Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-18 / 51-52. szám
6 -m 2011. december 18-25. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Az erdélyi költő Színészkönyvek „bőrkötésben” Emlékezés Reményik Sándorra a Litea könyvesboltban ► Szép és nemes szándék: a kolozsvári könyves emberek Budapestre is eljöttek, hogy az anyaországiakkal együtt emlékezzenek a hetven éve elhunyt evangélikus költőre, Remény ik Sándorra. A november végi estén zsúfolásig megtelt a budai várbeli Litea könyvesbolt és teázó apró pagodája vendégekkel, főleg erdélyiekkel. Úgy látszik, a fiatalon távozott költő neve ma is hívó szó. Megrendítő sorsköltészete imádság, a külső és belső béke nem fogyó tápláléka. Incze Ildikó és Óss Enikő színművészek rögtönzött válogatása fölvillantotta Reményik gazdag életművét. A hazafias és istenes versek legszebb darabjait. A tudós vendégek - Hantz Lám Irén tanárnő, Kántor Lajos irodalomtörténész és Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója - a küzdelmes évtizedekről beszéltek. Hogy miként sikerült a hallgatásból feltámasztani a költőt, új és új kötetekkel közelebb hozni az emberekhez. A családias hangulatú, tartalmas est után két szerkesztőt kértünk, osszák meg velünk gondolataikat. Hantz Lám Irén helytörténész, mint kincset, úgy szorongatta kezében a szebbnél szebb köteteket. Meghatóan idézte föl a költő gyorsan lepergő évtizedeit.- A mai estnek azt a címet adtuk: Könyves találka Reményik Sándorral. Úgy terveztük, hogy eljönnek azok a kiadók, amelyek az utóbbi időben Erdélyben könyvet jelentettek meg a költőről. folyó, hegy, aranyló őszi erdő. Az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai adták hozzá a remek fotókat. Nem feladatom, hogy méltassam Reményik Sándort - mondja a tanárnő -, nem is ez volt a célom. Mindenki olvassa el a verseit, és döntse el maga, miért szereti őt. Szerintem ő az a költő, aki az erdélyi magyarság legégetőbb problémáira választ adott. És azért olyan népszerű, mert az általa fölvetett gondok ma is aktuálisak. Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke a kolozsvári folyóirat friss számát osztogatta, a régen látott írókat, barátokat üdvözölte, mielőtt időt szakított a beszélgetésre.- Reményik Sándor halálának évfordulóján a Kolozsvár Társaság kezdeményezett egy sorozatot. A társaságot öt éve alapítottuk azzal a céllal, hogy ösztönözze a város magyar lakosságának megmaradását és gyarapodását. Kolozsvárt volt két hete egy sikeres rendezvény, három napja Sepsiszentgyörgyön emlékeztünk a költőre a Székely Nemzeti Múzeumban. Legjobban annak örülök, hogy reneszánsza van Reményiknek. 1990 óta szabadon olvashatjuk - addig is tették titokban, de most már a teljes anyagot ismerhetjük. Én úgy kerültem a közelébe, hogy Erdélyben az első kötetét 1983-ban én válogattam és szerkesztettem, így kerültem közel hozzá. Negyvenezer példányban jelent meg az a kötet, ami ma már szinte hihetetlen. Az eredeti címet nem engedélyezte a cenzúra, így Az építész fia címmel látott napvilágot. Sokáig el volt zárva Reményik költészete, de amit a verseiben képviselt, az olyan ak-Édesapámnak, Lám Bélának jó barátja volt Reményik; szüleim halála után örököltem egy szekrényre való kéziratot, fényképet és más dokumentumot. Négy könyvet adtam ki ebből a gazdag hagyatékból. Az első Lám Béla levelezését közli Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral. Öt férfi csodás barátsága ez, költők és osztálytársak sírig tartó kapcsolata. A lámpagyújtogató című kötet a költő életét mutatja be képekben és versekben. A harmadik az Erdélyi nyár Áprily Lajossal. A Baár-Madasgimnázium néhány végzett diáklánya 1936-ban két hétig járta a gyönyörű tájakat Áprilyvel, s közben velük lehetett - nyolc napon át - Reményik is. Ennek az útnak a lírai dokumentuma a könyv. A legutóbbi kis kötet a Benéz a havas címet viseli. Ebben az évben jelent meg. Reményiknek azokat a verseit válogattam bele, amelyekben szerepel egy-egy ismert tuális és olyan mozgósító erő, hogy ráirányítja a költőre a figyelmet. Szavalóversenyeken sokan választják a fiatalok közül, és úgy látom, szeretik mindenfelé. Mint irodalomtörténész elmondhatom: Reményik sokszínűbb, mint amilyennek a közvélemény tartja, amilyennek Babits és Németh László hitte annak idején. Azt gondolták, hogy neki nincs magánéleti költészete, csak politikai jellegű, harcos verseket írt. A nagy drámai élmények „erdélyi költővé” tették, s a hátrahagyott versekből az is kiderült, hogy rendkívül színes szerelmi lírája van. Most már elmondhatjuk, hogy Reményik Sándort a magyar költészet klasszikusai között tartjuk számon. Erkölcsi üzenete ma is aktuális: az ellenségeskedéssel - „mindig a másik fél a hibás" - fel kell hagyni. Békességben, egymást segítve kell élnünk. ■ - fenyvesi -Véletlennek tekinthető-e, hogy a nagy színészegyéniségek - e pillanatban csak Tolnay Klárira és Mezey Máriára gondolva - az írást nagyobb becsben tartották, mint a színészetet? Mezey Mária, miközben éberen figyelte, hogy a romlatlan világot miként kísérti meg a civilizáció, józanul mérlegelte, a művészetek közül melyik fékezheti meg eredményesebben a romlást. A tollat dicsérte: „írj, az több a színészetnél...” Ez a felismerés ősi vezérmotívuma volt - és jelenleg is az - a színészkönyveknek. A vágy, hogy a toll megörökíthesse a színész küzdelmét egészen a sírig, a beteljesülés óhajtása volt. A színpadon játszó ember nagy pillanatait a néző persze őrizte emlékezetében, ameddig csak tudta; a szájhagyomány is segítette az időt legyőzni, de még a legnagyobb egyéniségek színi története is elhalványult az időben. A film és a televízió megjelenése előtt természetes volt tehát, hogy a színészi lét meghosszabbítására a könyvek, emlékszobák, a múltra hitelesen és eredményesen visszatekintő múzeumok a legalkalmasabbak. A színészkönyvek idősebb rokonai a romantika világában fogant naplók voltak, amelyekben a lépkedő idő históriái öltöttek testet. Déryné például nemcsak színészetének és magánéletének küzdelmeit vette be színes feljegyzéseibe, hanem a kor társadalmi és politikai harcait is. A színészi élethelyzetek megjelenítéséhez később kedvet kaptak a „színházőrzés kutyái" is, azok a színikritikusok, akik immár hivatásszerűen adtak hírt a színházak körül zajló eseményekről. * * * Ruttkai Éva, a múlt század egyik legnagyobbja például arról elmélkedett, hogy „színészként jelen időben, a színpadon akar élni, nem hajdani szép napokra emlékezni” - ennek ellenére újabb és újabb színészkönyvek jelentek meg róla és társáról az olvasók könyvespolcain. Több oka is volt ennek. Talán a legáldásosabbat Szigethy Gábor, a színészkönyvek egyik leghivatottabb írója öntötte szavakba: „Ezerkilencszáznyolcvannégy áprilisában fogalmazódott meg bennünk: Éva elindult az ég felé. Felkerestem Kardos Györgyöt, a Magvető Kiadó igazgatóját. Amíg kérésemet, javaslatomat előadtam, rezzenetlen arccal, némán hallgatott.- Éva rettenetesen szeretné, ha Zoltán írásai, a Ködszurkáló és mindazok, amelyeket a nyilvánosságnak szánt, megjelennének.” Latinovits Zoltán különleges „színészperiratáról” van itt szó, amelynek megjelentetését a nagyon beteg Ruttkai Éva nemcsak főhajtásnak szánta az égbe hívott kedves előtt, hanem kiáltásnak is, hogy meghallói - ha lesznek ilyenek a jövőben - érdemeik szerint becsüljék a tehetségeket. Tehát voltak könyvek, amelyek a hatalmat, a színházakon belül tort ülő tehetségtelenséget támadták; ilyen volt a Ködszurkáló is, amelyben a „Pünkösdi Lángnyelv” - ahogyan Nagy Gáspár nevezte versében Latinovitsot - istenes haraggal ostorozta a rendszer kultúrmágnásait. Később - immár a visszanézés nyugalmával és békéjével - Szigethy Gábor hitvesével, Ruttkai Éva leányával, Gábor Júliával megalkotta a színészkönyvek egyik legszebbikét, az Álomszínészpárt. (Alcíme: Történetek Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról.) E könyv inkább művészeti album, amely nemcsak életrajzi motívumokkal, a színpaddal való mérkőzés hiteles leírásaival, szerencsés kézzel válogatott fotókkal, hanem az élethelyzetek irodalmi rangra emelt megjelenítésével bűvöli el olvasóit. Roppant igényes színészkönyv - ez esetben is albumról beszélhetünk inkább - a Mensáros László élete és pályafutása című munka. Ebben a művészről alkotott képet több szerző - írók, költők, családtagok, kollégák - rajzolja fel Mensáros László irodalmi értékű életrajzi írásaiba ágyazva. A könyv mottója Thornton Wilder A mi kis városunk című színművéből való (s ez akár általánosságban is érvényes lehet a jó színészkönyvekre): „Valahol mélyen minden emberi lényben van valami örökkévaló...” Hf # * A színészkönyvek arzenáljában vannak filológiai hitelességgel megalkotott művek is. Az egyik ilyennek a foglalatában olvasható: „Földes Anna merészen és ihletetten, tiszteletre méltóan gazdag dokumentumanyagot szólaltatva meg idézi elénk Jászai felejthetetlen alakját: életre kelti a nem mindennapi embert és művészt s vele együtt a magyar színjátszás fél évszázadát.” Földes Anna Jászai Mariról írt életregényéről van szó, amely hitelesen követi a nagy színésznő életútját. Betegágyán írt naplójából való ez az idézet: „Tanulok meghalni. Ennél nehezebb szerepem sohasem volt... Hányszor haltam meg kifogástalanul és élethűen, és most, amikor igazándiból kellene, most nem megy. Szeretnék »szépségesen« meghalni, és nem tudok...” A Sári-gyöp, a méltatlanul gyorsan elfeledett Horváth Teri életrajzi könyve szociográfiai pontosságú leírásokat rejt. Sárigyöp Rábatamási (Győr-Moson-Sopron megye) „édenje”, ahonnan kockás kendőbe kötött batyuval elindult Tercsi a fényes messziségbe, hogy gyökeret eresszen a nagyváros színpadi deszkáin. E könyvben nincs legenda - számos kötet erre fűzi fel egy-egy színészember színes lampionjait -, Horváth Teri könyve maga a rögvalóság, egy tehetség paraszti életindulása: „Jászai András tanított bennünket a szépre. Ő volt az én első mesterem. Olvastatott velem valami ismeretlen szöveget. Hallgatta, hallgatta; azt mondta:- Tériké, belőled színésznőt csinálunk. Te a Mari néném sarujából pottyantál ki!- Én?! - elpirultam, mint a pipacs szepegtem. Hallottam hírét a legendás nagyasszonynak. Jászai Mari az én falumban, Rábatamásiban sokat tanyázott. József öccse volt itt a néptanító. Ennek fia András, ő az én felfedezőm. Míg élek, hálás vagyok Jászai Andrásnak." # # * Ablonczy László figyelmét, midőn megírta, megszerkesztette Árvái Réka csodái című kötetét - méltó alcímet is kapott: KubikAnna könyve -, nem kerülte el az ismert szentencia: az idő kegyetlen a színészhez. Kegyetlen, de nem legyőzhetetlen. Visszavágni az időnek a már említett módokon dukál, de a maradandóságnak is szolgálatot tenni ötletes színészkönyvvel lehet. Ablonczy nem alanyának, hanem szerzőtársának szegődtette Kubik Annát, aki az életrajzi motívumokon túl színes mesékkel, írásokkal szolgál az olvasónak. Megkapó stílusban írt halotti búcsúztatókat Lukács Margitról, Sütő Andrásról és a fiatalon eltávozott Selmeczi Rolandról, ékesen bizonyítva azt, hogy a színész élete nem csak „mások” szövegéből táplálkozik. E könyvnek az a legfőbb értéke, hogy nem csupán Kubik Annáról szól. A műben önálló életet él a vers, az esszé, a mese, ám végül minden sora Ősziszép Annává lényegül. Ignácz Rózsáról nem tesz említést a hazai színészlexikon, jóllehet a színészkönyvekről szólva említést érdemel. Ikerpályáimon című kötetében igézőén ír a színészmesterség és az irodalom párhuzamairól, megkísérli e művészetek találkozásainak bemutatását. Itt tehát egy író-színésznő művéről van szó, egy újabb, másfajta minőségről a színészkönyvek kavalkádjában. A Kovásznán született Ignácz Rózsa Kolozsváron érettségizett, és Budapesten végezte a színiakadémiát 1931-ben. A szegedi, majd a fővárosi Nemzeti Színház tagjaként számos darabban (A velencei kalmár, Haramiák, Peer Gynt, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Tragédia stb.) „színpadi gavallérja volt az akkor még némán statisztáló, fess, fiatal Básti Lajos”. Színpadtól íróasztalig nincs nagy távolság - írta. Tanítómestere, Németh Antal okította a bölcsességre: „Egy helyben ugrás, és íróvá is lehet, kiben szülés írásművészet kettőssége jelen van.” Az „ikerelméletet” pedig Petőfi, Arany, illetve néhány más vándorszínész nevének pecsétjével hitelesítette. * * * A színészkönyvek legszubjektívebb feltáró- és ábrázolótechnikája az egyes szám első személyű fogalmazás. Tolnay Klári a róla szóló könyvben ragaszkodott ehhez: „Most, hogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, s magamban is felteszem a kérdést: ki vagyok én? - van bennem jó adag félsz is. Ha tárva van az ajtó, kihűl a szoba. Magyarán: azon töprengek, hogy magánéletem bevilágítatlan zugaiba mennyi fényt engedhetek. Ha néhol szemérmesnek mutatkoznék, ez neveltetésem, emberi-művészi világlátásom következménye. Azt azonban jó lelküsmerettel ígérhetem, hogy lelki cipzáramat nem csak félig nyitom ki.” A színészvilág könyvei, mint a színpadok jupiterlámpái, megannyi fénycsóvát vetnek a színészek arcára. Hol szinte vakítót, máskor pedig sápadtabbat; némelyik bőrkötésben várja, hogy kézbe vegyék, mások szerényebb küllemmel takarják az értékes tartalmat. Válogatni, szemezgetni is többféleképpen lehet közülük. E könyvek, meglehet, „vigasztaló emlékezések” - ahogyan Sütő Andrástól tanultuk. ■ Párkány László IGNÁCZ RÓZSA IKERPÁLYÁIMON
