Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-18 / 11. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. március 18. *• 7 A szeretet terei Beszélgetés Csete György építőművésszel ► „Az építészet lényege: a szeretet” - mondta egy régebbi találkozáskor. Azért emel hajlékot az ember, hogy megvédje magát és családját, hogy biztonságban éljen. Nincs nagyobb dolog, mint formálni a szeretet tereit, legyen az lakóház vagy templom. Mintha imára kulcsolt kezet idéznének Csete György templomai. De képzelhetjük Istennél zörgető kéznek, a Biblia egy-egy megelevenedő részének is. Szelíd szépséggel hirdetik a mester üzenetét. Sok építész maga tervezte csodaházban él. Csete György nem. Egyszerű lakás, ahol vár, és a gyorsan lepergő évtizedeket idézzük. Zsúfolt könyvespolcok a falak mentén a kis szobában, képek, lemezek; az asztalon új rajzok, kézzel írt levelek és új kötete, borítóján merészen égbe törő tornyokkal. Először szüleiről, gyermekkoráról kérdeztem a délelőtti csendben.- Boldog gyerekkorom volt - kezdi az emlékezést -, egészen 1944. október 6-ig. Akkor megszűnt, mintha elvágták volna. Szülővárosomhoz, Szenteshez közeledtek az oroszok; óriási páncéloscsata zajlott az Alföldön. Édesapám evangélikus volt, és ezt büszkén meg is vallotta. Városi tisztviselőként, számszaki területen dolgozott. Szorgalmas, derék, magas ember, jó beszédű férfi volt. Mint ilyen, magához illő, szép asszonyt választott magának, akit Korsós Tóth Irén néven ismernek arrafelé. Ő református volt. Magas koronaakácok voltak a házunk előtt, ebből nyílt sövény anyám örökségül kapott házához. Ha átutazom Szentesen, néha a szomszédunkba, Szőke Fenékhez is beköszönök, mert tudom, a világ legjobb kocsonyáját ott lehet enni... A szentesi kubikosvárosban volt néhány ember, aki gyakran felkereste édesapámat, és az ő pénztárcája mindig megnyílt számukra... Pár pengőt adott a szegényeknek, hogy segítse őket; barátai el is nevezték „úri kommunistának”. Aztán csakhamar úri bitang lett belőle, mert a „rongyos gárdában” harcolt, legelőször ők foglalták el Kárpátalját. Ezért 1945 után nem jutalom járt, hanem népbírósági per. A szegedi Csillag börtönben húzott le egy évet. Ketten vagyunk testvérek, gyakran látogatom dr. Csete Attila sebész főorvost, akinek áldják a nevét a betegei, mert jószívű és áldozatos ember.- Az Ön életútja merre vitt?- 1952-ben fejeztem be az általános iskolát, kitüntettek kiváló előmenetelemért. És akkor becsapott a bomba: sehová nem vettek föl. Volt egy öreg pap barátunk, Kanász- Nagy József - valahányszor a Szeder temetőben elmegyek a sírja előtt, egy szál virágot mindig leteszek a lábához -, ő mondta: „Vigyétek el Debrecenbe, a kollégiumba, hátha ott befogadják.” Elmentünk, a sok segítő kéznek köszönhetően fel is vettek, és tanulhattam.- Milyen volt a Debreceni Református Kollégium?- Nagyszerű, magas színvonalú. Én a IV. A osztályba jártam, a reálba. Szeretetteljes szellemű iskola volt, a tanárok is mind ilyenek. Egyik-másik később egyetemi oktató lett a városban. Hétköznap tanítottak, szombaton és vasárnap prédikáltak a kéttornyú Nagytemplomban. 1956-ig jártam a kollégiumba, a Rákosi-rendszer tombolása közepette végeztem tanulmányaimat. Aztán még abban az évben fölkerültem Budapestre, a Műegyetemre. A debreceni kollégiumban különben akkor hárman voltunk evangélikusok: Bánhidy Kálmán, akinek Németországba kellett mennie, Vladár Tibor, hála Istennek még él, és én... Szoktunk találkozni, megvacsorázunk, beszélgetünk. Volt egy „indulónk”, amit mindig elénekelünk az érettségi óta, két református dicséret. Az egyik: „Ó, Sión, ébredj, tartsd be küldetésed, / Mondd a világnak: hajnalod közel!”; a másik: „Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt...” Utóbbi a fontosabb. Kamaszok voltunk, ordítva énekeltük, mert szerettünk hangosak lenni.- Hogyan került kapcsolatba az organikus építészettel?- Tanáraink gyakran elmondták: „Szigorú foglalkozásokat válasszatok, ne humán értelmiségi legyen belőletek!” Padtársam, Daróczy Zoltán európai hírű matematikus lett, Vladár Tibor elektromérnök, én meg építésznek mentem. A Műegyetemről nagy szeretettel emlékszem dr. Pogány Frigyesre, aki nagy formátumú professzor és népnevelő is volt. Róla az jut az eszembe, hogy ha valakiben szeretet van, az kiül az arcára... Nem is szerették őt a bolsevisták. Úgy végezte, hogy a szobájába más ült be, neki kitettek egy széket a folyosóra, ha néha bejön, le tudjon ülni valahová... Mikor végeztem az egyetemen, egy kis irodába kerültem, amely a hazai érc- és ásványbányáknak volt a tervezőrészlege a Dandár utcában. Kálmán László építészmérnök vezette, és vele kapcsolatban megint csak az előbbit mondanám: a szeretet a lényeg. Zsidó ember volt, és egy csomó zsidó származású öreg és elesett építészt vett maga mellé. így terveztünk, mértünk együtt egy kedves közösségben.- Járta az országot?- Zebegénytől Recskig mindenhol megfordultunk. Ezek az autóutak mindig azzal végződtek, hogy a környéket próbáltam bejárni és megismerni. A helyek sokszor szíven ütöttek. A kálváriadombok tetején ott vannak a magányos oszlopok, legfelül meg a kereszt Krisztussal, jellegzetes példái a magyar népi építészetnek. Népit mondok, mert ezek alatt ott van az apró falu, tornácos, árkádos házakkal. És engem ezek befolyásoltak a későbbiekben; párhuzamosan a műépítészetben is volt egy-két mester, aki hatott rám. Le Corbusier kis könyvéből azt is megtudtam, hogy hajózott a Dunán, az Esztergom alatti szakaszon is, és erről egyszerű vázlatot készített. Azt írja: azok az emberi, nemes arányok, amelyek az emberi test méreteiből következnek, ott vannak a paraszti népi építészetben is, a legendás 2,26-os méret. Ha magasra állsz, és fölnyújtod a kezedet, az ujjad begye éppen eléri a mestergerenda alját. Ez föllelhető nálunk, de Dániában is ezeket az arányokat találtam.- Dolgozott Ópusztaszeren is...- A munkát pályázaton nyertem 1991-ben. Nyolc évig tartott, addig ott dolgoztam mindennap. Egy erdőmúzeumot csináltunk Dulánszky Jenő statikus mérnök barátommal. A nagy alapterületet elosztottam tízzel, kis házakat terveztem egyenként, és így raktam össze. Hozzájuk hasonló apró, fedett hidakkal vannak összekötve, így tudunk átmenni az egyik kupolából a másikba. Eszembe jutott Szent István rendelkezése, hogy tíz falu építsen egy templomot. Én is építettem tíz kupolácska után egy templomot. Ökumenikus, előtte van egy külső oltár, a szertartáshoz szükséges tárgyakat le lehet tenni, térítőt ráteríteni. Ezeket mindig a feleségem, Ildikó készíti, nagyon szépen! Minden évben van egy nagy közös szertartás; a nép pedig elnevezte az egészet „jurtafalunak”.- Mint istenes ember hogyan lép a templomaiba?- Én nem úgy vagyok hívő, és a legtöbb férfiember sem, hogy reggeltől estig imádkozom. De igyekszem. Igyekszem a hitemhez szükséges előírásokat betartani. Hogy így élek-e, az nem valószínű, de magammal. És jól tettem, mert fölfigyelt az összegyűlt emberekre, megismerte őket, és ma is aktív kapcsolatban van velük. Készített 1956-ról egy riportkötetet, fotókkal; ez nemcsak magyarul, de angolul, lengyelül, japánul is megjelent. A kiállításain ismerkedtem meg Wittner Máriával és a Pongrátz testvérekkel. Gergely egyik barátjának az ötlete volt, hogy Kiskunmajsán kellene a múzeum mellé egy kápolnát emelni a meghaltak emlékére. Az összes kivégzett neve ott van a falon, hosszúkás táblácskán. Nemcsak a név, de az év és a hónap, a nap, az óra és a perc is oda van írva!- Nagyon szép könyv szól az életművéről.- Egy könyvem már megjelent a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Ezt a másodikat, egy nagy alakú kiadványt is így terveztem. Az alaptól kértem négymillió forintot, de csak egyet kaptam. Végül a család összefogásával jelent meg a kötet. Két részből áll, nemcsak rólam, de Dulánszky Jenőről is szól, akivel haláláig, 2000-ig szimbiózisban együtt dolgoztam. Őt nem statikusként tartom számon, aki szolgai módon kiszámolta a szükséges adatokat, hanem mint alkotó elmét. Nagyszerű társat.- Hogyan tekint vissza eddigi életére?- Nagyszerű munkákkal látott el a Jóisten. És még most is vannak gondolataim, terveim, folytatódik minden. Az evangélikus Sin Rózsikának szeretnék építeni Orosházán egy „kenyérkápolnát” Ott sütik a kenyeret, a kiflit, és unokatestvérem, 56-os kápolna Kiskunmajsa-Marispusztán megpróbálom, ahogy a többiek. Mindennap jobbnak lenni, mint amilyen tegnap voltam... És szolgálat az egész életem!- Hogyan született az 1956-os forradalomnak emléket állító kápolnája?- Minden évben október 23-án van egy fontos teendőm: elmegyek a Corvin közbe, hogy részt vegyek az ünnepségen. Azt is fontosnak tartottam, hogy ezekre a megemlékezésekre nagyobbik fiamat, Őrsöt elvigyem Rózsika áll a pult mögött, kedvesen kínálja finom portékáját. Sarokház lesz, a földszinten, pont a sarkán lehet majd bemenni. Legyen a nagytemplom közelében egy ilyen hófehér imaház! A kenyérillatban tele lesz jóakaratú emberekkel. És abban is reménykedem, hogy ha az országban egész sor ilyen kápolna épül majd, az emberek kedvet kapnak ahhoz, hogy szépítsék és gyógyítsák a világot. ■ Fenyvesi Félix Lajos Bánffy Miklós és Erdély Opiat ka András regényfordításának bemutatója Mai közéletünk, irodalmunk egyik legérdekesebb alakja Oplatka András újságíró, történész. Tizennégy éves korában került Svájcba, itt végezte iskoláit, az egyetemen germanisztikát és történelmet hallgatott. Évtizedeken át volt a Neue Zürcher Zeitung című svájci napilap külpolitikai szakírója, Kelet-Európa-szakértője. Egy döntés története - Magyar határnyitás 1989. szeptember 11., nulla óra című könyvében izgalmas háttéranyagot szolgáltat a történelmi eseményhez. Széchenyi István című kötetében pedig nemcsak a nagy, vívódó magyart, de a nagy európai politikust is bemutatja. A március 7-i könyvbemutatóra - az evangélikus kötődésű - Oplatka legújabb vállalkozását, Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénytrilógiájának német fordítását hozta el, a Paul Zsolnay Verlag kiadónál megjelent első kötetét. A Litea könyvesbolt zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, ünnepelve a fantasztikus teljesítményt, egyszersmind a mindeddig méltatlanul feledett polihisztort. A református Bánffy gróf sokoldalúságával tűnt ki: író, drámaíró, festő, politikus, képviselő, igazi reneszánsz ember volt. Erdély-trilógiája kiemelkedően fontos mű a magyarság önismerete szempontjából. A 21. század elején, amikor az egyesítés és szétszakadás erői ismét harcban állnak Európában és a nagyvilágban, újból időszerű lett regénye. Az angol, spanyol, olasz, holland fordítás után fontos mérföldkő a német nyelvű megjelenés, hogy minél többen megismerjék az Osztrák-Magyar Monarchia történetének 1904-1914 közötti szakaszát, az első világháború előestéjét. A történelmi szorítást, amelyről a bemutatón részletesen beszélt Szász Zoltán történészprofesszor. A német nyelvű műből Bács Ferenc színművész olvasott föl. Bánffy jól látta a közelgő veszélyt, a nemzet sorstragédiáját, írásban és szóban is fölemelte szavát, de hiába. Költői, szép nyelv az övé, regénye mitikus, sűrű szövésű. A tájleírások súlyosak, tele vannak különös tájszavakkal; átsüt a művön Erdély mélységes szeretete. A trilógia három részének címe - Megszámláltattál..., És híjával találtattál..., Darabokra szaggattatol - Dániel könyvének ötödik részére utal. Üzenete a bibliai idézetek és történetek egymásra vonatkoztatásával fejthető meg. Mindezt Oplatka remek fordítása maradéktalanul lehetővé teszi. Német nyelve egyszerre gazdag és szegény. A vadászat, a lóverseny, a politika, a kártya nyelve „tolvajnyelvként” jelenik meg, a fanyar iróniával és a tréfás jelenetek könnyed humorával együtt. Jó tudni, hogy vannak még áldozatos emberek, akik veszendő értékeket őriznek, ahogyan Oplatka András. A gyűlölködés helyett szelíden megajándékozza országszomszédainkat. Példát mutatva, hogy Bánffy Miklós templomában mindenki lehet igehallgató és úrvacsorával élő. ■ FFL
