Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-01 / 13. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. április í. *■ 11 Munka nélkül, de nem dologtalanul A küldött Nem tudom, egy új munkanap reggelén hányán ébredünk azzal a jóleső örömmel, hogy vár ránk a munkánk, hányán érzünk lelkesedést a feladatainkat számba véve. Vagy hányán ébredünk szorongva a nemszeretem feladatokra és a határidőkre gondolva? Talán az utóbbiak többen vannak. Biztosan vannak olyanok is, akik amiatt szoronganak, hogy érkezik-e kedvező válasz álláspályázatukra. Egy újabb nap vár rájuk, amelyet maguk oszthatnak be, de számukra a szabadság íze megkeseredik a feleslegesség érzésétől. Korábbi munkahelyemen egyik kolléganőm tanfolyamot szervezett egy cigány gyülekezet tagjainak, hogy segítse a munka világában való eligazodásukat. Egy kis füzetet is készített számukra hasznos információkkal: milyen dokumentumok szükségesek a munkába álláshoz, milyen egy jó álláspályázat. A füzet „elméleti” fejezettel kezdődött: a munka Isten tervében. Hirtelen meglepődtem, hogy egy profán téma ilyen „kegyes” bevezetőt kap, de még inkább azon, hogy ezen én eddig nem gondolkodtam el. A munkát sokak tehernek érzik, a szerencséseknek az önmegvalósítás terepe vagy saját fontosságuk megélése - de hányán tekintünk rá Istentől kapott lehetőségként? A mindennapi életünk alapkérdéseiben eligazító teremtéstörténet jutott eszembe. A munka Isten tervében kezdettől fogva jelen van. Az ember Isten munkatársa; a teremtett világ őrzőjévé lesz. Segítőtársat is kap maga mellé, hozzá illőt, és a hatnapos munka után a pihenés hetedik napját is elrendeli Isten. Ahogy a teremtett világ rendje olyan pontosan ki van munkálva, olyan szépen illeszkedik az emberi munka Isten elképzeléseihez. De hova tűnt ez a kezdeti harmónia? A bűnbeesés történetében választ kaphatunk erre is. Az isteni paranccsal való szembeszegülés megrontja a kapcsolatot Isten és ember között, s az életközösség szépsége, rendje is odavan. Isten azt mondja: „...legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben!” A munka világának gazdasági, társadalmi törvényszerűségeit nem szeretném lebecsülni, de keresztényként láthatjuk a bajok gyökerét is: a világ elszakadt Istentől. Számos országban embertelen körülmények között dolgoznak felnőttek, és játék helyett munka jut a gyerekeknek is. A civilizált Európában a biztos megélhetést adó munka egyre kevesebb ember „luxusa”. Magyarországon a munkaképes lakosság alig több mint felének van munkahelye. Aki dolgozik, túlhajszolt, sokszor másfél-két ember munkáját végzi el egy... A munkaügyi kirendeltségek környékén - magam is látom - a munkanélküliség okozta reménytelenség, az anyagi nehézségektől való félelem ül ki az arcokra. Jézus Krisztus azért jött, hogy a világ felborult rendjét helyreállítsa. Közelségében, ha munka nélkül vagyunk is, nem vagyunk dologtalanok. Az ő munkatársaként megmarad - talán csak így marad meg egyedül - emberi méltóságunk, értékességünk azokban az időkben is, amikor a munkahelyi problémák vagy épp ezeknek a hiánya próbára tesz bennünket. Adja meg nekünk Istenünk a jól végzett munka örömét minden élethelyzetben! ■ Lakatos Judit- Higgye el, a halál nem fáj! Nem volt jó reggelem. Körülfogtak szorongató, gyászolós emlékeim; van olykor, hogy az ember az élet alagsoraiban tévelyeg. Nagyobb baj volt, hogy sehogy sem találtam a felfelé vezető lépcsőt. A szerelő - bár tudtam, hogy jönni fog-gorombán tört be gondolataimba. Valójában nem romlott el semmi a házban, csak valamilyen készülék kicserélésére küldte a telefontársaság. Szerettem volna, ha gyorsan végez és elmegy, hogy visszatévedhessek újra sikátoraimba. Ehelyett kínos illembeszélgetésbe kezdtünk. Ő szidta az egyházat, főleg a papokat. Én erőtlenül mentegetőztem. Közben itta a kávémat, és vártuk, hogy a központ végre valamilyen, számomra titokzatos jelet küldjön az újonnan beépített modemre. A szerelő sokat beszélt. Gondolom, megszokta már, hogy a várakozások kínos pillanatait valahogy át kell hidalnia. Egy idő után hagytam, hogy a hanga háttérzajjá váljon. Elkalandoztam és várakoztam. Aztán egy mondat mégis visszazökkentett a valóságba.- Két hónapig voltam kómában. Százhetvennel nekihajtottunk egy kőrisfának. Aztán arról beszélt, hogy olvasott beszámolókat a klinikai halál állapotából visszatértektől, és hogy az egész csak hazugság és ne higgyem el egy szavukat sem. És hogy a papok is csak locsognak a feltámadásról, de neki aztán már nem kell senkinek a prédikálása, mert ő tudja, hogy odaát nagyszerű lenni. Sok helyre hívták már, hogy tartson élménybeszámolót, de nem ment el.- Miért? Mit érzett akkor? - kérdezem már némileg érdeklődve, elvégre az ember nem túl gyakran beszél olyannal, aki két hónapig halott volt.- Ezekre nincsenek emberi szavak. Olyan, mintha valami zsilip csukódna le, amikor el akarom mondani. De egyet mondhatok - most néz rám először. - Higgye el, a halál nem fáj! Megérkezett a központból a jel. A készülék összes lámpácskája kigyulladt. Ő csomagolt, búcsúzott, és elmondta, hogy nyugodtan szóljak, ha valami nem működik jól. Tétován engedtem ki az ajtón. Arra gondoltam, vitatkozni kellett volna ezzel a kicsit sem szimpatikus emberrel, hogy mi a különbség közte és a feltámadás között, meg különben is. De minden tiltakozásom ellenére ott álltam, ahová vezetett. A lépcsőnél, amelyen fel lehetett kapaszkodni mélységes pincéimből. Elmosogattam a kávéscsészét. Az új készülék lámpácskái vidáman égtek mind. ■ Koczor Tamás Agresszió körülöttünk és bennünk Szubjektív gondolatok az általános iskolai hitoktatók szakmai napjáról A hónap igéje Jézus Krisztus mondja: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15) ► Az erőszak, a magatartászavar és a fegyelmezés kérdéskörét járták körül - a pedagógia, a módszertan és a pszichológia segítségével - az evangélikus általános iskolai hitoktatók tavaszi szakmai napjának résztvevői. Lelkészek, pedagógusok és egyetemi hallgatók - összesen negyvenen - gyűltek össze március 19-én a soproni Hunyadi János Evangélikus Óvoda és Általános Iskolában. Amikor elkezdtük szervezni a soproni hitoktatói szakmai napot, különös úton kezdtek szövődni a szálak. Első kérdésünk a praktikum volt: mink van, mivel tudunk gazdálkodni - és itt elsősorban a szellemi értékekre gondoltunk. Meggyőződésünk volt, hogy nem azzal segítünk magunkon és a hittantanárokon, ha sznob módon tőlünk elrugaszkodott előadók, tankönyvbe illő „ideális” hittantanárok mutatják be, mondják el nekünk, mit kellene csinálni, és mutatnak rá arra - amit amúgy is tudunk -, hogy hol vannak hiányosságaink. Úgy véltük, sokkal jobb, ha magának a Hunyadi János Evangélikus Óvoda és Általános Iskolának a tanárai mutatják meg, ők mit, hogyan tanítanak, és ezek a bemutatóórák lesznek majd a beszélgetések „ugródeszkái”. Hiszen ne felejtsük el: egy ilyen hús-vér, nem „steril” óra sokkal több impulzust, gondolatot tud szülni ötleteivel, megoldásaival. így történt, hogy az iskolalelkész, Matus Klára Krisztina vállalta, hogy Szabó Márta hitoktatóval együtt bemutat egy elsős osztályban tartandó órát a soron következő témáról, a keresztre feszítésről. Eközben Iván Izabella katolikus hittantanár egy felsős osztálynak fog nyílt órát tartani a keresztes háborúkról. (Ez utóbbi azért is tűnt izgalmas kihívásnak, mert az evangélikus tananyagban nem szerepel önálló témaként.) Amikor idáig jutottunk a szervezésben, elkezdtük ízlelgetni a témákat: keresztre feszítés, keresztes háborúk... Hiszen bizonyos szempontból mindkettő ugyanarról szól: az agresszióról, amely jelen van az életünkben, az egyháztörténetben, sőt - szörnyű kimondani - az isteni üdvtervben is! Mit mondjunk, ha a gyerekek rákérdeznek erre a visszásságra? És mit tegyünk, ha az agresszió már a mi életünkbe, derűsnek remélt hittanóráinkba is betört? így állt össze a szakmai nap szellemisége: a keretet adó áhítatok, a délelőtti bemutatóórák és megbeszélések és Fazekas Ildikó klinikai szakpszichológus, valamint Payrits Mariann iskolapszichológus előadása a családon és iskolán belüli agresszióról. Ne higgyük, hogy kívül állunk a világ problémáin! Sőt az egyháztörténet sem csak múlt: végigvezethető a sorsok, életek szála a mai napig. Ami volt, annak következményei és továbbvivői vagyunk mi magunk is. És ami a világban körülöttünk a jelenben történik, az adja meg életünk keretét. Éppen ezért volt fontos mind szakmai, mind teológiai vonatkozásban együtt gondolkodni az agresszióról: szembe merünk-e nézni az egyháztörténet sötétebb időszakaival? Szemébe merünk-e nézni a mai világnak, amely - úgy tűnik - egyre több és több agresszív gyermeket állít elénk? És a legnagyobb kérdés: szembe merünk-e nézni saját gyengeségünkkel, a bennünk szunnyadó agresszióval? Ennek a napnak nem az volt a legnagyobb feladata, hogy válaszokat találjunk, hanem az, hogy megfogalmazódhassanak a kérdések. ■ Hegedűs Attila lelkész (Sopron) A tizenkét tanítvány kicsiny csapata hogyan is tudná teljesíteni ezt a küldetést! Kettőre majdnem egy egész földrész jut! De ők elindulnak, mert Jézus bízta rájuk ezt a feladatot mennybemenetele előtt. És az ő szava elég. Nem tudják pontosan, hogyan fog teljesülni a kalandos küldetés, de elindulnak. Ma is azért teljesül egy-egy feladat, mert valaki komolyan veszi Isten szavát, és mer elindulni, sokszor a bizonytalansággal, az árral, az akadályokkal szemben is. Mert a hit: bizalom. Bizalom abban, aki megbízott. Bizalom abban, hogy nem lehetetient hagyott ránk. Akkor pedig indulni kell. Eggyel kell számolni. Azzal az Eggyel, aki ő. A Szentlélek vezetésével. Tudjuk, Jézus nem hagyta őket sem árván, amikor a mennybe ment. Elküldte a segítőt, az erőt adót, a boldogság és bölcsesség forrását. És a tizenkét tanítvány maga is eljutott messze tájakra Európában, Ázsiában, Afrikában. Amit pedig nem láthattak, az is megtörténik: pünkösd óta emberek milliói nyitják meg szívüket a bűnből való szabadulás lehetősége és örömhíre előtt. És indulnak tovább, hogy ők is követei legyenek az Úrnak és hirdetői a szabadulás és új élet lehetőségének. Ehhez kellett az első lépés. Hogy a tizenkettő kimozduljon, és merjen indulni. Az első lépést megtenni a család, a munkahelyen élők, a lakóközösségünk, a népünk felé. Bízz benne: az első lépés után jön a második, és egyre gyakorlottabb és bátrabb lesz a járásod az Úr útján. Az Úr azt kéri: evangéliumot hirdess. Mert időközben sok keresztyén elfáradt, meglankadt, sokuknak más irányba fordult az élete. Még Isten népéhez tartozik, de már a világhoz is. Még érték az Ige bölcsessége, de talán már nagyobb érték a saját elképzelés és az emberi bölcsesség. Ennek nyomán pedig az evangélium hirdetése helyére odakerül a művészi, az irodalmi est, a híres előadó meghívása, az ökológia, a segítőakciók és a laza együttlét. Figyelj pontosan! Nem baj, sőt jó lehet, hogy ezek vannak, de a legfontosabb maradjon a legfontosabb! A bizonyságtétel arról, aki új életet adhat, és szabaddá tehet szenvedélyektől, csüggedéstől, ellenségtől, emberek mértékétől. Az evangélium hirdetése fontos és nélkülözhetetlen feladata a hívő embernek. Meggondoltad már, hogy milyen sok múlik rajtad? Láncszem vagy: ha kiesel, ha kiesik a te nemzedéked láncszeme, nem folytatódik az Úr ügye. De hála legyen azért, hogy mindig akadnak hűségesek, akik fölveszik a szolgálat fonalát. Átélted-e az örömhír valóságát, és továbbadod-e az evangéliumot? Ha igen, megtapasztalod, hogy közben még inkább erősödni fogsz te magad is a hitben. Mert „aki mást fölüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25). Spurgeon, a nagy igehirdető azt mondta: „Azért, hogy valakit baptistává tegyek, nem mennék át az utca túloldalára sem. De hogy hívő legyen, azért elmennék a világ végére is.” A tiszta keresztyén hozzáállás mellett a teljes odaszánás is kiolvasható ezekből a sorokból: teljes erőmmel, egész életemmel mindent megtenni azért, hogy csak egy ember is kikerüljön a hiábavaló élet rabságából. Tedd meg az első lépést, légy bizonyságtevő ember! S ha Krisztust hívod segítségül, akkor az, aki elküldött, vezetni is fog az úton, és gyümölcsöt is ad ebben az igazán fontos szolgálatban. ■ Széll Bulcsú
