Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-11 / 50. szám
ÚT/TÁRS^j 2011. december n. • 3 4M ♦ *4 •* * • *4 Egy megsárgult kép margójára... Nyugdíjas lelkészek köszöntése Muraszombaton Mindig jó hazamenni, főleg olyan kedves emberek társaságában, akik szintén szeretettel gondolnak az én Muravidékemre. Szívemben hálával ültem be a kocsiba ez év november 23-án, tudván, hogy olyan embereket megyünk köszönteni, akiknek én is köszönhetem, hogy ma a budapesti evangélikus teológián tanulok. Akik látták az elsó' „számycsapdosásaimat”, akik támogatóim, tanítóim voltak, akik mosolyogtak a kiejtésemen, amikor először próbáltam magyarul formálni a szavakat, de biztattak, hogy ne adjam fel a nyelv tanulását. De azt is nagyon jól tudom, hogy nemcsak engem hordoztak szívükben, nemcsak engem terelgettek, hanem lelki vezetőik a határokon kívül rekedt olyan magyaroknak is, akik az én hazámban, Szlovéniában leltek otthonra. Már az úton mutatott egy képet Fabiny Tamás püspök. Néztem a megsárgult fotót, amely négy fiatal lelkész avatásán készült: kezüket mind a négyen a Bibliára téve esküdtek fel és lettek megáldva, kiküldve az Istennek való szolgálatra. Közülük háromról lesz most szó. Rögtön felismertem Skalic Guszti bácsi, legfőbb mentorom mosolyát, akit fizikailag megviselt az idő múlása, sajnos erre az ünnepségre sem tudott már eljönni a Muraszombati Evangélikus Központba, ezért elmentünk hozzá felköszönteni őt. A másik fiatal lelkész Novak Lajos volt a képen, aki azóta már nem lehet közöttünk, de felesége és fia is együtt ünnepeltek velünk. A harmadik lelkész a nyolcvanadik életévét betöltött Josar Lajos, akit 1958 októberének utolsó napján szenteltek fel. Hálaadó istentiszteletre gyűltünk össze, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében köszönetét mondjunk nekik eddig végzett munkájukért. Szívem mélyén tudom, hogy mi, szlovénok is hálával tartozunk ezeknek a magyar testvéreknek, akik határokon túlra is tekintenek: Fabiny Tamás püspök úr, Zászkaliczky Pali bácsi, Smidéliusz Zoltán és kedves felesége, Erzsébet, akik mind együtt ünnepeltek most velünk, és akiknek támogatására én is mindig számíthattam tanulmányaim során. Az igehirdetés és a háznál tartott áhítat alapigéje - „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,8) - talán egy olyan ige, amely reménységgel tölti el mindazokat, akik Isten szolgálatában állnak: minket, akik még szolgálatunk megkezdése előtt vagyunk, és azokat is, akik már tapasztaltabb „igavonók”. Alázatosan kell felvenni a keresztet - ezek a lelkészek, akiket ünnepeltünk, mind meg is tették ezt, sokszor erőtlenségeikkel dicsekedve, sokszor nehézségek, háborúk közepette. Kitartottak gyülekezeteik mellett, kitartóan hirdették az igét anyanyelven. Megható volt hallgatni Pali bácsi és Zoli megemlékező szavait, könnyek szöktek sokak szemébe. Pali bácsi később személyesen is köszöntötte otthonában Guszti bácsit, felidézve az első találkozást: jó negyven éve annak, amikor - egy gyenesdiási lelkészkonferencián - bátran beült a nyitott, kedves szlovén társaságba. Azt a könnyed, hosszan tartó beszélgetést sok-sok közös munka követte az évek során. Mennyire jó, hogy van mire visszaemlékezni, van miért megölelni egy régi jó barátot - gondoltam a megemlékezés közben -, mennyire jó, amikor két élet, két szolgálat összefut valahol, gyümölcsöket terem, és sok idő után mosolyogva gondolhatnak vissza erőtlenségeikre és örömeikre egyaránt. A legmeghatóbb pillanatai mégis azok voltak ennek a napnak, amikor az ünnepeiteket körbeállva a magyarországi lelkészek áldásként elénekelték a Confirmát, amely minden lelkészavatáson elhangzik Magyarországon. „Erősítsd meg, Úr Isten, amit cselekedtél értünk...” Ötvenhárom év szolgálat után számukra is elhangozhatott ez az áldás. Eszembe jutottak fiatal lelkész barátaim: amikor áldották őket idősebb lelkésztársaik, félelem és kíváncsiság látszott rajtuk, itt azonban a hála könnyei csillogtak a két nyolcvanéves lelkész testvér szemeiben. Munkájuk elismeréseként mindketten átvehették az Ordass Lajos-emlékplakettet, posztumusz pedig Novák Lajos családjának is átnyújtotta a püspök. Kellemesen töltöttük együtt ezt a napot, történeteket hallgattunk, sokat nevethettünk... Guszti bácsi rám mutatva meg is kérdezte: „Na, mit gondolnak, ez a suhanc gyerek miért tanult meg ilyen gyorsan magyarul? Hát persze, hogy a szerelem miatt!” Jót kacagtunk, de tudtam, hogy ez nem így van. Ez Isten terve volt. Isten tervében volt, hogy ilyen tanárokat kaptam, hogy példaként állhatnak előttem, hogy később Istennek olyan alázatos szolgájává válhassak, mint amilyen ez a három lelkész volt. Mitja Andrejek Szenteste Van egy kedvenc karácsonyi képem. Egy múlt századi svéd festő vitte vászonra azt a békebeli jelenetet, ahogyan négy kisgyerek leskelődik egy ajtó előtt, várva az angyalt, a Jézuskát, avagy a csodát. Az egyik kisfiú szeme a kulcslyukon, nővérének és öccsének füle az ajtóhoz tapadva, egy kis totyogó, egyéves forma fiúcska pedig az ajtófélfának támaszkodva mosolyog a nagyvilágba. Mind a négy gyermek ünneplőben. Szemlátomást nemcsak kívülről, hanem belülről, a lelkűket is ünneplőbe öltöztették. Karácsony szent estéjén ünneplőbe öltözik az egész keresztyén világ, nem csak az „angyalleső” gyerekek. Mert mély meggyőződésem, hogy az ünnep szívünk mélyén megérint - kivétel nélkül - mindnyájunkat. Van, aki ettől dalolni kezd, van, aki sírva fakad, de nem ez a fontos. A fontos az évről évre ismétlődő érintés, amely „soha többé nem hagyja nyugodni a szívünket”, ahogyan a költő Pilinszky is írja. Van a Bibliának egy könyve, amely arról beszél, hogy milyen lesz majd az a második karácsony, amikor Jézus újra eljön közénk. A bibliai Jelenések könyvében Jézus azt mondja, hogy ő az ajtó, ő a mi kis és nagy karácsonyainknak az ajtaja. Ha benézünk ezen az ajtón, ha olvassuk a Szentírásnak ezt a különös könyvét, akkor látunk ott angyalt, menyasszonyt, Isten után szomjúhozó embereket és olyanokat is, akiknek Jézus az élet vizét ingyen osztogatja. Karácsony szent estéjén nem is az a feladatunk, hogy pontosan értsünk mindent, hanem az, hogy - amint a svéd festményen a gyerekek - mi is tapasszuk fülünket és szemünket az ajtóra, és vágyjuk, várjuk a csodát. Mert karácsonykor csoda történt. Az Isten emberi formában, egy esendő, síró-rívó kisgyerek formájában jött közénk. Eljött hozzánk, és megígérte, hogy velünk marad egészen a világ végezetéig. Itt van velünk ma is. Csak oda kell állni az ajtóhoz, belesni rajta, és máris meglátjuk azt a semmivel össze nem téveszthető fényt, amellyel bevilágítja a szobát és az életünket. Hiszem, hogy ha eléggé elszántan keressük, mi is van az ajtó mögött, akkor az Úr Jézus nemcsak Betlehemben, hanem a mi szívünkben is meg fog születni újra és újra. Legyen ez a karácsony a csodavárás, a gyermekség, a kukucskálás, a hallgatózás ünnepe! Lessük a csodát, hallgassuk az angyalszárnyak suhogását, kukucskáljunk be a kulcslyukon, és hallgassuk, hogy mi történhet az egyelőre még zártnak tűnő ajtók mögött. Mert egy istállóajtó mögött hatalmas csoda történt: megszületett az Isten Fia, Jézus Krisztus. Adja Isten, hogy ne csak ott, hanem újra és újra szülessen meg bennünk is! Heinrichs Eszter Forrás: www.csipetnyiso.hu UTI-TÁRSALGÓ „Kívánom, hogy a Maek legyen egyházunk lelkiismerete” Beszélgetés id. Zászkaliczky Pállal, a Magyar Evangélikus Konferencia leköszönő főtitkárával Sokan örülnek, ha elérik a nyugdíjas kort, mert akkor véget ér a kötött munkaidő, és saját maguk osztják be az idejüket. Úgy látszik azonban, egyes embereknél ez másképp van. Van, aki még akkor is hajlandó vállalni a kötött munkaidőt, amikor már régen a megérdemelt pihenés éveit tölthetné. így tett id. Zászkaliczky Pál is, aki több mint hat éven keresztül nyugdíjas lelkészként, heti két napját irodában töltve, a Magyar Evangélikus Konferencia ügyes-bajos dolgait intézte. Az elmúlt hat évben végzett munkájáról, annak tanulságairól, örömeiről, bánatairól faggattuk.- Leköszönő Maek-főtitkárként hogyan értékeli az elmúlt hat év eseményeit ?- Nem szeretnék értékelni. Az elmúlt hat év még túlságosan közel van ahhoz, hogy ítéletet mondjak felette. Nem is lenne szerencsés, de igazságos sem, ha egy leköszönő egyházi szolga önmagát vagy szolgálati területét minősítené; ilyenkor könnyen téved az ember a dicsekedés vagy az álszerénység tévútjára. Bízzuk az értékelést az arra illetékesekre, a Maek elnökségére, a küldöttgyűlésre, legfőképpen az Úristenre!- Melyek voltak azok a pillanatok, amelyekre személyesen a legnagyobb örömmel emlékezik?- Az orosházi templomban tartott ünnepre, amikor Ittzés János püspök igehirdetéséből megértettük, hogy a szükséges egységet a közös anyanyelven túl nem az a vér teremti meg, amelyik ereinkben csörgedezik, hanem Krisztus érettünk hullott vére. Az orosházi másfél napon átéltük a messziről érkezett testvérek örömét, azt, amikor ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába. Később nagyszerű pillanat volt az ötvenegy éven át külföldön szerkesztett Útitársat átvenni, szolgálatát itthonról folytatni. Az eltelt évek alatt örömmel kísértem figyelemmel számos testvér-gyülekezeti kapcsolat elevenségét, az egymást segítő szeretet kifogyhatatlan ötletességét, szívósságát. Mindezeken túl a legnagyobb örömöm az, hogy A Luther-rózsa színei című tanulmányi konferenciáknak már visszajáró lelkes hallgatói vannak, akik szívesen fogadják és alaposan meg is vitatják a nagyszerű előadók nívós referátumait.- Van-e olyan momentum, amely az előző érzésnek éppen ellentéte, vagyis amit szívből sajnált ?- Sajnos több is. Elsősorban a melbourne-i gyülekezet lelkészének Orosházára érkezett levelére gondolok - az állt benne, hogy számukra a konferencia nagyon későn jött létre. Kimondottan fájlalom, hogy a Szerbiában-Vajdaságban élő magyar evangélikus egyház a mai napig hiányzik közülünk. Ám legfőképpen az a kérdés nyugtalanít, hogy bár itt-ott megpróbáltuk, segítettünk-e eleget a határainkon túl élő testvéreinknek a kisebbségi létből fakadó mindennapos gondjaik megoldásában.- Miben látja a Maek jövőjét? Hogyan érdemes továbbvinni az elkezdett ügyekket?- Az elmúlt években egyházunk több munkaága - a diakónia, az ifjúsági, a missziói munka, olykor a Maek biztatására - lépett át a határokon, segítve testvéregyházainkat. Ennek az egyházi élet minden területén az eddigieknél nemcsak erősödnie kell, de természetessé kell válnia. Kívánom, hogy a Maek legyen egyházunk lelkiismerete: figyelmeztesse gyülekezeteinket, minden magyar evangélikust a szétszórtságban élő testvérek gondjaira, s mozgósítson segítségükre. Ezen az úton megtapasztalhatjuk Isten országának törvényét is: aki másoknak segít, megerősödik, aki másokra pazarolja energiáit, gazdagodik. Isten nem marad adósunk. Jézus ígérte: „Adjatok, és adatik nektek... ” (Lk 6,3 8)- Végül egy személyes kérdés: most, hogy megválik a Maek-főtitkári feladatkörtől, hogyan éli tovább hétköznapjait, mivel foglalkozik majd?- Kertünk is van, szép családunk, a tennivalók megtalálnak. Egyházunkban is akadhat szolgálat az öregedő nyugdíjas számára. Hiszem, hogy ha kapok még feladatot, annak elvégzéséhez elegendő erőt is ad mindnyájunk Ura! Szűcs Petra Adomány kém Az Útitárs nyomda- és postaköltségére a legutóbbi szám óta a következő adomány érkezett: • N. N. - 3000 Ft • Dr. Stutz Sara Terézia - óooo Ft Köszönjük a támogatást! Lapunk kiadásának és postázásának költségeihez szeretettel váijuk olvasóink támogató adományait a Magyar Evangélikus Konferencia, Budapest, Raiffeisen Bank 12010886-00146767-00100002 számlaszámára (külföldről HU 43 12010886 0014 6767 0010 0002).
