Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-12-18 / 51-52. szám

Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2011. december 18-25. ► 21 Hitünk a médiában ► A kérdés, amelyre keresem a választ: lehet-e keresztény a vi­lági sajtó? A szóhasználat tuda­tos, ugyanis mindjárt az elején le kell szögeznünk: a tömegkom­munikáció ma két minőségi szinten zajlik: a szélesebb kört elérő és alacsonyabb színvona­lú szórakoztató média, illetve a komoly sajtó szintjén. A komoly sajtónak nem feltétlenül kell komorabbnak lennie, mint a modern kori médiacirkusznak. De erről később... A szórakoztató média szereplői ido­márok, légtornászok, zsonglőrök, bohócok. A sajtó munkatársai viszont értelmiségiek, akiknek címerében a legfontosabb elem a kérdőjel. Lehet­­nek-e keresztények e tamáskodók? A 19. és 20. század materialista gondol­kodói szerint aligha. Még Max We­ber tanulmánysorozatában, A protes­táns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában is úgy fogalmaz, hogy létezik egy alapvető értelmisé­gi attitűd a hittel kapcsolatosan, s ez a viszonyulás inkább a menekülés út­ja, semmint az értékteremtés alapja. Az értelmiség - így Weber - úgy fogja fel a világot, mint értelem­problémát, különféle utakon próbál minden részletében folyamatos értel­met kölcsönözni a történéseknek - éppen a történések elemzésével fog­lalkozik ma a kor követelményeivel lépést tartó újságíró -, s amikor konfliktusba kerül a világ realitása­ival, a világ rendjével és a világban le­hetséges életvitellel, bekövetkezik a világtól való tipikus értelmiségi me­nekülés. Az a vallásosság, amelyre az értelmiségi törekszik, mindig egyfaj­ta belső elesettségből, lelki ínségből vagy nyomorból fakad - magyaráz­za Weber. Ezek szerint a vallásos újságíró el­esett, lelki ínségtől kínzott, nyomor­ban élő ember volna? Krisztus a világ megszentelését tűzte ki célul, nem pedig a tőle való menekülést. így azok az újságírók, akik valódi keresztények, nem a me­nekülés útját járják. Nyomoruk nem lelki ínség, profánabb oka van annak: a világi politikai hatalom megvető, el­lenséges magatartása a sajtóval szem­ben, a gazdasági cenzúra korszerű ér­telmezése és eredményes alkalmazá­sa: a szerkesztőségeket sújtó bérille­tékek és adóterhek. De ezek elősoro­­lása nem tartozik e cikk témájához. * * * Arról, hogy a keresztény újságíróra szüksége van a komoly sajtónak, a ke­resztény sajtóra pedig szüksége van a társadalomnak, nem kell meg­győznöm az olvasókat. A keresz­tény újságíró ugyanis azt az értelmi­ségi feladatot látja el, amelyet ellát többek között a lelkész is. Az embe­ri létezés káoszában keresi a rendet, hogy bizonyságot tegyen róla a kö­zönsége, közössége előtt, a rendhez pedig az igazságon keresztül vezet az út. Aki tehát az isteni rendet, rendel­tetést keresi, annak az igazság prob­lematikájával kell szembenéznie. Az igazság azonban nem lesz több ma­gánvéleménynél, hacsak az igazság keresése közben a kérdező nem ta­lálja meg az Igét. így tehát a vallásos­ság nem a következménye, hanem az eredete az értelmiségi magatartásnak. Az újságírás - a közhiedelemmel, a tölcsérelmélet híveinek meggyőző­désével ellentétben - nem változtat­ja meg a sajtófogyasztók kialakult vagy kialakulóban lévő véleményét. Az újságíró nem alkimista, aki újság­tölcséren át üres fejekbe általa meg­válogatott gondolatokat tölt át. A saj­tó szerepe mindenekelőtt a meg­erősítés. Két kísérlet igazolja, hogy a sajtó­fogyasztó kialakult véleményét a té­nyek, amelyeket a sajtó szolgáltat, nem befolyásolják. Az egyiket az Egyesült Államok­ban végezték el. Az amerikai elnökvá­lasztási kampányban vannak olyan nemzetbiztonsági kérdések, ame­lyekre a jelöltek azonos választ adnak. A sajtóban bemutatott azonos kérdé­sekre adott azonos válaszok ismere­tében kérdezték meg a republikánus, illetve demokrata választókat, hogy szerintük melyik jelölt javaslata ve­zethet a probléma megoldásához. A demokrata szimpatizánsok a de­mokrata jelölt, Al Gore, a republiká­nus szimpatizánsok a republikánus jelölt, George W. Bush válaszait tar­tották elfogadhatónak. A keresztény sajtó szerepe tehát megerősítő szerep: a Tízparancsolat­ból levezethető erkölcsi normák mel­letti kiállást, illetve ama krisztusi parancsolatnak a máig tartó érvé­nyességét hangsúlyozza, amely elő­írja, hogy úgy szeressük felebaráta­inkat, mint önmagunkat. A másik kísérletet a szabad sajtó gyakorlatát nélkülöző Oroszország­ban végezték el. Egy helyhatósági vá­lasztás idején azt kérdezték meg a la­kosságtól, hogy a tévévita során a mi­niszterelnök, Vlagyimir Putyin által támogatott párt vagy az ellenzék kí­­nált-e életképesebb megoldást az ország gondjaira. A válaszolók olyan arányban tartották jobbnak Putyin pártjának programját az ellenzékénél, amilyen arányban az győzött is a vá­lasztásokon: 97 százalékban. Csak­hogy a választási kampányban nem is tartottak tévévitát!... * * * * A média butító hatásának követ­kezményeként a mai ember ma már nem azt hiszi, Tamás módjára, amit lát, hanem azt látja, amit hisz. Leg­­fennebb azt hiszi, amit a média meg­mutat neki a való világnak nevezett kulisszákból: gyilkosságokat, házas­ságtörést, természeti katasztrófákat, csalást, lopást, korrupciót. A Gonosz diadalát. A tömegmédia mindenhol konflik­tust jelenít meg, akár a nagypolitiká­ról tudósító hírről, akár a médiafo­gyasztó közvetlen környezetéből szár­mazó információról legyen szó. Az emberek életvilága csak akkor lesz ér­dekes a tömegmédia számára, ha ott valami rendkívüli, szokatlan, többnyi­re az életvilág zavarát jelző konfliktus bontakozik ki. És a médiafogyasztó el­hiszi, hogy ez a világ, amelyben ő él. Ha nem is immorális, de legalábbis amorális tere a tragikus létezésnek, ahol nyoma sincs Istennek. A keresztény kommunikáció vi­szont nem a világ konfliktusait helye­zi a közlendője középpontjába, éppen ellenkezőleg, a konszenzus, a társa­dalmi harmónia lehetőségét emeli ki. Ez a kibékíthetetlen ellentét a magya­rázata az egyházi kommunikáció si­kertelenségének a tömegmédia terü­letén. A keresztény sajtó feladata a te­remtett világ bemutatása. A nagy kozmikus csillagvárosoktól a szubato­­mi részecskékig, de elsősorban a föld és az emberiség nagyszerűségé­ig. Szophoklész is rácsodálkozott ar­ra, hogy sok minden van, ami csodá­latos, de az embernél semmi sem csodálatosabb. Ez a csoda pedig a Te­remtőt dicséri. Az emberi történelem pedig nem az erkölcstelenség és er­kölcsnélküliség folyama. Az Isten törvényei szerint élő ember érdeke­sebb és figyelemre méltóbb esemé­nyek részese és szereplője, mint a gyilkosságok, a pusztítás. A szeretet parancsát teljesítő emberek történe­te érdekfeszítő olvasmány és hitet erősítő példa. Sokan megkérdezték tőlem - több ízben társaságban is -, hogy a Bras­sói Lapok miért nem közöl úgyneve­zett fekete krónikát, miért nem ír a sztárok és a celebek hányatott szerel­mi és magánéletéről, mint a legtöbb „menő” lap. Ez a szerkesztői koncep­ció! - ennyi a válaszom. Egy ízben rákérdeztek: Talán mert keresztény lap? Ha a gonoszság, a rútság, a szenny népszerűsítésének a megta­gadása keresztényi magatartást jelent, akkor az. S ha keresztényi magatar­tás a közönség számára azokat a kérdéseket tárgyalni, amelyek össze­kötnek, és elvetni azokat, amelyek szétválasztanak, akkor megalakulá­sának pillanatától kezdve keresz­tény újság a Brassói Lapok, hiszen már az 1849-es megalapításakor, majd később, 1898-as újraindulása­kor ezzel a szándékkal jelentkezett. Ennyit a megerősítésről. * * * A keresztény világi sajtónak más küldetése is van: az előevangélizálás. Azoknak a megismertetése a terem­tett világgal, akik keresik az élet ér­telmét, keresik az „ismeretlen Is­tent”. A kilencvenes évek elején a sajtó egyik legtöbbet vitatott kérdése az volt, hogy miként lehet a kommunis­ta előéletű lapokban, rádiókban, té­vékben megjeleníteni a vallásos témá­kat. Kézenfekvő megoldásként kínál­kozott a keresztény ünnepek előtt te­matikus oldalakat szerkeszteni, ame­lyek lelkészek szövegeit közölték - mint ahogyan korábban a pártkong­resszusok idején megszólaltak az üzemi párttitkárok, téeszelnökök. Ha a szocialista sajtóban szigorú­an be kellett tartani a munkások, pa­rasztok, értelmiségiek; férfiak, nők; illetve románok, magyarok, szászok arányát, a vallási oldalakon is köte­lezően egy időben kellett publikálnia - és ebben a sorrendben - a római katolikus, az evangélikus, a reformá­tus és az unitárius lelkésznek. (Vol­tak lapok, amelyek a lakosság feleke­zeti összetételét is figyelembe vették: az adott vidéken domináns egyház képviselője írta a leghosszabb cikket, a legkisebb egyház vezetője a legrö­videbbet.) Az ünnepi lapszámban aztán a lel­­készi gondolatok mellett olvasni le­hetett az egyházat ért sikkasztási vádakról, a gyerekeit megerőszako­ló belgiumi magyar lelkészről, a he­tedszer elváló popsztárról, a kábító­szer hatása alatt alkotó tinibálvány toplistás sikeréről, a véleményolda­lon pedig arról, hogy be kellene til­tani a karácsonyt, mert a szeretet nem a legfőbb, hanem az individua­lista társadalmak boldogságát meg­zavaró jelenség. Voltak, akik azt az utat választot­ták, hogy a keresztény szellemiségű lapnak minden egyes számában, minden egyes oldalán, minden egyes hasábján sajátos eszközökkel, a pro­­zelitizmus kísértésének ellenállva, a keresztény etika szerint írnak. Kiegé­szítve a mózesi és krisztusi törvénye­ket az újságírói tízparancsolattal, mely - Ritoók Jánost parafrazálva - így hangzik: Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Ne hazudj. Mondj igazat! Nem valami negatív értelemben vett „dogmatikus” igazságot ismételget­tek ezek a lapok, hanem a keresztény hitet igyekeztek erősíteni, illetve át­adni Teilhard de Chardin szellemé­ben. Ezeknek a lapoknak a felelősen gondolkodó szerkesztői felismerték, hogy a sajtó pozitív, de ugyanakkor negatív hatással is lehet az emberek lelki, erkölcsi és szociális fejlődésé­re, a társadalom szerkezetére és mű­ködésére, a világszemléletre. Ezért tu­datosan választották azt, hogy a tá­jékoztatás legyen tisztességes és hasznos, mely nem sérti az erkölcsöt, az emberi méltóságot. Tudatosították, hogy a sajtótermé­kek eredményesen felhasználhatók az evangélium hirdetésére, de arra is, hogy kiűzzék a hitet az emberek szívéből. Ezért megfogalmazott cél­juk lett nevelni, érzékennyé tenni az olvasóikat a lelki értékek iránt, meg­tanítani mások, a másság tiszteleté­re, a szolidaritásra. A kommunikáció kulturális meg­közelítésének elmélete szerint a saj­tó elsősorban nem az információára­moltatás eszköze, hanem olyan kö­zeg, amellyel egy világnézetet mutat­nak fel vagy erősítenek meg. A ke­resztény sajtó az esemény- és érték­reprezentáció közege, érvényes séma a világ értelmezésére. Akik ezt felis­merték, ezzel valójában az örömhír hirdetésére vállalkoztak, s úgy érté­kelem, jó vállalkozás volt ez, és az is maradt. Ráadásul minden üzleti ta­pasztalatnak ellentmondva ezek a la­pok gazdasági szempontból is sike­resek maradtak. » # * Visszatérek az eredeti kérdésre: le­­het-e keresztény a világi sajtó? Erdély­ben, ahol a lakosság döntő hányada hívő kereszténynek tartja magát, megkockáztatom: nehéz, de nem lehetetlen. Ami pedig az újságírói magatartást illeti: lehet pesszimiz­must és lehet optimizmust sugallni. Korántsem mindegy, hogy mi hitet, reményt öntünk-e egymásba, vagy el­kedvetlenítjük egymást, olyképpen, hogy rosszabbnál rosszabb példákat sorolunk fel. Én azt várom az erdélyi magyar új­ságírótól - de mindenki előtt ma­gamtól követelem ezt meg -, hogy amikor a gondokról, bajokról beszél, vegye figyelembe, hogy mindig, min­den élethelyzetben van, ami előremu­tató, ami reményt ad, ami cselekvés­re ösztönöz bennünket. És ez az evangélium. ■ Ambrus Attila A szerző református presbiter, a Bras­sói Lapok főszerkesztője. írása a Ro­mániai Evangélikus-Lutheránus Egy­ház egyetemes lelkészértekezletén, 2011. szeptember 8-án Kolozsváron el­hangzott előadásának szerkesztett változata. Német börtönben egy magyar lelkész ► Mielőtt bárki felháborodottan felhördülne: „Na, ne!” avagy só­hajtana egy nagyot: „Na, végre!” elárulom, hogy a cím végére il­lett volna odaírni: „tanulmány­úton”. Tudniillik a lelkészt nem kétségtelen csibészségeiért kap­ta el a német rendőrség, hanem az evangélikus börtönlelkész­ség tagjaként járt Bajorország néhány börtönében, vett részt a kollégák éves konferenciáján, s készítette elő az együttműködé­si megállapodást. E sorok íróját mint az evangélikus börtönlelkészek koordinátorát Fabi­­ny Tamás püspök még december ele­jén delegálta e tanulmányútra, melyet Schmehl János dandártábornok, a Fő­városi Büntetés-végrehajtási Inté­zet parancsnoka támogatott. Ugyan Szent Istvánnak s Henrik bajor herceg lányának, Gizellának a frigye óta vagy ezertizenöt év telt el, a bajor-magyar börtönlelkészsé­gek együttműködése még csak az elején tart... A konferencia résztvevői „beme­legítésként” egy úgynevezett „köz­tesház” vezetőjével, lakóival és kö­rülményeivel ismerkedhettek meg Münchenben. Börtönből szabadul­tak laknak e házban, nyolcvanné­gyen, többségükben olyanok, akik a börtönévek alatt veszítették el ott­honukat. Az itt tölthető egy-két évben mindegyikük dolgozik vagy tanul. Alkoholtilalom nincs, napköz­ben vendéget is fogadhatnak. A „Bodelschwing-Haus” a belvárosban (!) található... A börtönbéli istentisztelet - ahogy itthon is - felemelő. Rácsok mögött is át lehet élni Isten gyermekeinek vi­szonylagos szabadságát! Hogy való­ban megváltozik-e benn az életük, azt eldönteni nem a lelkész feladata. Ám hogy együtt énekelve, imádkozva, igét hallgatva vagy csak csendben ül­ve könnyebb-e kibírni a börtönlétet, az nem kérdéses. Tegyük hozzá: aki dolgozik, az annyit keres, amennyi­ről egy „átlagmagyar” álmodni sem mer (hatszáz euró!), plusz koszt­­kvártély-rezsi-mundér. (Ez utóbbi ugyanaz a „mákos” rabruha, mint mi­­nálunk.) A tizenhét evangélikus, illetőleg huszonhat katolikus börtönlelkész konferenciája Straubing városká­ban zajlott, itt került sor a magyar börtönlelkészség zenés, vetített ké­pes bemutatására is. A magyar lel­kész egyébként szinte otthon érez­hette magát a német kollégák köré­ben, annyira egyformák a dilem­mák, a sikerek és a kudarcok. Mind­ez indokolja, hogy a két állam bör­tönlelkészei együttműködési megál­lapodást írjanak alá, csatlakozva a már meglévő bajor-magyar egy­házközi megállapodáshoz. A börtönlelkészek nem szeretnék, ha ezen megállapodás abban merül­ne ki, hogy ott a magyar delegáció jó bajor sört, a hozzánk látogató ba­jor delegáció nálunk pedig finom to­kaji bort inna. Fontosabb cél a bűn­elkövetők szembesítése a szabad, szent és jó Istennel. így talán keve­sebben „buknak” vissza, s ha keve­sebb a bűnelkövető, talán kevesebb az áldozat is... Az együttműködési megállapodás még aláírásra vár, de hogy miként lehet megtölteni konk­rét tartalommal, arra mindkét rész­ről született már néhány ötlet. ■ Bízik László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom