Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-18 / 11. szám
. ÉLŐ VÍZ Evangélikus Élet 2012. március 18. » 11 „Evangélikus teológus számára kitüntető feladat a Pál apostollal való foglalkozás” - e mondattal kezdi nemrégiben megjelent legújabb könyvét Gémes István nyugalmazott lelkész, a Stuttgart környéki magyarság lelkigondozója. A „...saját kezemmel írom: Pál” - Tanulmányok Pál apostol teológiájához című kötetet az Ordass Lajos Alapítvány adta ki, és Cserháti Sándor, az Evangélikus Eíittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének professor emeritusa írt elé ajánlást, amelyet magunk is abban bízva osztunk meg olvasóinkkal, hogy sikerül kedvet ébresztenünk a könyv kézbevételéhez. Invitálás Kerülj beljebb! - biztatjuk azt, aki ott áll az ajtónk előtt, de még nem döntötte el magában, hogy belép. Pedig a vendégváró vendéglátó, Gémes István, akinek most új könyve kész megnyílni előttünk, sokunk előtt nem ismeretlen, már sokszor tartott jól minket szellemi javaival. Bizonyos, ha időt szánunk rá, és belemélyedünk könyve tanulmányozásába, most sem fogjuk lelki és szellemi haszon nélkül letenni. Szerzőnk baráti meghívása a Krisztus-ügy egyik valóban nagy formátumú képviselője hagyatékának jobb megismerésére szól. Már közel kétezer év választ el minket a páli életműtől, de megítélése mindmáig nem jutott nyugvópontra. Voltak korok, amelyek mintha elfeledték volna őt, de csak azért, hogy időnként az egyházi eszmélődés, különösen reformtörekvések idején, újra felfedezze őt, újból hatni engedje a talán olykor sarkítottan megfogalmazott, állásfoglalásra késztető teológiáját. Különös: az a Pál, akinek szeme előtt és gondoskodó szeretetében kortárs hittestvérei álltak, velünk egyáltalán nem számolt, még ma is maga köré tud gyűjteni minket, hogy a helyes útra igazítsa lábunkat. Valószínűleg Pál apostolnak ez az évezredeket átívelő teológiai jelentősége jegyezte el szerzőnket és vele engem is - mint egykori évfolyamtársát - már kora ifjúságunkban Pál munkássága kutatásával, és azóta sem hagy nyugodni minket. Elég, ha Gémes István írásaiból a Jézus és Pál (Dabas, 1998) című könyvére vagy számtalan cikke közül a háttérben meghúzódó küzdőtársról, Apollósról írt - és a Koinonia teológiai szakfolyóirat 68. számában (2006) található és ugyancsak a Koinonia 73. számában (2008) Pál filozófusmérlegen címen megjelent - tanulmányaira hivatkozom. Nem hinném, hogy ez a vonzódás valamiféle „személyi kultusz” lenne részünkről. Bizonyára Jézusnak, az élő Úrnak Pál munkásságán áttetsző körvonalai magyarázzák ezt a ragaszkodást. A szerző teológiai műhelyében már járatos, de a még be nem avatott olvasó is a kötetben az apostoli teológia nagyszabású építményét sokoldalúan és szemléletesen bemutató válogatást talál. De nem a szembeötlő és gyakran szóba kerülő épületelemeken mereng, hanem a gyakran mellőzött részleteket veszi számba, hogy így közelítse meg a legfontosabb mondanivalót. Ebből a szempontból különösen is tanulságos az Adalékok Pál levelei praescriptumáról, vagyis leveleinek feliratáról, továbbá Az időről Pálnál számot vető vagy A Római-levél öt idézetcsokrát elemző tanulmányait megismerni. A szerző olyan észrevételeket oszt meg velünk, amelyek meggyőzhetnek minket arról, hogy Pálban olyan ízig-vérig teológust ismerünk meg, akinek a meggyőződése a legkisebb részletet is áthatja és meghatározza. Aki ismeri Gémes István tevékenységét, az tudja, hogy a teológiai irodalom területén végzett munkássága bár fontos, de csupán egy szelete életének. Napjainak jelentős részét vette igénybe igehirdetői, lelkipásztori munkássága, egyházi testületekben vállalt feladatok özöne. Ezek mind az elmélyült teológiai kutatás rovására lehettek volna. De aki ilyet feltételez, az nincs tisztában a Szentírás titkait feszegető fáradozás természetével. Mert nem a „szent egyoldalúság” az íróasztal vonzáskörében meghúzódó elvonultság, hanem az Isten népe életében való aktív részvétel nyitja fel a kutató értelmet az Ige igazságára. Maga az, akit tanulmányozunk, Pál apostol ennek az igazságnak legékesebb bizonysága. S talán legtalálóbb megfogalmazásának szerzője az élettől búcsúzó reformátor, Luther Márton, akinek halála után a következő írást találták íróasztalán: „Mert Vergilius Bucolicáját nem értheti meg senki, hacsak nem volt maga is pásztor legalább öt éven át; Vergilius Georgicáját sem értheti meg senki, hacsak maga is nem művelte földjét legalább öt éven át; de Cicero leveleit szintén nem értheti meg teljesen senki, hacsak huszonöt éven át nem forgott a közélet fórumán; senki ne higgye, hogy eléggé belekóstolt a Szentírásba, hacsak száz éven át a prófétákkal, mint Illés és Elizeus, Keresztelő Jánossal, Krisztussal és az apostolokkal nem kormányoztad a gyülekezeteket. Te ne vállalkozz erre az Aeneisre, de annál inkább eredj áhítattal az ő nyomdokaikba.” Végül még egy sor: „Bizony, koldusok vagyunk!” Ez így igaz! Gémes Istvánról is bátran elmondhatjuk, hogy nem elefántcsonttoronyba, esetleg teológiai szakmai körökbe zárkózva, csupán „hazabeszél” hanem szétforgácsolva magát a sokrétű szolgálatban és ugyanakkor a teológiát is művelni kívánva, „egy hullámhosszon van” azzal az apostollal, aki nem gondolja magáról, hogy már mindent elért, hanem ami a háta mögött van, elfelejtve, az előtte levőnek nekifekszik (Fii 3.13-14). A szerzőre és a könyv olvasóira Isten áldását kéri ■ Cserháti Sándor Lélektől lélekig Minden vallás szükségesnek tartja az Istennel való viszony rendezését. Pogány kultuszokban ez mindig a haragvó istenség kiengesztelését jelenti, áldozatokon keresztül. A keresztyénségben ez másként van. Pál apostol ezt mondja a Korinthusiakhoz írt második levelében: „Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát... Ezért Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel." A különbség mérhetetlen: ezek szerint Isten már megbékélt, és azt várja, hogy az ember is tegye le a fegyvert. Nem az Istent kell megbékíteni, hanem az embert. Mert ő még mindig harcban áll, nem véve tudomást arról, hogy Isten kitűzte a fehér zászlót. Ez az ember hasonlít azokhoz az egykori japán katonákhoz, akik évtizedekkel a világháború után is a dzsungelben bujdostak még, fegyverrel a kezükben. Isten kiengesztelődött, Krisztusban megbékéltette magával a világot, ezért most már nekünk is le kell tennünk konokságunk, hitetlenségünk és önzésünk fegyvereit. Az említett pogány rituálékban mindig áldozatbemutatás szükséges az isten és az ember közötti béke helyreállításához. A mi esetünkben is megtörtént ez az áldozat, de egészen egyedülálló módon nem az ember mutatta be, hanem maga az Isten, amikor egyszülött fiát, Jézust a golgotái kereszten feláldozta. E kereszt jegyében lehet békességünk, s így bízza ránk Urunk - a békességszerző Krisztus követeiként - a békéltetés szolgálatát. Először önmagámmal kell megbékélni. A József Attila-i „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szivem” felismerése szorongással, békétlenséggel és mélységes meghasonlással járhat. Ám nem szükségszerű, hogy énünk darabokra hulljon. Ennek érdekében Adyval együtt fohászkodhatok, amint teszi ezt ő az Imádság háború után című versében: „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” Mindez azonban nem megy - másodikként - a felebaráttal való megbékélés nélkül. Sokszor ez a nehezebb. Hiszen a másik talán undok, erőszakos - vagy éppen sikeresebb, szebb, mint én. Békéljünk meg egymással, felejtsünk el régi sérelmeket. Legyen már béke az olajfák alatt és a Duna táján, tízemeletes panelban és az ország házában. Végül a harmadik dimenzió. Az önmagunkkal és a másik emberrel való megbékéléssel lehet csak teljes az Istennel való békénk. Ezt talán hosszas vívódás, perlekedés előzi meg. Ady is összetépte egyszer a Bibliáját. Lázadásában Isten nevére a „nincsen” szót rímeltette. Ám egyszer csak le tudta írni, hogy ő Istenhez hanyatló árnyék... Zelk Zoltán, egy kacskaringós, sokáig istentagadó utat bejáró költő élete végén, ágyhoz kötötten ezt a rövid verset írta: „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, / nem tudják, már járni tanulok / megadóan, Isten oldalán.” Akkor már csak Pál apostolt idézem újra a Korinthusiakhoz írt második leveléből: „Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Ezért Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel!’ ■ Dr. Fabiny Tamás Elhangott a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának Lélektől lélekig rovatában február 26-án. Sümegi István Elég tenéked az én kegyelmem Kértem az Istent: hallgatna meg Összetett kézzel sírva könyörögtem: Felséges Isten! Ki Úr vagy fölöttem, mert szolgád vagyok: féregnyi féreg... Te, ki teremtőd a Mindenséget s alkotálfüvet, fát s virágot, de be nem fogadnak végtelen világok... Te, ki benne élsz Jelenben és Múltban és nincsen titkod a Jövendőkben... Te, kiről egyszer úgy tanultam, hogy mindent tudsz, mert minden a Tiéd: Ne tedd továbbra is próbára hitét kicsinyhitű Te gyermekednek... De, Uram, végre: jelentsd meg terved, mi célod velem és merre a célom? Szent akaratod, jaj, mondd, hová űz? Ki bennem élsz, mint lángban a tűz, Uram, Te tudod, de nem tudom én és hiába vájom szemem az éjbe töprengések örök bús telén..:- semmit sem tudok, semmit sem látok és télre tavaszt - jaj, hiába várok... Tenger az utam. Rohan a gályám úttalan úton, végtelen pályán: hova - nem tudom. Hiába tárom révpartokfelé csüggeteg lelkem: titok mögöttem, fölöttem, előttem. Van-e egyáltalán part, hol kikössek? Uram, csakféreg vagyok előtted és nem leszek más, csak megint féreg és aztán semmi többet nem kérdek, ha elárulod - nézd, hogy sír a lelkem: Uram, Felséges, mi célod velem?... így imádkoztam és szólott az Isten: „Elég tenéked az én kegyelmem..!’ HETI ÚTRAVALÓ „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz!’ (Jn 12,24) Böjt negyedik hetében az Útmutató reggeli és heti igéi - Krisztus áldozatát elénk tárva - az Élet Kenyerének követésére hívnak, amelyet önként, örömmel s szeretetben végezhetünk, mivel ezt az Úr Jézus többször kijelentette magáról (lásd Jn 6,35.48.51), tudván: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Lelkemet megvidámítja.” (GyLK 683,2) Laetare! „Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek’.’ (Ézs 66,10) Mi „arról ismertük meg a szeretetet, hogy Jézus az ő életét adta értünk” (íjn 3,16). Ha mi is, miként a görögök, „Jézust szeretnénk látni”, a búzaszem vezérigénkben elénk tárt képében szemlélhetjük, követhetjük: „aki gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és... azt megbecsüli az Atya’.’ (Jn 12,21.25.26) Isten gyülekezetének ezekért a tagjaiért is hálát ad Pál, őt így dicsőítve: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene...’’ (2Kor 1,3) Isten jósága hűségre kötelezte az ígéret földjére tartó népét is; útközben „mannával táplált... így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Ur szájából származik’.’ (5MÓZ 8,3) Második válaszát Jób ezzel kezdi: az Úristennek mindig igaza van! „Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek Istennel szemben? (...) Mert ő nem ember, mint én”, és „Nincs is köztünk döntőbíró...” (Jób 9,2.32.33) Urunk kéri, maradjunk meg az ő szeretetében; és „ úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”. Bátorít, küld is: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.. ’.’ Böjt kellős közepén „ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen’.’ (Jn 15,12.16.11) Dr. Luther szerint: „Az öröm titka ez: tartsa magát az ember teljes szívvel az igéhez, vigasztalván magát Krisztus drága ígéretével, hogy ő Atyjával velünk marad s megoltalmaz, hogy semmi baj ne ártson, ördög s világ semmi hatalma el ne tiporjon, se tőle el ne szakítson!” Pállal együtt „mi is hiszünk, és azért szólunk! Mert tudjuk”, Istenünk az Úr „Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít..!’ Krisztust követésünk célja is, „hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére! (2l<or 4,13-15) A búzamagsors a jó pásztor missziója: „odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem... én magamtól adom oda. Hatalmam van arra...: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól’.’ (Jn 10,17-18) Az ő juhai hisznek benne, megtartják igéjét; ezért búcsúbeszédeiben nekik ígéri: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem...; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat’.’ (Jn 14,21) Kérheted is őt: „Akaratod nekem mutasd meg szüntelen, / Ne rejtsd el, Mesterem, tetszésedet! / Vezérelj így magad...” (EÉ 389,3), Jézus! ■ Garai András IX0YC
