Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-17 / 29. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2011. július 17. » 9 Leányotthon a Márvány utcában ► Pár évvel ezelőtt Budán, a Márvány utcában sétáltam a barátnőmmel, meg szerettem volna mutatni neki, hol töltöttem néhány hónapot a háború után, de nem ismertem fel a házat. Bementem a kapuk alá, de nem emlékeztettek a régi „otthonomra”. Igen, így mondom mindig, mert ez az intézmény sok háborúviselt gyermek otthona lett. Budapesten éltem át az ostromot, egy idegen ház pincéjébe kényszerítve, mert a front előrehaladása elvágta a hazavezető utat. Jött a légiriadó, és nem volt kérdés, itt maradunk-e, ha élni akarunk. A pincében együtt töltöttünk két hónapot az unokatestvéreimmel, egy kilenc hónapos és egy kétéves kislánnyal, valamint az édesanyjukkal. Ahhoz, hogy a leányotthon igazi értékét megállapíthassuk, így ötvenhat év után, el kell mesélnem, hogyan éltünk a pincében. Mivel nem szándékoztunk ottmaradni, és nem volt idő a felkészülésre sem, váltóruha és élelem nélkül zsúfolódtunk be egy hatalmas óvóhelyre, ahol lócán ültek az emberek. Senki nem gondolta, hogy két hónapig kell lóbáznia a lábát. Némelyek vittek le egy heverőt, de kevés volt a hely, ez a luxus nem volt engedélyezve. Mivel a bácsikám tűzoltóparancsnok volt, ő behozhatott nekünk egy fekhelyet. Heten üldögéltünk rajta: három fiatalasszony és négy apró gyermek. A kisbaba még szopott. A pincében egy ideig égett egy szál villanykörte, de az áramot elvitte a légitámadás, és ott maradtunk a sötétben. Valaki gyújtott egy szál gyertyát, de ez hamar leégett. Ezután maradt a sötét. Valakitől kaptunk egy kis zacskó tarkababot. Úgy válogattuk, hogy közben játszottunk velük: kicsi, nagy, foltos, egyszínű, fehér, tarka jelentette a változatosságot. Édesanyám egy jancsikályha tüzénél megfőzte, aztán ez is elfogyott. A támadások szünetében az asszonyok valamelyike kiment a közeli tűzoltó víztartályhoz, és abból vágott jeget. Megolvasztották, felforralták, és abban főztek, vagy megittuk, és egy kis mosakodásra is jutott belőle. De ez életveszélyes út volt. Amikor anyuka vödörrel a kezében kiment, attól féltem, soha nem látom viszont. Majdnem így lett. Egy gránát suhant el a feje mellett, és a légnyomás belelökte egy mély bombatölcsérbe. A fejére zúduló jég térítette magához. Nehezen tudott feljönni a meredek, homokos parton, és minden tagja remegett, amikor visszaérkezett. Nem emlékszem, hogy az őszi kis cipőcskémet egyszer is levettük volna. Hideg volt a pincében. Egyszer egy orosz katona - egy a sok közül, akik betértek az óvóhelyre, és „nyemecki szoldatot” kerestek - megállt a heverőnk előtt. Könnyes volt a szeme, és azt magyarázta, hogy neki három gyereke van otthon. Kivett a zsebéből egy kis darabka csokoládét, és nekünk adta. % # # Az ostrom végére alig éltünk. Amikor kimehettünk végre a szabad levegőre, beleájultam a hóba. Olyan zöldek voltunk, mint az uborka. Annyira megmerevedett a lábam, hogy lépni sem tudtam. Hazafelé temetetlen holtakat kerülgettünk meg vigyorgó szájú lovakat. Égnek állt a lábuk, és láttuk a hasukat. Az első ételtől májgyulladást kaptam, orvos és gyógyszer nélkül egyensúlyoztam az élet és halál vékony mezsgyéjén. Annyira féltem mindentől, hogy esténként rosszul voltam, dideregtem, és rémeket láttam. Nehezen indult az élet a romos, kifosztott, kiégett városban. Annyi mindent kellett volna egyszerre pótolni, de nem volt mivel. Sokan vidékre gyalogoltak élelemért, mert Pesten semmi ennivaló nem volt. Az elpusztult lovak húsát mérték ki, hogy ehessen a nép. Édesanyámnak néha ott kellett hagynia bennünket egyedül, mert az volt a kérdés, hogy tud-e élelmet szerezni, vagy éhen halunk. Hétévesen én gondoskodtam a hároméves testvéremről, gyakran egy hétig. Abban az időben összetartottak az emberek, és mindenki segített a másikon. Minket is felkaroltak, vigyáztak ránk a szomszédok. * # # Ilyen körülmények között kezdtem el az iskolát. Még ősszel az Angolkisasszonyok Tanítóképző Intézetének Gyakorlóiskolájába íratott az édesapám, aki úgy tervezte, hogy reggelente megfogja a kezem, és elkísér az iskolába, de amikor megindult a tanítás, mi azt sem tudtuk, hogy ő él-e egyáltalán. A Damjanich utcai iskolaépület telitalálatot kapott, és csak egy tátongó lyuk maradt a helyén. A vakok és gyengénlátók iskolája adott egy emeletet a képzőnek a XIV. kerületben, így oda jártam alsó tagozatba. Reggelente diakonissza nővérek jöttek, és nagy fazékból tejet mertek, vajas kenyeret kentek nekünk. Aki bejött a tanterembe, és rám nézett, azonnal megkérdezte, hogy ki ez a kislány, és miért néz ki ennyire rosszul. Testi-lelki nyomorúság látszott rajtam. A testvérnők azon gondolkodtak, hogyan lehetne segíteni az édesanyám terhein, mert nyilvánvaló lett, hogy egyedül nem képes megbirkózni a gondokkal. A diakonissza testvérek hittant is tanítottak, emlékszem a piros kötésű Kis kátéra, amit mindig magammal vittem. Hamar és jól megtanultam olvasni, hála a kiváló tanító nénimnek, Magyar Margitnak, és saját örömömre a kátét és a Bibliát olvasgattam. Azt gondoltam, ha sokat imádkozom, és tanulom a hittant, a Jóisten hamarabb hazahozza az édesapámat. Ezt tudtam felajánlani az életéért. * # # Hívők voltunk, és sok örömet szerzett a gyülekezeti élet, a közösség. Isten igéjéből keveset értettem, de a magam gyermeki gondolkodásával úgy ítéltem meg a sorsomat, hogy ha az édesapám nincs is a közelemben, nem tud segíteni, de a Jóisten, a mennyei Atya nem fogoly, ő velem lehet mindig. Beszélgettem vele, mint az édesapámmal, levelet írtam neki, éppen úgy, ahogy a fogolytáborba küldtem a levelet. Isten gondviselését láttuk a diakonissza testvérek segítségében. A kistestvéremet a Völgy utcai gyermekotthonba helyezték, engem meg a Márvány utcai leányotthonba. Persze sírtunk mindnyájan, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy ezt az Úr intézte így. * * * A Márvány utca egyik négyemeletes házában huszonnégy kislányt helyeztek el. Csodálattal emlékszem a részletekre, a lakás berendezésére, a napi foglalkozásokra, a finom ételekre és a testvérnők szeretetére. Szürke ruhájuk suhogott körülöttünk, mintha az angyalok röpködtek volna. És azt hiszem azóta is, hogy igazi angyalok voltak. Két lakást használtak a leánysereg ellátására. Az egyikben aludtunk, és a napi foglalkozásokat végeztük, a másikban a délutáni csendes pihenőt tartottuk. A nappaliban akkora ovális asztal állt, hogy mind a huszonnégyen körül tudtuk ülni, együtt ebédeltünk. Csodálatos emlék a hatalmas zabpehelypuding, amelyet kuglófformába öntöttek, és gyümölcsbefőttel tálaltak. Biztosan kaptunk húsételeket is, mert gyakran megkérdezték, miért nem eszem belőlük. Eleinte tulajdonképpen etetniük kellett engem, de türelmesen álltak mellettem az étkezések során, és biztattak az evésre. Amikor kiderült, hogy rosszak a fogaim, elvittek orvoshoz, és kezeltették. Más betegségeim is voltak, törődtek velem. Esténként Zsuzsa nővér jött be a hálószobánkba, és az esti ima után olvasott egy szép történetet. Sokan el is aludtak rajta, de engem az esti félelmek tartottak fogva. Tudták ezt a diakonisszák, és egyikmásik leült az ágyam szélére, ottmaradt velem. Simogatott, éreztette velem, hogy szeret. Sokáig kellett várnia, hogy nyugodtan lecsukódjon a szemem. Éjszaka is meglátogattak, és ha ébren voltam, segítettek újra elaludni. Ott is jártunk iskolába, én az iskola címét tévesztettem össze az intézetével (Márvány utca 26.). A kiadós reggeli étkezés után áhítat következett, majd elkísértek bennünket az iskolába. Megbeszélték a tanító nénivel a segítségnyújtás módját. Tanítás végén értünk jöttek. Soha egyetlen pillanatra sem voltunk magunkra hagyva! A délutáni leckeírásnál gyakoroltak velünk. Ott végre elértem azt az eredményt, amelyre első osztálytól kezdve vágytam (és mivel korábban nem sikerült, ettől nagyon szenvedtem). Tanévvégén én lettem a harmadik osztály legjobb tanulója. Mindent a diakonissza testvérek segítségének köszönhetek! Huszonnégyünk között élt egy nagylány is, akinek a szülei meghaltak az ostrom alatt, senkije nem maradt. Az ő születésnapján történt velem az a mulatságos eset, hogy a közös ünneplést megelőzve felköszöntöttem. Azt az igét mondtam mint a „legalkalmasabb” köszöntőverset: „Ez amaz én szerelmetes fiam!” Amikor mindenki mosolygott rajtam, nagyon elszégyelltem magam. Sok évtized után úgy gondolom, hogy azt szerettem volna, ha végre nekem is ezt mondhatná a fogolytáborban az apukám. * * * Apám Krasznodárban töltött négy és fél évet, és a legutolsó fogolyszállítmánnyal érkezett haza. Nagyon megszenvedtük a hiányát, én különösen, mert apás kislány voltam. Sokáig nem tudtuk, mi történt vele, de hittük, hogy a Jóisten meghallgatja az érte mondott imánkat. Annyira eleven érzés volt ez a folytonos remény, hogy egyszer egy este, amikor kopogtattak, gyorsan ajtót nyitottam, és majdnem a nyakába ugrottam egy csavargónak. Aput vártam... 1948-ban érkezett haza. A Nyugati pályaudvaron vártuk, és anyuka felállított egy lámpaoszlopra, de akkor rájöttem, hogy nem ismerem már meg. Majdnem összeestem ettől a szörnyű felismeréstől. Sírva kiáltottam bele a szürke emberfolyamba: „Apu! Apu!” És amikor rám nézett, mégiscsak megismertem. A szeme, a tekintete az enyém volt. Mielőtt hazajött, folyton azzal a gondolattal hessegettük el az ilyenolyan gondokat, hogy majd ha apuka megjön, vége lesz a bajoknak. Ő is így remélte a jövőt. Apuka csodálkozott, hogyan tudtunk élni a nehézségek idején, de az életünk volt a bizonyság Isten gondviselő szeretetéről. Elmondtuk neki is a szürke ruhás angyalok jóságát, a gyermekmentő testvérek gondoskodását. * % # A diakonissza testvérek nevére sajnos nem emlékszem, egyedül Zsuzsa nővéré jut eszembe. Hallottunk Túrmezei Erzsébet költőnőről, és sokat olvastak fel nekünk a meséiből. Szeretném, ha áldott emlékük megmaradna, ha példát venne róluk a világ. Virág helyett, kései köszönetképpen ezzel az emlékezéssel fejezem ki hálámat a szeretetükért. Más emberré formálódtam a gondoskodásuk által. Testileg megerősödtem, megnyugodtam, bizakodó gyermek lettem. A lelki életem is gazdagodott, és élő hitre jutottam. A jó iskolai bizonyítványom megerősítette az önbizalmamat. Egészséges, bátor kislány lettem, aki már tehetségének megfelelően indulhatott a jövő felé. ■ Frittmann Lászlóné Főnök helyett társelnök Beszélgetés dr. Visnyei Orsolyával ► A Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület vezetésében tavaly novemberben szervezeti változás történt. Taschner Erzsébet főnök asszony elhunyta után a közgyűlés dr. Visnyei Orsolya orvos személyében társelnököt választott.- Az 1924-ben alapított, majd az 1951-es feloszlatása után 90-ben újraindult szervezet történetében az ön személyében először tölti be a női vezető tisztét világi személy.- Nem is főnök asszonynak, hanem társelnöknek neveznek. A diakonisszák közösségének mindig is a család volt a modellje: a főnök asszony- Sok mindent! Például az anyaházban szívesen látunk olyan önkénteseket, akik a gyengébb, beteg diakonissza testvérek gondozásában segítenének, vagy akár csak a takarításban vállalnának feladatot. A piliscsabai otthonban lakó kerekes székesek számára többféle rendezvényt kívánunk szervezni, miután befejeződött a tornaterem felújítása. így zenészek, bábosok, színjátszó csoportok jelentkezését is szívesen vesszük. Ismeretes, hogy Piliscsabán működik a Fébé nonprofit közhasznú társasága, amely többségében csökkent munkaképességű embereket foglalkoztat: fajátékokat, bútorokat készítenek. (Endreffy Attilával készített, az intézményt testesítette meg az anya szerepét, a Fébé-lelkész az apa képét adta, a diakonisszák pedig egymás testvérei voltak. Egy diakonisszanövendék jelöltideje körülbelül egy-másfél év volt, az úgynevezett próbatestvér-időszak öt-hat évet jelentett, majd a felszentelés és a fogadalomtétel után lett a nővérek közösségének teljes értékű tagja. Én ezt az utat nem jártam végig, nem is kívánom. Ezért nem is kaphattam meg az egyesület női vezetőjének kijáró főnök asszony titulust, hanem - Veperdi Zoltán lelkész mellett - a társelnök szerepét töltöm be.- Hogyan került kapcsolatba a Fébével?- Családi kötődés révén. Apai nagymamám nővére volt Endreffy Zoltánná Lukács Mária diakonissza - ő nem azonos az ugyancsak Endreffy Mária nevű diakonissza testvérrel, aki szintén távoli rokonom, és aki hála Istennek, ma is jó egészségnek örvend, és a hűvösvölgyi anyaházban lakik. A nagymamám is szeretett volna diakonissza lenni, de az egyesület feloszlatása miatt neki erre már nem volt lehetősége. Gyermekkorunkban sokat mesélt nekünk a diakonisszák életéről. Ezt a családi kötődést csak erősítette az, hogy hat évvel ezelőtt nagybátyám, Endreffy Attila lett a piliscsabai Fébé közhasznú társaság ügyvezető igazgatója. Két évvel ezelőtt magam is beléptem az egyesületbe, később választmányi tag lettem.- Ha valaki ma azzal keresi meg Önt, hogy szeretne segíteni a Fébé háza táján, mit tud neki ajánlani? bemutató interjúnk az Evangélikus Élet 2010. június 27-i számában olvasható. - A szerk.) Emellett nyomdát is működtetünk. Az itt dolgozó emberek számára fontos, hogy folyamatosan legyen munkájuk, mert ez a terápiájuk része, így minden megrendelésnek nagyon örülünk, mint ahogy minden adományt is szívesen fogadunk. Aki pedig netán a diakonisszák egykori kórházi munkája iránt érez elhívást, annak a munkahelyemen tudok lehetőségeket felkínálni. Ez részben fül-, orr-, gégészeti onkológiát jelent.- A kórházban tudják, hogy Ön a munkája mellett egyházi tisztséget is betölt?- Igen. A munkahelyemen egyébként több hívő, templomba járó kollégám is van. Például Répássy professzor úr egy kamarakórusban rendszeresen énekel egyházzenei darabokat. Tóth Krisztina, aki a közvetlen főnököm, a rákoskeresztúri gyülekezet tagja, a férje, Léránt István pedig a Pesti Egyházmegye felügyelője.- Gondolom, sokan felteszik Önnek a kérdést: hogyan látja a Fébé jövőjét?- Az én jövőképemben fontos helyet foglal el a diakonisszákról való gondoskodás. A Fébé fontos alappillére a piliscsabai Siló-otthon és az ott folyó munka. Azt mindenképpen fejleszteni kell, illetve jó lenne, ha terjedne ez a kezdeményezés, és az ország több pontján a piliscsabai mintára létrejöhetnének hasonló munkahelyek - nagyon nagy szükség lenne rájuk. ■ - Bodazs-
