Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-04 / 9. szám
2 -m 2012. március 4. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Szerető Atyánk! Hálát adunk most itt előtted, mert nem nézted hiábavaló életünket, hanem szolgai formát öltöttél, letetted teremtő dicsőségedet, és lehajoltál hozzánk. Hallgass meg most bennünket kegyelmesen, és fordítsd imádságunkat áldásunkra, hogy nálad hitet, bölcsességet és jóakaratot találjunk! Könyörgünk hozzád köztünk hangzó igédért, szentségeidért, melyekkel élünk, egyházad hitéért, országod eljöttéért, hogy ígéreted, melyet választottaidnak adtál, erős várként őrizze népedet minden próbatételében. Könyörgünk gyülekezetünkért, annak tagjaiért, hogy akik közöttünk keresik arcod fényét, a testvéri közösségben és szavad tiszta hangjában hittel meglássák azt. Könyörgünk az ige hirdetőiért egyházunkban és egész egyházadban. Áldd meg őket Szentlelkeddel, hogy minden alkalommal, amikor szólnak, te szólj általuk. Áldd meg a szolgálatodra készülőket, a gyülekezeteinkbe szuplikációs szolgálatra induló teológushallgatókat, az őket felkészítő tanárokat és az őket fogadó gyülekezeteket alázattal, egymás iránti készséggel és testvéri lélekkel, hogy mai gyermekeinknek majdan áldott lelkészei legyenek! Könyörgünk betegeinkért, a betegeiket ápolókért, a szeretteik miatt aggódókért. Eléd visszük szegényeinket, a hitükért üldözött hittestvéreinket, bajba jutott embertársainkat, elszegényedő honfitársainkat. Légy oltalma azoknak, akiket mi csak szánni tudunk, de megmenteni nem! Légy megtartója azoknak, akik magukra maradtak kiszolgáltatottságukban! Légy megőrző igéje azoknak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot! Könyörgünk önmagunkért, közösségünkben, családunkban, környezetünkben való hangos és csendes tanúságtételünkért: adj egymás felé nyitott szívet, minden helyzetben való készséget és törekvést arra, hogy egymást meghallgassuk, megértsük és támogassuk! Könyörgünk Magyarországért, népünkért és vezetőinkért. Bölcsességedre bízzuk e világ hatalmasait: őrizd meg őket hatalmuk rettenetes csapdájától! Szeretetedre bízzuk e világ kicsinyeit: nyisd meg nekik igéd el nem apadó forrását! Könyörgünk egyházunk tisztségviselőiért: presbiterekért, felügyelőkért, munkatársakért, megválasztott és névtelen szolgáidért: őrizd meg őket az önmaguk előtti tekintély veszedelmétől, és légy pártfogójuk szolgálatukban, hogy rajtuk keresztül a te dicsőséged ragadjon magával mindannyiunkat! Könyörgünk minden jó- s balsorsunkban kegyelmedért, megmentő igédért és igéd világosságáért: üdvözíts minket akaratod szerint, Jézus Krisztus Urunk által! Ámen. Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ‘Evangt Ei 'Evangélikus Élet3 |egp ‘Evangélikt 0 ‘■ár BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - APCSEL 20,17-24 Az ember, aki gyülekezeteket ültetett A VASÁRNAP IGÉJE Elzéard Bouffier-ről Jean Giono írt novellát. Története 1913-ban kezdődik, amikor Provance hegyei között tett kirándulást. Kietlen területre merészkedett, ahol a poros falvak elhagyottak és romosak voltak, a források kiszáradtak, csupán néhány szénégető család tengődött a megélhetéséért küzdve. Itt pásztorkodott Elzéard Bouffier. Az író nála szállt meg, így lett tanúja annak, hogy ez az ember azzal töltötte a napjait, hogy makkokat ültetett a földbe. Gondosan kiválogatta az egészségeseket, aztán a vasrúdjával lyukakat fúrt, majd beletette őket a földbe. 1910-től kezdve százezer makkot ültetett így olyan helyekre, ahol egy kis vizet sejtett a talajban. Közülük ugyan sok elpusztult ilyen-olyan okok miatt, de Bouffier abban bízott, hogy a megmaradókból hatalmas erdő lehet az évek alatt. A háza melletti faiskolában csemetéket nevelt, és tanulmányozta a bükk és a nyír tulajdonságait is. Mindezt szerény visszavonultságban, már-már titokban tette. * * # Életemben egyre szaporodnak az utolsó találkozások. A búcsúzáskor ostoba mondatokat mondunk valamiféle következő alkalomról, és hogy folytatjuk majd, miközben tudjuk, soha nem lesz ilyen. Talán meg kellene tanulnunk, hogy olykor bátran merjük kimondani a végső búcsú szavait. Pál utoljára találkozik az efezusi gyülekezet presbitereivel. Hosszú időt töltött egykor közöttük, különleges eseményeket éltek át közösen, együtt szenvedtek sokféle harcban. Efezusban szabályos kis háború alakult ki a keresztyénség megjelenésekor. A Pál tanítása mentén formálódó új gyülekezetnek meg kellett küzdenie a város Artemisz-kultuszát kiszolgáló ötvösökkel. Sok látványos jel, sok nagyszerű életfordulás történt akkor ott. Akikkel Pál most találkozik, társai voltak mindebben. Tudja, hogy végleg búcsúznak. Ugyanakkor mindegyiküket átfűti a küldetés lelkesedése. „Én a Lélektől kényszerítve megyek” - mondja Pál. * '# # Öt év telt el, mire újra arra a tájra keveredett az író. Közben végigharcolta az első világháborút. Elzéard Bouffier azonban nem vett tudomást a világ dolgairól, ültette a fákat rendületlenül. Közben mesterséget váltott, bárányok helyett méhekkel foglalkozott. Fái azonban valóban erdővé nőttek. Tölgy, bükk és nyír. Mivel mindez lassan zajlott le, az emberek azt hitték, természetes jelenséggel van dolguk. 1933-ban megjelent egy vadőr, aki figyelmeztette a fákat ültető embert, hogy ne gyújtson tüzet, nehogy a természet e szép teremtését tönkretegye. 1935-ben hivatalos küldöttség vizsgálta meg a tájat, szerencsére nem tettek semmit, de állami ellenőrzés alá vonták az erdőséget. A második világháború kitörésekor ugyan kivágtak néhányat az 1910-ben ültetett fákból, de mivel túlságosan messze esett a főutaktól, ez nem tűnt gazdaságosnak. Elzéard Bouffier ekkor onnan harminc kilométerre folytatta áldásos tevékenységét, mit sem tudva minderről. * * * Pál küldetésében valami hasonlót él át. „A Szentlélek városról városra bizonyságot tesz”, és ő ennek az útnak az embere. Mi az, ami arra kényszeríti, hogy elégetve az életét továbbvigye az evangéliumot? Van valami olthatatlan szenvedély ennek az embernek az életében. Más, mint a prófétáké: ők üzeneteket kaptak, fedeztek fel, és azt mondták el mindenkinek, de Pál a kapott hírrel bejárja az akkor ismert világ nagy részét. Hajóra ül, utazik, kész szenvedéseket átélni, többször kerül életveszélybe. Olyan, mint egy faültető ember. Nem tudja, mi lesz az elmondott szavakkal, a találkozásokkal, igehirdetésekkel. Csak teszi a dolgát. Az erdőt pedig Istenre bízza. És talán őt is, mint a faültető embert, boldoggá teszi mindez. * * * A háború utáni években fejeződik be a történet. Addigra a hegyeket hatalmas erdőségek borították már. Források fakadtak, madarak laktak a lombok között, és visszatértek az emberek. Közel tízezer ember köszönhette Elzéard Bouffier-nek boldog lakhelyét. A tájra visszatért a remény. „Amikor arra gondolok, hogy egyetlen ember - pusztán a saját testi és lelki erőire támaszkodva - Kánaánt varázsolt ebből a sivatagból, úgy látom, bárhogy is van, embernek lenni csodálatos. De amikor felmérem, hogy micsoda állhatatosság, lelki nagyság és minő szenvedélyes nagylelkűség kellett ahhoz, hogy erre az eredményre juthasson, hatalmas tiszteletet érzek az öreg, tanulatlan parasztember iránt, aki eme Istenhez méltó művet véghezvitte” - írja Jean Giono. $ * * Pál faültetése valójában Isten faültetése. Ő valami mély szenvedéllyel keresi az embert. Nem átallja az ő apostolát feláldozni ebben a munkában. Tudja, hogy ahová szava elér, ott remény és boldogság nő föl. Ott források fakadnak. Oda beköltözik az élet. Az efezusiak kikísérik Pál apostolt a kikötőbe. A hajó elindul Jeruzsálem felé. Soha többé nem találkoznak. Isten munkája azonban összeköti őket. A szó, amelynek szolgái, nem csupán a városok életét fordítja át, hanem az övékét is. A szó, amelynek szolgái, az örökkévalósághoz köti mindnyájukat. Lehet, hogy a faültető ember nem látja meg az erdőt. De ez talán nem is fontos. ■ Koczor Tamás Hogyan indítjuk útjukra az egyházmegyei és egyházkerületi felügyelőket? ► Bárki kérdezhetné, miért írunk esperesiktatásról vagy felügyelőiktatásról, kit érdekel ez lapunk olvasói közül. Elég erről a szakmának és a belső egyházi körnek tudni, ne terheljünk vele másokat. Mégis tollat ragadok, s ennek kettős oka van. Az első ok az, hogy a közeljövőben - az általános tisztújítás kapcsán - közel húsz felügyelő iktatására kerül sor. A másik ok: a Liturgikus könyv második kötetét úgy szeretnénk a használók kezébe adni, hogy minden fejezetéhez legyen egy kis háttéranyag - információként, magyarázatként, elgondolkodtató vagy meditativ anyagként. Egyházunkban a felügyelői szolgálatnak a régmúltra visszanyúló tradíciója van. Természetes mindannyiunk számára a paritás elve, vagyis hogy minden egyházkormányzati szinten a lelkész vezető (gyülekezeti lelkész, esperes, püspök) mellett ott áll a felügyelő, és végzi sajátos küldetését. Azaz felügyeli az egyházban folyó munkát, társa a lelkésznek a döntésekben, a munkában, az imádságban, s olyan szemszögből figyeli, irányítja, segíti a közösség életét, amely eltér a lelkész megközelítésétől, hiszen a lelkész speciális képzése és elkötelezettsége azt is jelenti, hogy az életnek egy bizonyos, behatárolt területén mozog. Nem egyszerűen arról van szó, hogy több szem többet lát, hanem arról, hogy a munkát és a felelősséget meg kell osztani, a feladatokban pedig össze kell fogni. Vannak területek, amelyeken a közösség egyik vagy másik vezetője képes érdemben tevékenykedni, és vannak, amelyeken szükség van a kollektív bölcsességre és együttes fellépésre. Bizonyára van előnye és van hátránya a paritásos vezetésnek, számunkra azonban ez a megszokott és működőképes tradíció. Ahogy annak is két oldala van, hogy az egyik „fizetett, főállású alkalmazott” a másik pedig önkéntes munkát végez, munkavállalói kötelezettség nélkül. A felelősség azonban egyforma, hiszen nem a munkáltató számoltat el, hanem a nyáj vezetésére mandátumot adó Jézus Krisztus, az egyház ura. Aki - vezetőként - többet kapott, attól többet is kérnek számon az utolsó ítélet napján. Egyházunknak - sok minden más mellett - újra végig kell gondolnia a felügyelői tisztség lényegét, mandátumát, célját, hogy az erre megválasztott és beiktatott személyek méltó módon, az egyház építését szolgálva tudják betölteni hivatásukat. Mindezek alapján természetes, hogy a felügyelő iktatása ugyanazzal az indíttatással és lelkülettel történjék, mint a lelkész beiktatása. Ezért nem kérdés, hogy ünnepi istentisztelet keretében zajlik a felügyelőiktatás - így a beiktatandónak és a közösségnek sem lehet az az érzése, hogy a lelkész mellett a felügyelő másodrendű. Kétféle forma kerülhet szóba. Az egyik az, amikor a kettős elnökséget együtt iktatják be. Ilyen alkalmakra többnyire az általános választások után kerül sor. A másik forma, amikor a felügyelőt külön iktatják be - nemegyszer éppen az elnöktársa szolgálatával. Az istentisztelet liturgikus kerete az evangélium szolgálatáról szóló alkalom szövegeit tartalmazza. Nem véletlen ez, hanem nagyon is tudatos. A felügyelő is - sajátos küldetésével - az evangélium szolgálatára hivatott, csak nem az igehirdetésre. A szolgálatok lehetősége azonban igen széles körű. Jól fejezi ki mindezt az a Kyrie imádság, amelyet a megválasztott felügyelő mond az istentisztelet bevezető részében: „Úr Jézus Krisztus, aki tanítványokat hívtál el, hívj és küldj engem is! Uram, irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki szolgálatra küldted tanítványaidat, adj erőt a tőled kapott feladathoz! Krisztus kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki megtérésre hívod népedet, segíts, hogy eszközöd lehessek egyházad újulásában! Uram, irgalmazz!” Ugyanezt a gondolatot erősíti a felügyelői eskü szövege is: „...esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szenüélek, Szentháromság egy igaz Isten, hogy egyházmegyei/egyházke-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK rületi felügyelői tisztségemben egyházunk törvényes rendjét megtartom és megtartatom; egyházmegyénk kormányzásában igazságosan és részrehajlás nélkül járok el; egyházmegyénk belső békéjét biztosítani igyekezem; gyülekezeteink életét, intézményeinek működését és anyagi javaik kezelését elnöktársammal együtt irányítom és ellenőrzőm; a lelkészeket és munkatársaimat kötelességük teljesítésében támogatom; tisztségemmel járó feladataimat legjobb tudásom szerint hűségesen teljesítem. Isten segítsen engem erre. Ámen." A felügyelőiktatás az egyházmegye vagy egyházkerület gyülekezeteinek nem csupán ünnepe, hanem koncentráltan is az imádság alkalma. Azért az emberért imádkozunk, akinek egész munkáját át kell, hogy hassa az imádság lelkülete, hiszen nemcsak gyakorlati feladatok várnak rá, hanem az imádság szolgálata is. A felügyelőiktatáshoz nem csupán megszokottan, hanem lényege szerint hozzátartozik az úrvacsoravétel ajándéka. Erő felett való út vár a beiktatottra - szüksége van hát az élet kenyerére és italára. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) evangelikuselet.hu
