Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-08 / 14. szám
2 -m 2012. április 8. FORRÁS Evangélikus Élet HÚSVÉT ÜNNEPE - LK 24,1-12 Hajnali vajúdás Oratio oecumenica Urunk Istenünk, szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk az első húsvétért, a kétezer éve történt csodáért, Jézus Krisztus Urunk halál fölött aratott győzelméért. Az első tanúk számára az üres sír veszteségről és hiányról beszélt, nem győzelemről... Pedig az a hiány az emberi történelem legnagyobb ajándékát, a hihetetlent rejtette, Urunk halál feletti győzelmét. Segíts észrevennünk a jelet. A jelet, hogy sokszor még a hiányaink is ajándékot rejthetnek. Számodra semmi sem lehetetlen. Amikor nem látunk, és úgy érezzük, hogy eltűntél, érints meg, hogy közelségedről megbizonyosodhassunk. Imádkozunk ezért a világért, amelyben élünk, melyben otthont adtál nekünk. Te úgy szeretted ezt a világot, hogy testünkbe öltöztél, és megmentésünkért történelmünkbe léptél. Világunkat bejártad, az embereket hívtad és tanítottad, segítetted és bátorítottad. Megmentésünkért szeretetből az életedet adtad. Szereteted és áldozatod ébresszen bennünk is nagyobb felelősséget és szeretetet világunk és földünk lakói iránt! Imádkozunk hazánkért és népünkért. Urunk, te tudod, hogy hazánkban milyen sok kiábrándult, hitében és reményében megingott, pesszimista és depressziós ember él. Te adj reményt és kapaszkodót minden csüggedt és reménytelen embernek! Add, hogy a húsvéti győzelem örömhíre eljusson hozzájuk. A jó hír továbbadásában használj fel minket és a téged követő többi közösséget, hogy Jézus győzelmének fénye reménységet adjon minél többek számára. Imádkozunk a vezetőkért, akikre felelős szolgálatot bíztál családban, egyházban és társadalomban. Minden hatalom tőled van, de nem minden hatalmon lévő tudja ezt, és nem mindenki él hatalmával a te akaratod szerint. Add, hogy igéd formálja, alakítsa, gyógyítsa a vezetők és vezetettek szemléletét, hogy hétköznapjainkban is nagyobb teret kaphasson áldott akaratod. Adj a vezetőknek és vezetetteknek'is hűséget, bölcsességet és szeretetet. Imádkozunk egyházunkért, gyülekezetünkért és szerte a világon élő népedért. Köszönjük, hogy az egyház a húsvéti csodából kétezer éve erőt és reményt meríthet. Ezen az ünnepi órán is kérünk, láttasd meg a szétszakadozott egyház benned való egységét. Munkáld bennünk is a testvéri közösség megélésének igényét! Imádkozunk ezen a gyönyörű ünnepen is a nehéz terheket hordozókért. A magányosokért, akik az ünnepen még inkább érzik a szerető társak hiányát. Éreztesd velük jelenlétedet, és a közösségben is láttasd meg velük a testvéreket. Imádkozunk betegeinkért. Azokért, akik ágyhoz kötötten is ide gondolnak, és lélekben velünk ünnepelnek, de azokért is, akik a legnehezebb küzdelmet, haláltusájukat vívják. Erődet kérjük azoknak, akik szeretteik betegágya mellett élik meg tehetetlenségüket. Ragyogtass rájuk húsvéti fényt! Add meg nekik, hogy győzelmed jelentőségét magukkal és szeretteikkel kapcsolatban is megérthessék! Vezess bennünket ünnepünkön és hétköznapjainkon is az örök élet felé, amelyet Jézus Krisztus Urunk győzelme által elérhetővé tettél számunkra. Ámen. „Ezen az éjszakán /nem aludt se Annás, se Pilátus, se Kaifás. / Se Simon, a cirenei, ez egyre föltört vállát borogatta. / Nem aludt Barrabás se. Ő a kopár utcákon kóborolt. / A kutyák nem mertek ugatni. Minden kaput bezártak. (...) Ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anyja sem, s a másik Mária sem, Magdalából. /És Lázár sem aludt Betániában, őazon tűnődött, hogy vajon merre járhat/ barátja, a Halálon Diadalmas. /Időnkint az ajtó felé tekintett, mint aki várja, hogy belépjenek. / Később kiment a ház elé,föltámadt szemét összehúzta, / de semmit nem látott a vaksötétben. Egy szentjánosbogámyi fényt se. /Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott. / János Mária kezét simogatta. / A többiek hallgattak komoran. / Csak Mária, a magdalai készítgette gyolcsait s a balzsamot, és egy kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy legyen mivel meglocsolja lábait, ha netán mégis szembejön az úton’.’ Rónay György megindítóan szép, A hét első napján, amikor még sötét volt című verse ábrázolja így ezt a húsvéti hajnalt. Lukács az asszonyok, különösen is Mária Magdaléna szemszögéből láttatja a húsvéti eseményeket. 2012-ben, amikor egyházunk - a reformáció tematikus évei között - a nőket helyezi a középpontba, üzenetértéke van annak, hogy - a lebénult férfiakat megszégyenítő módon - az asszonyok indulnak el a húsvéti sziklasírhoz. Új fordítású Bibliánkban Péternek - aki tétován matat az ott talált lepedőkkel... - a szó szoros értelmében csak egy zárójeles megjegyzés jut. Lukács a női sorson keresztül tudja érzékeltetni a húsvéti csodát. Elbeszélésében ez a hajnal olyan, mint a vajúdás. Valami készülőben van. Az élet élni akar. Ez tömény feszültséggel és izgalommal jár. Mindenki lendületben van, minden csupa mozgás. Csak úgy peregnek a Zaklatott kis csapat van együtt. Rettenetes napokat éltek át, a tegnapelőtti borzalomtól még nem tértek magukhoz. Páran szégyenkeznek, hogy elfutottak, de a többiek szemében is a rettegés szörnyű, tompa fénye. Jézust, a drága Mestert brutális módon gyilkolták meg. Iszonyat volt a gecsemánéi éjszaka, a Golgota dombján magasodó kereszt, a húsba vágó szegek, a szívet célzó római dárda. Éppen most érkeztek vissza ketten Emmausból a „tizenegyhez”, akik elmondták nekik, hogy „valóban feltámadt az Úr”, mert Simon (!) látta őt. Az egész napos gyaloglástól fáradt vándorok is elbeszélték, „hogyan ismerték fel őt a kenyér megtöréséről” És most itt voltak. Ezekről beszélgettek, tele a lelkűk feszültséggel, mert ez az újabb elképzelhetetlen, kitalálhatatlan, megérthetetlen fordulat még jobban felzaklatta őket. Nagyszerű, hogy nem a napi árakról, ostoba politikai vitákról, a diktátor Pilátusról és a hintapolitikus főpapokról, ravaszkodó szadduceusokról, okoskodó írástudókról beszélgettek, esetleg ama kritikai alapállással, hogy ők jobban tudnának amazoknál mindent. Nem, egyetlen témájuk volt: Jézus. Ő, aki éppen meghalt a kereszten, és ő, aki újra megjelent nekik: Jézus az egyetlen téma. Róla és az eseményekről beszélgettek. Vajon keresztyén baráti társaságok tagjaiként mi hányszor beszélgetünk Jézusról? Ha felmérést végeznénk, mi lenne az eredmény, vajon beszélgetéseink, vitáink hány százaléka forogna Jézus körül? Nincs ilyen felmérés, és talán jobb is... De most, az ige hallgatásakor, akár az otthoni vagy a templomi elcsendesedéskor koncentráljunk Jézusra. Mert ők ott és akkor Jézusról beszélgettek, és történt vala-A VASÁRNAP IGÉJE filmkockák, az események váratlan fordulatokat vesznek. Mindez éppen ellentéte annak, amit nagypénteken élünk át, hiszen ott egyetlen, kimerevített állóképet látunk. Ott semmi nem mozog, csakis a konokul álló keresztfák uralják a teret. Nagypéntek „lezárt ügy” az őrök részéről, Pilátus részéről, Júdás részéről, a család részéről is. Húsvét ezzel szemben csupa fordulat, váratlan meglepetés, új nyitás. Bizonyítékául annak, hogy a halál Isten számára soha nem „lezárt ügy”! Ezért aztán a sír sem maradhatott lezárt. A kő el volt hengerítve! Amikor pedig az asszonyok bementek a sírba, „nem találták az Úr Jézus testét” (Lk 24,3). Jól jellemzi a bibliai üzenetet gyakran visszájára fordító modern korunkat, hogy néhány éve James Cameron Oscar-díjas filmrendező bombasztikus alkotása, a Jézus elveszett sírja című fikciós produkció szerint viszont igenis megtalálták Jézus testét, pontosabban földi maradványait. A bizarr állítás szerint a filmben bemutatott kődobozok, osszáriumok egyebek mellett Jézus és Mária Magdaléna (!) emberi maradványait rejtik, vagyis a „hollywoodi evangélista” nem kevesebbet mond, mint hogy Jézus nem támadt fel, hanem örökre a sír foglya maradt. Illetve mégsem örökre, hiszen a 21. század elején egy producer és egy rendező volt szíves napvilágra hozni a csontokat. mi nagyszerű csoda. Nem fordulhatna-e elő velünk is? Miközben a zaklatott lelkű tanítványok Jézusról drámai erejű beszélgetést folytattak, „Jézus megállt köztük”. Sőt, ha pontosabbak vagyunk, akkor az eredeti szent szöveg szerintS Jézus „középen”álit meg. Mert Jézus a közép! Nem a mi hitünk vagy elgondolásunk, hanem Jézus a közép. A feltámadás evangéliumi örömének csodálatos fénysugara világítson rá az életünk középpontjára! Odaengedtük Jézust? Gyülekezeteinkben középen áll Jézus? Mert ő ma is jön, de észrevesszük-e őt, a szent középpontot? Jézus akkor is hozott valamit, és most is hozni akar nekünk valamit. Békét! Isteni békét, azaz békességet a zaklatott szívnek. A kétségek között vergődő szívnek. Jézus így köszönt nekik: „Békesség néktek!” Vajon mi lehetne a legfontosabb az élet-halál mezsgyéjén? Amikor szerettünk betegágyon fekszik, vagy éppen nekünk kell szembenéznünk egy félelmetes diagnózissal... Lehet, egy ilyen helyzetben arról kellene beszélgetnünk, hogy mit is tud tenni értünk Jézus. S egyszer csak ott van középen és velünk, és minden feszültségünk feloldódik az Üdvözítő szeretetében, amely magában foglalja bűneink bocsánatát is. Megtapasztalhatjuk az elrejtettség élményét, mert tudatosulhat bennünk, hogy Isten kezében minden rossz jóra fordul az őt szeretők életében (Róm 8,28). Igaz, a tanítványok ott és akkor (hiszen ez volt az első eset) nagyon megrettentek, és úgy vélték, hogy „valami Mi azonban nem e két burjánzó fantáziájú üzletemberre, hanem két másik férfira figyelünk, akik Lk 24,4- 5 szerint „fénylő ruhában” jelentek meg a temetőkertben, és ezt mondták: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt’.’ A holtak vagy az élők között keressük Jézust? A szakaszunkat megelőző igeversek szerint az asszonyok „illatszereket és drága keneteket készítettek” (Lk 23»56), vagyis azért mentek a sírhoz, hogy bebalzsamozzák Jézust. Mert ők is elfogadták Uruk halottá nyilvánítását. Nem akartak mást, mint konzerválni az ő testét. Élete utolsó prédikációjában — 1974 húsvéthétfőjén - Kékén András Deák téri lelkész idézte fel Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című novelláját. A főhős nem tudott elszakadni meghalt feleségétől, annak holttestét dupla falú fémkoporsóba tette, és bárhová ment, mindenhova magával vitte. Az áldott emlékezetű lelkipásztorral együtt kell kérdeznünk: mi nem koporsóban hordozunk magunkkal egy halott Krisztust? A mi Krisztusunk valóban él, vagy csak emlék, akit koporsóban, halottként viszünk magunkkal? Jézust a holtak között keressük, ha csupán a történelem egyik nagy személyiségét látjuk benne. Vagy ha megragadó metaforái és példázatai miatt a költőt látjuk benne. Vagy éppen a szabadság bajnokát. A moralitás örök példáját. Akire hivatkozhatnak a konzervatívok. Vagy a liberálisok. A balvagy a jobboldaliak, természetesen egymásra dühödten acsarogva. Ha a „lobogónk, Jézus” jegyében próbá-AZ ÜNNEP IGÉJE szellemet” látnak. Talán káprázik a szemük? Zaklatott lelkűk lázálma a látvány? Kétségbeesésük hagymáza? De hát látták a kereszten! Már akik egyáltalán bátorkodtak addig elmenni. És most? Jól látunk? Ki ez, aki előttünk áll? Szellem? Kísértet? Jézus ismét megszólalt, és az igazi lelkipásztori tapintat végtelen szeretetével kísérelte meg őket felrázni, felébreszteni, hogy döbbenjenek rá az igazi és szent valóságra: itt áll ő, aki győzött a bűn és halál felett! Lássák már meg végre őt, és ne rémüldözzenek, és ne kétségek legyenek szívükben. Ne a saját lelkűk zűrzavarai határozzák meg gondolkodásukat, érzelemvilágukat, hanem a középen álló, élő Jézus. Aki mindent megtesz meggyőzésükre. „...valóban én vagyok!”- mondta, és eléjük tartotta átszögezett kezét és lábát, hogy lássák az élő Jézus élő sebeit, a mi gyógyulásunk árát (Ézs 53.5)- Még mindig „nem mertek hinni”! Igaz, most már „örömükben” nem mertek hinni, csak csodálkoztak, ámultak, és néztek Jézusra. De most már jófelé néztek, mert Jézusra néztek, még ha képtelenek voltak is felfogni a helyzetet. Emberileg ez érthető, különösen, ha a helyükbe képzeljük magunkat. Alighanem mi is teljesen felkavarodva állnánk vagy ülnénk ott, és szóhoz sem tudnánk jutlunk Jézus nevében toborozni, akkor vajmi keveset értünk meg belőle, és változatlanul a holtak között keressük őt. Ám ugyanígy járunk el akkor is, ha - a mindenkor változó ízlés szerint retusált - képét tesszük „a kor falára” Ráadásul üveg mögé, bekeretezve. Ha viszont Jézust Urunknak és Megváltónknak tartjuk, akkor az élők között keressük őt. És akkor máris mozdul a lábunk, hogy a feltámadás hírét másokhoz is elvigyük. „A tizenegynek és a többieknek” (Lk 24,9), vagyis akiknek itt lenne a helyük a húsvéti kertben, de félelmük vagy éppen közönyösségük miatt távol maradnak. El kell futni hozzájuk, még akkor is, ha bizonyságtételünket üres fecsegésnek tartják. Pál apostolt is addig hallgatták szívesen a büszke görögök, amíg költőiket és filozófusaikat emlegette. Gúnyos kacajjal fojtották volna belé a szót, amint a feltámadott Krisztusról kívánt bizonyságot tenni. De nem lehetett elhallgattatni, hiszen erre kapta küldetését. Mi is a Feltámadottról tanúskodhatunk. Említett húsvéthétfői prédikációját lázas betegen tartotta Kékén András. Igehirdetését még be tudta fejezni, ám az imádság első néhány szava után aléltan esett össze a Deák téri szószéken. A hangfelvétel szerint ennyit tudott imádságában elmondani: „Istenünk, jó Atyánk! Magasztalunk téged azért, hogy nem hagytál minket a halálban...” És ebben a pillanatban elájult, majd nem sokkal később meghalt. A szó szoros értelmében mindhalálig a feltámadott, élő Krisztusról tanúskodott. Ezt tehetjük mi is. ■ Fabiny Tamás imádkozzunk! Istenünk, jó Atyánk! Magasztalunk téged azért, hogy nem hagytál minket a halálban, hiszen téged sem a halottak, hanem az élők között kell keresnünk. Ámen. ni, ha egyszer Jézus így megállna a templomunk közepén. Pedig ott áll! Csak a mi látásunkkal van baj. Nézzed meg jobban - a Szentlélek segítségével a templomodat -, Jézus ott áll középen, és szól hozzád a szolgáján keresztül igéjében. Ezért kell nekünk is tapintatos lelkigondozás, amelyben Jézus részesítette az előbb hitetlenkedő, kétségeskedő, majd csodálkozó tanítványait. Nem pusztán a szelet sült hal elfogyasztására gondolunk, amely a valóságos valóságot van hivatva érzékeltetni, hanem arra, amit Jézus tesz ott és akkor velük, és szándékában áll megtenni velünk is. Magyarázta az írásokat Mózestől a zsoltárokon át a prófétákig, de ami a legfontosabb: „megnyitotta értelmüket”! Erre azért volt szükség, hogy felfogják az írásokat, azt, hogy mindaz, ami Jézussal történt, az Isten eleve elrendelése, szent akarata volt, hogy a létezésben eltévedt ember (emberiség) átélhesse a megtérést (metanoia) és a bűnök elengedését (afeszisz), klasszikusan kifejezve: a bűnbocsánatot. A bűnök elengedése csak azért történhet meg, mert Jézus, az Isten Báránya a bűnös ember minden kárhoztató bűnét magára vállalta, engedelmesen magára vette, és helyettünk elszenvedte érte a rettenetes büntetést. „Ti vagytok erre a tanúk!” Mert van folytatás! Nem elég csak ünnepelgetni, lazítani, heverészni, hanem bizonyságtételre küld minket a mi Urunk, de még ekkor is megígéri a mennyei segítséget: „Én elküldöm nektek, akit Atyám ígért...” (Lk 24,49 és Jn 14,26 stb.) Kérhetünk-e kevesebbet, mint hogy nyissa meg a mi értelmünket is, hogy meglássuk, Jézus itt áll középen az életünkben! ■ Ribár János HÚSVÉT 2. NAPJA - LK 24,36-45 Középen Jézus!
