Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-28 / 35. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. augusztus 28. » 11 Hol az út vége? Egy szombat délután váratlanul megkondult a harang.- Mi történt? Meghalt valaki? Miért nem szólt be hozzánk a harangozó? - néztünk egymásra férjemmel. Aztán hirtelen berohant egy fiatalasszony, aki épp a templomot takarította.- Jaj, jaj, tisztelendő úr! Hirtelen meghalt a Gyuri! Egy fél órája még semmi baja nem volt...- Melyik Gyuri? - kérdezte János. Hamarosan kiderült, hogy egy kedves kis hittanosom nagypapája. Értelmes, jóindulatú, szolgálatra kész ember volt. Temetés után az özvegyet vasárnaponként kedves szavakkal hívtam bibliaóráinkra. Csodáltam az Úr velem való törődését, hogy soha nem érezhettem iránta neheztelést azért, mert büszke volt és visszautasított, pedig ez a hívás tizenöt-tizenhat vasárnap megismétlődött - egyelőre hiába. Adventbe érkeztünk, mikor belépett a parókia nagyszobájába. Közben jó néhányan megérkeztek már a bibliaórára. Elébe siettem, őszinte örömmel fogadtam. Máig is hűséges igehallgató... Meglepődtünk, amikor bevallotta, hogy miért jött mégis, annak ellenére, hogy szilárdan elhatározta, távol marad. A temetés után egy idő múlva a kijelölt textus a Jelenések könyvének 20,11-15. szakasza volt. Férjem a prédikációban az „...és könyvek nyittattak ki” szavakat úgy magyarázta, hogy minden, amit tettünk, mondtunk, gondoltunk, rögzítve van, akár jó, akár rossz. Meg is erősítette a Prédikátor könyve 12,16 versével: „... minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz’.’ (Károli-fordítás) Aztán beszélt az Élet könyvéről, Megváltónk történetéről, aki magára vette bűneink büntetését. És arról, hogy aki ezt hittel elfogadja, bűneit megbánva életét neki adja, annak nevét Jézus Krisztus az Élet könyvébe írja már itt - örökre. Az özvegy haragra lobbanva sietett haza azzal a gondolattal, hogy ilyen nincs is a Bibliában! Miket beszél ez a pap? Na, ő most ellenőrzi! Otthon kikereste a textust, figyelmesen elolvasta, aztán feljajdult:- Óh, mégis igaz! Itt van! De... de akkor hol van a Gyuri? És erről eddig miért nem prédikáltak a papok? Istenem! Hol van a férjem? Elmegyek! Ezekről a dolgokról többet kell megtudnom! Különös, hogy ugyanezekben a percekben keresztkomaasszonya is hasonló kérdéseket tett fel magában. Elolvasta ő is a textust, elhatározta ő is, hogy többet tud meg - hátha ezek a papék tudják a választ?! Aztán Isten Lelke hittel ajándékozta meg a kérdést feltevőket, majd munkába vitte őket. Őszinte alázattal, komolysággal elkötelezték magukat az Úrnak. Ennek hamar híre ment. Egyszer, számunkra is váratlanul, egy evangélizáció végén az özvegy felállt, és elmondta, hogy büszkesége, rátartisága, kemény kritikája ismert itt mindenki előtt, de most a jelenlévőktől, sőt a falu minden lakójától bocsánatot kér, mert az Úr Jézusért Isten megbocsátott neki, és őt boldoggá tette Jézus esküje, amely érvényes mindenkire: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe!’ (Jn 5,24) ■ Klucsik Veronika Egy kórházi látogatás igazi öröme Egy nyolcvannyolc éves kedves hívő testvérünk éveken át szolgált gyülekezetünkben közösségi összejöveteleinken. Sokan épültek lelkileg bizonyságtételei által. Gyakran keresték fel vágyakozó testvérek lelki tanácsért. Találkozásuk mindig közös imádsággal fejeződött be. Testvérünk időnként gyülekezeti bibliaórákat is tartott, széles körű bibliaismerete sokak számára jelentett áldást. Akkor volt igazán boldog, ha szolgálhatott. Az idő azonban felette is eljárt. Egészségi állapota egyre romlott, ereje lassan fogyatkozott, a közösségi együttlétek ritkultak, mígnem a szomszéd községbeli idősek otthonába került gondozásra. Ott is kereste a szolgálat lehetőségét, hirdette Jézus Krisztus értünk hozott áldozatát, a bűntől való megváltás örömét. Nem mindig hallgatták meg, ő azonban töreden lelkesedéssel hirdette a bűntől való szabadulás örömét saját életével kapcsolatban. Szívesen és örömmel tett bizonyságot megtéréséről. Volt, aki meghallgatta. Ereje egyre fogyott, és emlékezőképessége is romlott. Nehezen tudta felidézni egykori lelki testvéreinek alakját, és a naponta olvasott igék is hamar eltűntek emlékezetéből. Ez nagyon elszomorította. Azért imádkozott, hogy meg tudja őrizni a kapott igéket. Ebben a őt látogató lelki testvérek segítettek. Súlyosbodó betegsége miatt kórházba került. Elhatároztuk, meglátogatjuk, hogy beszélgessünk vele. Leányával együtt mentünk el a megyei kórházba. Az ágyán feküdt. Ahogy meglátott bennünket, mosolyra derült az arca. Kérdezgetni kezdtük. Betegségéről alig ejtett szót, egyre csak azon panaszkodott, hogy sok mindenre nem emlékszik már. Megkérdeztem, megismert-e bennünket. „Igen - válaszolta örömmel -, már régóta vártalak benneteket.” Érdeklődtünk lelkiállapota iránt is. Szomorúan mondta, hogy a legnagyobb fájdalma nem a betegsége, hanem az, hogy a csendességei alkalmával kapott igék hamar eltűnnek emlékezetéből. Egyszerűen mindent elfelejt. „Valóban mindent?” - kérdeztem. A kérdés felvillanyozta, és ujjongó örömmel válaszolta: „Egyet nem.” Nagyon érdekelt bennünket, hogy mi lehet az, ami mégis megmaradt szívében, emlékezetében. Sugárzó arccal, mennyei boldogsággal, szinte megállás nélkül mondta el pontosan azt az igét, amelyet hatvan évvel ezelőtt, megtérése idején kapott, és azóta őriz szívében. Naponta könyörög Istenhez, hogy ez örökké maradjon meg szívében és emlékezetében: „...nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel 4,12; Károli-fordítás) Hálát adtunk Istennek, hogy súlyos betegsége ellenére a legfontosabb igét nem engedte elfelejteni testvérünknek; ez számára az örök boldogságot jelenti. A gondos orvosi ellátás és ez a lelki nyugalom elfeledtette vele, hogy tulajdonképpen súlyos beteg, mert szívében ott őrzi a megtartó isteni erőt és békességet. Milyen jó lenne, ha minden beteg szívében ott lehetne ez a boldog bizonyosság, hogy Jézus Krisztus által örök váltságuk s a mennyekben elkészített helyük van! Kérjük a mi Urunkat, munkálkodjék betegeink szívében, hogy ezt megtapasztalhassák! Hálát adtunk megváltó Urunknak nagy kegyelméért, hogy beteg testvérünk a kórházi ágyán is szívében őrizheti a megváltás örömét. ■ ■ Szenczi László Kértem az Úrtól egy csokor friss virágot, de helyette csak egy tüskés kaktuszt adott. Kértem az Urat, küldjön néhány gyönyörű pillangót, de helyette csak undorító hernyókat kaptam. Ijedt, csalódott és vigasztalhatatlan voltam. De néhány nap múlva váratlanul a kaktusz elkezdett virágozni, a ronda hernyókból pedig gyönyörű pillangók lettek, amelyek a tavaszi szélben repkedtek. Isten útja a legjobb út. Chun-Ming Kaónak, a Tajvani Presbiteriánus Egyház lelkészének börtönből írt imája HETI ÚTRA VALÓ „Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott’.’ (Zsolt 33,12) Szentháromság ünnepe után a 10. héten az Útmutató reggeli és heti igéi - Jeruzsálem Kr. u. 70 augusztusában bekövetkezett pusztulására emlékeztetve - figyelmeztetnek: ismerjük fel, amit Isten Krisztusban tett értünk; aki az ő el nem múló irgalmának tanúja e világban! Mert „Jézus Krisztusban van a mi [örök!] váltságunk az ő vére által: a bűnök bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint." (Ef 1,7; LK) Jézus azért siratta meg Jeruzsálemet, mert népe nem ismerte fel őbenne a Messiást, az egyetlen, „békességre vezető utat”. Azért következik be a pusztulás, „mert nem ismertedfel meglátogatásod idejét”. Mégis megtisztítja ezt a templomot, hogy az „imádság háza legyen”. (Lk 19,42.44.46) És mi „az Úr házába örömmel megyünk” (GyLK 755), tudván, hogy akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította! Pál azt tudta, hogy „nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak”. Isten szuverén Úr, s ő szabad kegyelméből, kiválasztó szeretete által cselekszik: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, akifut, hanem a könyörülő Istené’.’ (Rám 9,8.16) A hit is az ő ingyen kegyelmi ajándéka, mely által megigazulunk őelőtte: ez az ő népe boldogságának oka. „Az Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott!’ Sőt Izráel elesése üdvösség a pogányoknak (Pál érvelését lásd Róm 11,1-12). Jézus előre kijelentette a templomról, hogy „nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának”, és a városról, hogy „pogányok tapossák Jeruzsálemet”. (Lk 21,6.24) Beteljesedik, amit Isten megíratott prófétái által: „Egy eljövendőfejedelem népe pedig elpusztítja a várost és a szentélyt’.’ (Dán 9,26) A samáriai asszony látta, hogy Jézus próféta, és tudta, „hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek”. Ő nem hagyja az asszonyt bizonytalanságban: „Én vagyok az, aki veled beszélek’.’ Mi is higgyünk a „Vágyóknak”: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk!’ (Jn 4,24-26) A pogányok apostola ezt mondja népe sorsáról: „Hiszen ha te (...) a természet rendje ellenére beoltattál a szelíd olajfába, akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba!” (Róm 11,24) Jézus - tudva elutasítása következményét - utolsó útján mondta: „...ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok...” (Lk 23,28.29) Ám akik befogadták Jézust, azoknak Luther üzeni: „Szenvedése nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával és hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát, és Isten gyermekei lettünk.” Már Mózes megmondta népének: „Ha (...) végül megtérsz Istenedhez, az Úrhoz, és hallgatsz a szavára (...), nem hagy cserben, és nem hagy elpusztulni!’ (5MÓZ 4,30-31) „Krisztus népe Isten nagy csodája. / Védi, áldja, J És nem hagyja magára.” (EÉ 269,1) , , s , ■ Garai András
