Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-11 / 50. szám
2 • 20ii. december ii. ÚT/TfíRSl^] Jöjj, népek Megváltója! Ismert és sokak által szeretett adventi ének az Evangélikus énekeskönyvben a 131. szám alatt található Jöjj, népek Megváltója! Az ősi, latin nyelvű keresztény éneket Luther dolgozta át, gregorián dallamából korálsorokat formált, szövegét e sorokba illesztette. Idei adventünkben a négy gyertya gyújtásához az ének négy versszaka adhat ösztönzést, segítve az otthoni áhítatokat. 1. gyertya Jöjj, népek Megváltója! így kér a föld, lakója, Jöjj, lelkünk drága fénye, Szívünk édes reménye! Ha érezzük, mennyire jólesne már a hétköznapokból kiszakadni, ha érezzük, az emberek közötti közöny és ridegség, a mindennapok rossz hírei között milyen jó lenne lelkűnkben fényt gyújtani, akkor kéijük imádságban Istent, küldje ezt a fényt hozzánk. Az idei karácsonyra készülve, talán a gazdasági válságjeleiben, talán csak a média nyüzsgésében, de tapasztaljuk: régi, meghitt ünnepeink emléke fakul. Legyen az a reménységünk, hogy idén más lesz az ünnep, szebb és több, mert a Szabadító érkeztét élhetjük át. 2. gyertya Te érkezel Atyádtól Mennybéli palotádból, Hogy itt megvívj miértünk, És légy mi pajzsunk, vértünk. Sok a küzdelmünk mindennap. Feladatok sorakoznak előttünk, melyeket meg kell oldanunk. Van, aki munkába siet minden reggel; van, aki gyerekeit neveli; van, aki magányos; van, aki elvesztett valamit, ami fontos; van, aki nem találja a helyét; van, aki betegséggel küzd. Sok harcot kell megvívnunk nap mint nap. A második gyertya meggyújtásakor most mégis felejtsük el feladatainkat, és gondoljunk arra, hogy Krisztus azért jön közénk, hogy ő vívjon meg értünk. Az Atya küldi őt, mert az Atya meghallotta segélykéréseinket. 3. gyertya lm, készen vár a jászol, A szív többé nem gyászol, Az éjszaka világos, Az ösvény barátságos. Miközben odakint egyre sötétebb lesz, rövidülnek a napok, a harmadik gyertya fénye az első kettőhöz adódva már növekvő fényt ad. Szívünkben is egyre világosabb lehetne már. De készen van-e a jászol, melyben Jézusnak kell feküdnie? Szívünk még mindig keserűségekkel van tele? Még mindig haragszunk azokra, akiket kevésbé szeretünk? Gondolunk másokra úgy, mint akik zavarnának az ünnepek alatt? Irigység vagy bosszankodás tölti ki gondolataink egy részét? Engedjük el haragunkat! Felejtsük el irigységeinket! Bocsássunk meg mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk! Csak így készíthetjük el magunkat az ünnepre, csak így takaríthatjuk ki szívünket, hogy oda Jézus meg tudjon érkezni. 4. gyertya Ó, szállj közénk, Királyunk! íme, eléd kiállunk: A sötétség elmúljon, A hit fénye ragyogón! Nagyon várjuk már az ünnepet. Ragyogjon a hit fénye! Most már semmi nem hiányozhat ahhoz, hogy átéljük: értünk és hozzánk érkezik a Szabadító. Mondjuk ki bátran: Jöjj közénk! És kérjük Istent, adja nekünk a hit fényét, világosságát, hogy az ünnepen és azután, a hétköznapokban is vüágítson számunkra. Ha félünk is valami miatt az ünnep előtt, most tegyük le ezt a félelmet. Hogy nincs minden készen, amit szerettünk volna? Hogy lehet, olyanokkal is találkozunk, akiket kevésbé kedvelünk? Vagy hiányzik valaki, aki nélkül az ünnep nem teljes? A legfontosabb nem fog hiányozni, és az ő érkezése gyógyír lehet minden fájdalmunkra. Jöjj közénk, Jézus! Pelikán András Forrás: Körlevél, Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség, 2011. advent-karácsony LÁTTA JÉZUST A magdalai Mária Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni.” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek bennünket azoknak a tapasztalatai, akiknek megadatott: látták az Urat. Hat olyan nőről tesz említést az Újszövetség, akik a Mária nevet viselik. A sor élén nyilván az Úr „alázatos szolgálólánya”, Jézus anyja áll, a sereghajtó pedig egy egyébként ismeretlen keresztény nő Rómában, aki - Pál apostol szerint - sokat fáradt a gyülekezetért (Róm 16,6). A Máriákat sokszor összekeverték, és személyüket igen sok mendemonda övezi. De egyikükét sem annyi, mint a Magdalából származó Máriáét. Róla Magdolna-legendák ugyanúgy szólnak, mint népszerű olvasmányok és fantáziadús, újabb kori regények. Hol csábító utcalány ő, hol szigorú aszkéta, egyszer a női ideál megtestesítője, máskor misztikus kurtizán, meditáló prófétanő vagy erotikus „bűnbánó Magdolna”, Jézus szerelmese vagy éppen a felesége. Ajánlatos ezért, hogy Mária megrajzolásában mi szigorúan az evangéliumokhoz ragaszkodjunk, és ne engedjük elrugaszkodni a fantáziánkat. S akkor olyan Mária képe ábrázolódik ki, akit Jézus életének, szenvedésének, halálának és feltámadásának tanúi között igen előkelő helyen tisztelhetünk. A nevéről annyit, hogy az ószövetségi Mirjam óta - akinek Mózes és Áron testvérének kellett lennie - zsidó lányoknak előszeretettel adták ezt a nevet. A magyarban használatos Mária névalak előzménye a görög-latin Maria forma. Gond van viszont a Magdaléna névvel, amely nálunk Magda vagy Magdolna formában ismeretes. Ez éppen a Magdalene-legendák egyik „terméke”. Hiszen a mi Máriánk eredetileg sem Magdolna, sem Magda nem volt - a Magdala szó a szülővárosát, a bibliai Magdalát jelölte. Ez a Genezáret-tó északnyugati partján, Tibériás és Kapernaum között fekvő, akkortájt körülbelül negyvenezer lakosú halászati és ipari központ volt. Neve (halász)tornyot jelent, és azonos a mai izraeli Migdal településsel. Jézus a várostól nem messze szállhatott partra, miután ötezer embert vendégelt meg. Maradjunk tehát Mária nevénél, akinek mellékneve annyit tesz, hogy „magdalai születésű”. De már a születési hely is elindította a korai kutatók fantáziáját. Elterjedt a híre, hogy ez a város igen laza erkölcsű hely lehetett, s ilyenbe beleillett az evangélistáknak az a megjegyzése, hogy Jézus Máriából „hét ördögöt űzött ki” (Mk 16,9), illetve „akiből hét ördög ment ki”. (Lk 8,2) Akit pedig hét ördög tartott fogva, annak tökéletesen romlottnak, erkölcstelennek kellett lennie, ez volt az érvelés. Az írásmagyarázók ezért a Krisztus utáni 4. század óta úgy gondolták, hogy ez a bűnös Mária azonos kell, hogy legyen azzal a bűnös asszonnyal, aki Lk 7,37-50 szerint alabástromtartóban hozott drága kenettel kente meg Jézus lábát. Amit Jézus így értékelt: „.. .néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett. ” Az volt tehát az elképzelés, hogy a bűnös városból származó bűnös asszony (ez általában prostituáltakra alkalmazott megjelölés volt!) hálából azért, mert Jézus kiűzött belőle egy egész légió ördögöt, és így egész elfuserált életét megmentette, lám, most bűnbánóan Jézushoz sündörög, hogy a nagy megtiszteltetést jelentő megkenéssel lerója háláját az Úrnak. így vonult be a középkori egyház liturgiájába „a bűnbánó Magdolna” képe. Igen ám, de két ponton baj van itt. Zsidó írásokból időközben megtudtuk, hogy a jeruzsálemi hatóságok egyszer a Magdalából jövő templomi adományokat visszautasították, mert az „parázna város” volt. Kiderült azonban, hogy nem Mária szülővárosáról volt itt szó, hanem egy Magdala Sabaajja („a festő tornya”) nevű másik helységről. Tárgytalan lett tehát a „bűnös város” elképzelés. A másik hibapont az, hogy Máriának a bűnös asszonnyal (Lk 7) való azonosításához semmi evangéliumi alapunk nincs. Ez teljesen a fantázia szülte feltételezés. Amelyhez még egy további is járul. Jn 12,3-8-ban olvasunk arról, hogy Jézus lábát megkeni ugyancsak egy Mária. Ez viszont a feltámasztott Lázár nővére volt. Róla már egyik látogatása alkalmával elmondta Jézus, hogy „Mária a jó részt választotta”. (Lk 10,42) Itt az a gond, hogy semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a hét ördögtől megszabadított Mária, aki magdalai volt, azonos lenne a betániai Máriával. Az meg aztán teljes képtelenség lenne, ha bármelyiket azonosítanánk a Jézust megkenő, névtelen bűnös asszonnyal, akinek Jézus megbocsátott. De hát akkor ki is ez a mi magdalai Máriánk? Három biztos adatunk van, amelyre építhetünk. Az első adat: Lukács evangélistától tudjuk, hogy a városról városra, faluról falura vándorló Jézus nagy kísérettel végezte Isten országának hirdetését. Lukács külön kiemeli a tizenkét tanítványt mint nyilván a legközelebbi munkatársi gárdát. Azonban rögtön szükségesnek tartja néhány asszony nevének a felsorolását is, akiket „gonosz lelkektől és betegségektől szabadított meg” az Úr. Ezek között legelső helyen említi a magdalainak nevezett Máriát, „akiből hét ördög ment ki”. (Lk 8,2) Ennek a listának a folytatása is igen fontos: nem tudjuk, ki lehetett Zsuzsanna, de ha Lukács csak így odaveti a nevét, egészen bizonyosan valamely akkor általánosan ismert személy húzódhatott meg a név mögött. Még fontosabb talán Johanna említése, aki rangos királyi tisztviselő felesége volt. A felsorolás több szempontból is figyelemre méltó. Ha Jézus nagy „udvartartással” volt úton, a kíséret tagjainak ellátásával, gondozásával is törődni kellett. Talán éppen asszonyokra hárult volna ez a nehéz feladat, amelyet az evangélista a diakónia szóval jelöl meg? (A szót eredetileg étkezésnél való felszolgálásra alkalmazták.) Még érdekesebb, hogy a tizenkét férfi tanítványtól ugyan szigorúan elkülönítve, mégis fontos munkatársakként három nőt emel ki az evangélista. Nem kellene itt természetes módon arra gondolni, hogy egy férfiuralmú társadalomban - ahol a nőket még a családfákban is csak elvétve említik! - milyen merész, hogy ne mondjam, forradalmi lépése volt ez Jézusnak? Ennek hangsúlyozása nem túlzó „feminista” állítás, hanem Lukács tudósításából levonható egyszerű következtetés. A legnagyobb felfedezés viszont ez: Lukács lakonikusan közli, hogy az említett asszonyok szolgáltak Jézusnak,,« vagyonukból”. Ami nem jelenthet mást, mint hogy a saját pénztárcájukat nyitották meg, ha a Jézust kísérő sereg napi ellátásáról gondoskodni kellett. Következésképpen Mária és társai nem lehettek proletárok, hanem a tehetősek közül valók voltak. Végül feltűnő az is, hogy Lukács éppen három nőt sorol fel. Ahogy ezt a továbbiakban látjuk, hangsúlyozni kívánta, hogy ezzel engedelmeskedtek a zsidó jogi előírásoknak. 5MÓZ 19,15 szerint egy esemény csak akkor volt hiteles, ha két vagy három tanú bizonyította. A három asszony így „felértékelődött”, mert Jézus hűséges tanújának bizonyult. És itt mit sem számított, hogy a zsidó jog szerint nők egyáltalán fel sem léphettek a törvény előtt tanúként. A második adat: Az evangéliumokban sokáig nem olvashatunk Máriáról. De nem vonhatjuk kétségbe, hogy továbbra is gondoskodott Uráról. Márk sorolja föl a három nő nevét, „akik követték őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt”. (Mk 15,41) Aztán bekövetkezett a szomorú vég: a városról városra, faluról falura vándorló csapat elveszítette Urát. Jeruzsálemben perbe fogták és megfeszítették. A nagy zűrzavarban a tanítványok önvédelemből visszahúzódtak. Nem így gondolkodott a magdalai Mária: aki őt megszabadította, és akinek ő hálásan szolgált, azt egészen a keresztre feszítésig elkísérte. Távolról figyelték Jézus szenvedését a kereszten, talán azt is hallhatták, ahogy Uruk „elvégeztetett” kiáltással kilehelte lelkét. Hallották a római százados döbbent vallomását: „Bizony ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,38-41) Tanúi lehettek így nemcsak Jézus áldott munkájának, de kínos halálának is. Talán még ott is virrasztottak, mert megvárták, amíg estére az arimátiai József elkérte Pilátustól Jézus holttestét. Végignézhették - talán még segítettek is? -, ahogyan tiszta gyolcsba göngyölték, és elhelyezték a kölcsönadott sírkamrában. Márk elmondja, hogy hármuk közül a magdalai Mária és Mária, József anyja „figyelte, hogy hova helyezték őt” (Mk 15,47), és Máté szerint „a sírral szemben ültek” (Mt 27,61). Látni kívánták a legvégsőkig szeretett és tisztelt Urukat. A harmadik adat: Pontosan megjegyezhették tehát Jézus sírhelyét, és a beköszöntő szombat ünnepnapját nemcsak gyászban töltötték, hanem felkészültek „a hét első napjára”. Valami hajtotta a két Máriát, hogy elzarándokoljanak Uruk sírjához. A hirtelen támadt földrengés és angyaljelenés őket is megijesztette. Bőséges kárpótlásul elsőként hallhatták az örömhírt arról, hogy Isten nem hagyta sírban a Fiát, hanem feltámasztotta. „Félelemmel és örömmel” siettek a valahol meghúzódó tanítványokhoz, és jelentették: „Az Úr feltámadt!” (Mt 28,5-8) Tanúi lettek a feltámadásnak, ami hallatlan kitüntetésnek számított. Elannyira, hogy a megalakuló Krisztus-hívő gyülekezetekben csak azt ismerték el igazi apostolnak, aki tanúja volt a feltámadásnak. Lehetséges, hogy a magdalai Mária és a másik Mária is ilyen tiszteletben részesült? Hogy tanítványtársai megtisztelték-e ezzel, azt nem tudjuk. De ha nem is, az, akinek Mária végig szolgált, azzal tüntette ki őt, hogy - most egyedül és csak neki - feltámadottan is megjelent. Látta életében, elkísérte haláláig, megfigyelte az Úr sírba tételét, meghallhatta és továbbadhatta a feltámadása örömhírét - és most íme, ott állhatott a Feltámadott előtt. János evangélistának köszönhetjük az erről szóló híradást. O úgy tudja, hogy kora reggel egyedül a mi Máriánk ment sírni a sírhoz. De angyalokkal találkozott, akik sírása oka felől kérdezték. Mire megfordult, már előtte is állt szeretett Ura, akit azonban nem ismert föl, és aki felszólította, hogy fusson a tanítványokhoz, és most már a legfontosabb hírrel tegyen tanúságot: „Láttam az Urat!” (Jn 20,1-18) Ura kitüntette őt hűségéért, szerető ragaszkodásáért és kitartásáért. Krisztus feltámadásáról is ő tudósíthatott elsőnek. Elgondolkodtató a 14. századból származó vallomás: „Senki nem vonhatja kétségbe a keresztények közös véleményét, hogy Mária Jézus akarata szerinti tanítójavolt az apostoloknak. Ezért nem szabad őt megkülönböztetni az apostoloktól...” O látta elsőként a feltámadott Urat, a magdalai Mária. Gémes István
