekekhez kerestem hangszereket; izgatott, hogy a tekerőlant miként szólal meg. A hangja érdekelt, a hangzás, az, melyik dallamhoz lesz jó. Akár trubadúr-, akár 16. századi magyar ének. Van, amihez csak a tekerő jó, van, amit csak lanton lehet kísérni, és van, amit kobzon. Csak így tudom régi századokba visszarepíteni magunkat, hogy megmerítkezzünk a gyönyörű istendicséretekben.-■ Fenyvesi Félix Lajos
