Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-24 / 30. szám

Evangélikus Élet élő víz 2011. július 24. *■ 11 Profán ima HETI ÚTRAVALÓ ■ T. Ágoston László Uram! Én nemcsak teli tüdőből, de tel­jes szívből énekeltem a templomod­ban, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” Mert gazdagnak teremtettél, Uram. A sok mezítlábas hadiárva közt nekem volt apám, aki az asztal­ra tegye a kenyérét, és volt Atyám, aki naponta megáldotta azt. Én azt is tud­tam, hogy te vagy, aki napközben vi­gyázod óvatían lépteimet, s ha leszáll az est, megóvod álmomat. Soha nem robbant elhagyott akna a lábam alatt, és a szememet is megóvtad a robba­nó színes ceruzáktól, melyeket gonosz kezek szórtak a kíváncsi gyermekek közé. Én akkor is hittem benned, amikor azt mondták, nem vagy, és nem is lé­teztél soha. A véletlenek titokzatos törvényei alkották meg a világot, és az emberi ész uralkodik mindenek fe­lett. Az emberi ész, mely téged is megteremtett. És te mindezt moso­lyogva eltűrted, Uram... Nem vitat­koztál, nem szálltál perbe, nem súj­tott le bosszúálló karod. Mintha csak azt mondtad volna: „Lássuk, mi­re mentek nélkülem!” Láttuk, meg éreztük is a zsigereink­­ben, mire képes a gonosz. És felüvöl­­töttünk az égre ezer sebből vérző tes­tünket neked mutogatva, hogy „Isten, ha vagy még az égben, ezt nem tűrhe­ted tovább!” Kértünk, hogy adj erőt, pénzt, paripát, fegyvert, s majd mi vég­­hezvisszük azt, amire rest vagy. Kér­tünk, könyörögtünk, és te nem hallgat­tad meg imánkat. Kértelek, Uram, adj bölcsességet, adj hű szeretőt és igaz barátokat. Is­meretlen, vad világba küldtél, kine­vettek, sárral hajigáltak, és kitépték a hajamat. Elárult az asszony, kire fel­esküdtem, és vele nevetett a jó barát. Adj akkor innom, adj mély dago­nyát, hogy ne érezzem legalább a rot­hadás szagát! És te kiütötted ke­zemből a poharat, és nem hagytad át­aludnom a viharos éjszakát. Azt mondtad, tűrjek, és én újra kértem, mert azt mondták, kérj, s megadatik. Csak azt akartam, annyit adj, mint másnak, ki régóta megta­gad, kicsúfolja és Pilátus elé citálja az igazságodat. Hiába szóltam, rendre mást akartál, mint amire szóra nyi­tottam ajkamat. Apám szavát kétked­ve hittem, s ellened is lázadtam, Uram! Nyiss nekem tért, és adj hozzá erőt, hogy kimondhassam, mi oly rég nyomja a szívemet! „Csitulj!” - mondtad, s a számra tetted ujjadat. És gyűlt a nép, a csőcselék, s három­szor megtagadtalak, mire hajnalt rik­kantott a réztollú kakas. Pilátus nézett rám bambán, fáradt tekintetében ide­gen istenek, szájszögletében halvány mosoly; nem hitt nekem. Két légiós ke­mény vitéz a plebs közé dobott. Porban feküdtem, s nem mozdult karom, szívemből is rég elszállt már az akarat. Hittem, hogy végső a perc, s csak annyit kértem, gyors legyen, ha lehet, és te légy velem. Uram, legyőz­tél, nincs többé szavam, nem lázadok, nem követelek. Lehajtott fejjel foga­dom, mit ajándékozol nekem. És szólt az Úr, ujját levéve szám­ról: „Mit láttál, most elmondhatod.” Adott hozzá szót, ceruzát is, és ma­ga nézte át a kéziratot. És adott hű társat, aki segít, rendelt mellém jó ba­rátokat. Kertet, madárdalt, szép vi­rágot, asztalomra kenyeret - no nem halomra, csak a mindennapit. Majd jött a kór, a fájdalom, testem­be kín hasít. „Uram, kímélj meg tőle” — kértem őt, de nem hallotta óhajom. Legyen hát meg az akarat, tégy szándékod szerint. A harcot, lásd, én feladom, kezedbe adom sorsomat, s nem kérek már mást, Uram. Csak egyet adj meg még nekem, mit senki más nem adhat; taníts meg úgy, ahogy csak te tudsz. Taníts, Uram, megbocsátani! „Időnként jó lenne rövidlátónak lennünk” Egy barátom — nevezzük Joe-nak - a közösségében nagylelkűségéről volt ismert, sőt még olyanokkal is így vi­selkedett, akikkel ugyan alig volt kapcsolatban, de tudta róluk, hogy éppen nagy szükségük van valamire. Joe egyszerűen csak örömmel tette mindezt. Boldog volt, amikor máso­kon segíthetett. Egy nap mégis - egy váratlan esemény hatására - be kellett ismer­nie, hogy miközben a munkahelyén kívül kedves az emberekkel, saját be­osztottjairól megfeledkezik. Ő és felesége egyszer észrevette, hogy az egyik alkalmazottnak nagy szüksé­ge lenne valamire, ami némi munká­val és néhány alapanyag beszerzésé­vel viszonylag könnyen elkészíthető. Barátom hamarosan magához ragad­ta a kezdeményezést, beszerezte az alapanyagokat, és mozgósította a többi alkalmazottat, hogy közösen oldják meg a problémát. Mivel együtt dolgoztak, senkinek sem kel­lett nagy áldozatot hoznia, viszont könnyedén igazolták a szólást: „Sok kéz hamar kész.” Joe még ma is rendkívül nagylel­kűen bánik az idejével és energiájá­val, sőt még az anyagi forrásaival is, de már arra is odafigyel, hogy a cé­gén belüli szükségletekről is tudjon, mert a cég valójában olyan, mintha az otthona lenne. Magán is moso­lyogva emlékszik vissza azokra az időkre, mikor még hanyagul kezelte a munkakörnyezetében jelentkező problémákat, pedig ezek az orra előtt voltak. Világos, hogy Joe nem szándéko­san nem vette észre ezeket az egyér­telmű igényeket. Könnyen megesik, hogy néha nem figyelünk föl arra, mi­re van szükségük a közelünkben élőknek - akár a munkahelyünkön, akár otthon -, miközben távolabbra koncentrálunk, hogy észrevegyük a bajban, szükségben lévőket. Időnként távollátóvá válunk, amikor jó lenne rövidlátónak lennünk. Példát vehetünk a közel-keleti pász­torokról, akiknek vigyázniuk kell a bá­rányaikra, folyamatosan figyelve az egészségükre és a biztonságukra. Ezek a pásztorok folyton figyelik a nyájuk környezetét, nehogy ragado­zók közelítsenek, de minden egyes bá­rányt külön is megvizsgálnak, hogy észrevegyék és mihamarabb gyógyí­tani tudják a betegségeiket, sérülése­iket, vagy egyszerűen csak ellenőriz­zék, hogy az állatok nem esznek sem­mi ártalmasat. Alkalmazzuk ezt az analógiát a sa­ját vezetői szerepünkre: mintha „pásztorok” lennénk, az alkalma­­zottainkat a családunk tagjaihoz ha­sonlónak kell tekinteni. Foglalkoztat­juk őket, és míg joggal várjuk el, hogy produktívan és hatékonyan végezzék a munkájukat, nekik hasonlóképpen joguk van elvárni, hogy szükség ese­tén segítséget nyújtsunk számukra. A segítség lehet személyes tanács­adás; szükség esetén szabadság; olyan képzett szakmabeliekkel való kapcsolatfelvétel, akik bizonyos te­rületeken tudnak támogatást adni; segítség családi problémák megoldá­sában; szükség esetén akár pénzügyi segítség is. A Biblia Újtestamentumában így szól íTim 5. részének 8. verse: „Ha pe­dig valaki övéiről és főként háza né­péről nem gondoskodik, az megtagad­ja a hitet, és rosszabb a hitetlennél” Milyen súlyos állítás is ez! A vérségi köteléket tekintve az alkalmazottaink nem családtagok, mégis, ha vezetők vagyunk, a nagy­lelkűségnek érződnie kell a munka­helyünkön is - és ehhez nekünk kell megtennünk az első lépést! ■ Rick Boxx Forrás: Monday Manna ‘Evangélikus Élet®­­Evangi — & ••----­■•=e Evangélikus Életí> mm * Az Evangélikus Élet 2005 és 201 o közötti lapszámai letölthetők PDF formátumban a www.evangelikuselet.hu címről „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2,8) Szentháromság ünnepe után az 5. hé­ten az Útmutató reggeli s heti igéiben Isten tanúságtételre hív, mert általunk „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére el­jusson.” (íTim 2,4; LK) „Tekints, mi oltalmazó Istenünk, és nézd a te szolgái­dat!” (GyLK 726) Az ő szava ma is megváltoztatja az élet irányát! Péter elhívá­sa az emberfogásra így történt: Jézus: „Evezz a mélyre!” Péter: „A te szavadra mégis kivetem a hálókat” Miután engedelmes volt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Jézus: „Nefélj, ezentúl emberhalász leszel!" (Lk 5,4.5.8.10) S mi lesz a munkaeszköze? A kereszt igéje, amely Isten hatalma, mert úgy „tet­szett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”. Pállal mi is „a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki (..) maguknak az elhívottaknak (...) az Isten ereje és az Isten bölcsessége” (íKor 1,21.23-24). Jézus mindig Atyja aka­rata szerint cselekedett; egy imádságban átvirrasztott éjjel után „odahívta ta­nítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett” (Lk 6,13). S miként ő tanított és gyógyított, ezt bízta rájuk is (lásd Lk 9,2). Is­ten Bételben hívta el s áldotta meg Jákobot, megerősítve a nagyapjának adott ígéretét. Új nevet adott neki „...Izráel lesz a neved. (...) Én vagyok a minden­ható Isten! Szaporodjál és sokasodjál! (...) Neked adom azt a földet, melyet Áb­rahámnak és Izsáknak adtam, utánad pedig utódaidnak adom.. ’.’ (íMóz 35,10- 12) Jahve prófétai küldetést bíz Ezékielre: „Emberfia, elküldelek téged Izráelfi­aihoz. (...) Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!” (Ez 2,3.7) Az első apostoli gyűlésen Péter utol­só szavaival így tanított a pogányokból lett keresztényekről: Isten „éppen úgy megadta nekik is a Szentleiket, mint ahogyan nekünk, (...) hit által megtisztí­totta szívüket. (...) Abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvö­­zülünk. Éppen úgy, mint ők’.’ (ApCsel 15,8.9.11) Jézus így inti régi nevén Pétert s a többi tanítványt: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megros­táljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiáit!’ (Lk 22,31-32) Pál mindezek tuda­tában - mennyei polgárjoga van, megragadta őt Krisztus, s a belé vetett hite által van igazsága Istentől - mégis csak egyet tesz: „... nekifeszülve futok egye­nest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmá­ért’.’ (Fii 3,14) Luther szerint: „Ezért az újjászületett hívő egész élete abból áll, hogy a szív fohászkodásával, a cselekedet kiáltásával, a test fáradozásával min­dig csak azt az egyet követeli, sóvárogja s esdekli: mindhalálig napról napra le­hessen megigazult, soha meg ne állapodjék; tényleges célhoz érkezettséget so­ha ne ismerhessen, hanem mindig csak várja a megigazítást, mintha az halá­la órájáig birtokán kívül volna.” S így: „Megfutottam pályámat, / (...) A jó Is­ten magának / Tartotta meg lelkem” (EÉ 507.1) mindörökre. ■ Garai András IX0YC Biztos támasz „Magasztallak, Uram, a népek között, zsoltárt éneklek nevednek’.’ (Zsolt 18,50) Miben bízhatunk ma, amikor min­den bizonytalan? Bizonytalan a jö­vőnk, a munkahelyünk, az árak, az életünk. Sokszor minden biztos pon­tot elveszni vélünk az életünkben. Arra szoktunk gondolni, hogy a szeretteink, a hozzánk közel állók je­lentik a biztos pontot, és mi va­gyunk számukra a biztos támasz. De bármelyik pillanatban elveszíthet­jük őket. Akkor miben bízhatunk, amikor ez megtörténik? Nemcsak ilyenkor, hanem mindig Isten az egyetlen biztos támasz ebben a bizonytalan világban. Ő figyel ránk, és gondot visel rólunk. Kérnünk kell az ő Szendéikét, adjon nekünk erőt arra, hogy oda tudjunk fordulni hoz­zá, és el tudjuk fogadni a számunk­ra elfogadhatatlant. Azt a szereteted amely számunkra ismeretlen, és csak általa ismerhetjük meg. Taníts minket, Istenem, új éneket énekelni. A mindennap kimondott szó nem ér annyit, hogy dicsérhetünk vele. Az énekszó az, amely méltó a te neved dicséretére. Adj nekünk erőt énekelni. Adj igaz szívet, mert a szív akarata nélkül lehetetlen énekelni. Vajon tudunk-e énekelni, ha harag van bennünk? Az ő szeretetét megismerve szaba­dulhatunk csak azoktól a terhektől, amelyek alól ma annyiféle szabadulást ígérnek. Adja Isten, hogy legyen erőnk mindennap őt magasztalni, mert csak ez viheti előbbre életünket. Ez töltheti be az űrt bennünk. Ez szünteti meg a szorongást, és ad új erőt a mindenna­pi gondok között. Drága jó mennyei Atyánk! Kö­szönjük szeretetedet, mellyel annyi­szor elhalmozol minket, mégha nem vagyunk is rá érdemesek. Add, hogy legyen erőnk kérni téged! Ámen. Forrás: Nyitott ajtó - Áhítatok az év napjaira. 2. kötet. Szerkesztette Jo­hann Gyula. Luther Kiadó, Budapest, 2004. . , . . . , : ................... .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom