Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-20 / 47. szám
2 -m 2011. november 20. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, mennyei édes Atyánk! Köszönjük neked, hogy a mai napon, az egyházi esztendő végén is megállítottál bennünket szent színed előtt, hogy igéd világosságában tekintsünk életünkre. Köszönjük, hogy nem hagysz bennünket magunkra bűneinkben, elesettségünkben önmagunk körül forgó gondolatainkkal. Segíts újra rácsodálkoznunk, hogy nem érzéketlenül szemléled ezt a világot a maga nyomorúságával, egy-egy korban különösen is felgyülemlő gonoszságával, hanem atyai szíved belefájdult abba, amit ezen a földön látsz, és Jézus Krisztusban eljöttél hozzánk, hogy elkészítsd a szabadulás útját. Emeld tekintetünket a Golgotára, ahol egyszülött Fiad szíve beleszakadt a bűn miatti szenvedésbe, és váltsághalála lett a világ megváltásának leghatalmasabb cselekedetévé. Kérünk, életújító szeretetednek részeseivé tégy bennünket, hogy irgalmadnak, kegyelmednek, ajándékaidnak olyan áradása kezdődjék életünkben, amelyet korábban nem is reméltünk. Tégy eszközeiddé bennünket, hogy életünk, szavaink, cselekedeteink félreérthetetlenül tegyenek bizonyságot arról, hogy hozzád tartozunk. Te magad szólj és cselekedj általunk. Szentlelkeddel őrizd gyülekezetünket, hogy benned élő közösség maradjon, erejével minél többeket megragadjon, áthasson, cselekedetekre indítson, mozgasson. Add, hogy meglássa a világ: nálad van megújulás, és útjára találjon a te békességed! Engedd, hogy áldásod tovább áradhasson rajtunk keresztül a közelben és távolban lévő szeretteinkre, a ránk bízottakra, a betegekre, a gyászolókra, az egyedül lévőkre, az özvegyekre és az árvákra. Vezess bennünket, egyházunkat, népünket, hogy minden szolgálatunk a te dicsőségedre lehessen Jézus Krisztusért, a mi Urunkért és Megváltónkért! Ámen! SEMPER REFORMANDA „Remélem, mi is így akarunk meghalni. Szegény bűnöst viszünk magunkkal a mennybe, s csak egyetlen ékességünk lesz: Krisztus halálába takaródzunk, s feltámadása lesz a fedezékünk. Ha ezen szilárdan állunk, s belőle nem engedünk, akkor igazságunk nagy tengeréhez képest minden bűnünk csak parányi cseppecske. Halálunk pedig röpke álom. Sírunk förtelmes gyalázatát meg betakarja s úgy felékesíti Krisztus feltámadásának dicsősége, hogy láttán a nap is elhalványodik, s az angyalok sem tudnak betelni nézésével. Olyan ékes szépségbe öltözünk, hogy nyomorult testünk minden nemtelensége eltörpül mellette.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ (ÖRÖK ÉLET) VASÁRNAP - MAL 3,22-24 Apák és fiák Apám idejében Zebegény hegyoldalán még embermagasságú gaz volt. A vállalatnál, ahol dolgozott, meghirdették, hogy aki részt vesz a telekparcellázási munkákban, olcsón vásárolhat itt földet. Apám a telken egy kis faházat húzott fel. Apám fiainak idejében az emberek kezdték felkapni a Dunakanyar környékét. Az erőmű építkezése kicsit lejjebb volt, Zebegény jó pihenőhelynek látszott. Apám fiai kétévente lecsiszolták és újralakkozták a faházat. Apám fiainak fiai már nem tesznek kísérletet arra, hogy a házat megmentsék a pusztulástól. Viszont rendesen lenyírják a füvet, és összeszedik a diót, amely az apám ültette fákról hullik. Azért gondolkozhatunk örök élet vasárnapján erről az ószövetségi szakaszról, mert a malakiási tartalom időtlen. Nem csupán emlékezünk, hogy a régi időben a próféta hirdette egy új Illés eljövetelét, hanem a mi időnk és az utolsó ítélet pillanata között is megszólaltatja ezt. A történelem végső pontjának hite nem félelemként, hanem reménységként áll a keresztyén tanításban, hiszen egyszer minden bűnös logika véget érhet, a hazugságok láncolata megszakadhat, a mocsok nem rétegződik tovább, hanem szemben állhatunk istennel, aki megtisztítja életünket. Apám diákkorában többször járt Erdélyben. Annak idején ez még az országhoz tartozott. Az ő apjával kettesben járták végig a fontos helyeket. Apám fiainak idejében hátizsákos erdélyi fiatalok jöttek egy-egy éjszakára hozzájuk. Ők maguk már felnőttek voltak, mire kijutottak, hogy a fontos helyeket legalább lássák. Apám fiainak fiait az iskola viszi tanulmányi kirándulásra Erdélybe. Az iskola figyel arra, hogy ne érettségizzen senki anélkül, hogy a fontosabb helyeket látná. A messiási váradalom fontos része volt, hogy Isten előbb elküld egy prófétát, aki Illés leikével figyelmeztet. A nemzedékeket egymáshoz vezeti. „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz..!’ A mondanivaló súlyosságát növeli, hogy az Ószövetség utolsó mondata ez. A várakozásban a törvény megtartásán kívül a legfontosabb üzenet az, hogy az apák és a fiák találjanak egymásra. Apámat majdnem meglőtték a forradalom idején. Az iskolában, ahol tanított, őt is beválasztották a forradalmi tanácsba. Később ezért nem kapott Pesten állást, Nagykanizsára helyezték át. Szerencséje volt. Apám fiainak idejében a forradalmat ellenforradalomnak nevezték, és tilos volt ünnepelni. Apám fiai próbáltak ugyan öntudatosak lenni, de annyira nem, hogy kimentek volna lázadni valahová október 23-án. Apám fiainak fiai idején kötelező lett ünnepelni a forradalmat, amelyet apám fiainak fiai a kijavított történelemkönyvekből ismertek. így kerül a mai vasárnap szereplői közé Keresztelő János is. Igaz, az ő története csak később kezdődik, de mi már tudhatjuk, hogy a keresztyénség úgy tekintett rá, mint a malakiási prófécia betöltőjére, aki figyelmeztette az embereket az Úr napjának eljövetelére. Az angyal, aki bejelenti születését, összekapcsolja az Ószövetséget az Újszövetséggel, amikor úgy beszél a jövevényről, mint aki „az atyák szívét a gyermekekhez és az engedetleneket az igazak lelkületére” téríti majd. (Lásd: Lk 1,17) Apám az evangélizáció embere volt. Egészséges ellenszenvet érzett a hivatalos egyházi emberek iránt, mert tudta, hogy őket nem csupán az evangélium hirdetése, hanem az állami hatalom is szorongatja. Mélyen ellenezte, hogy a fiai lelkészek legyenek. Apám fiai mégis lelkészek lettek. Akkor hősnek érezték magukat, hogy apám ellenében is vállalták saját döntésüket. Azt hitték, ezzel az evangélium mártírjai. Közben titokban remélték, hogy apám egyszer mégis büszke lesz rájuk. Apám ezalatt titokban büszke volt rájuk. Apám fiainak fiai nem lettek lelkészek. Egész életükkel tagolódtak be az egyházba, kérdéseket feszegetve, gondolkozva, hittel tevékenykednek a gyülekezetben. Néha elegük van a hivatalos egyházból. A furcsa az, hogy Keresztelő igehirdetésében ennek a nemzedéki kérdésnek nyoma sincs. Helyette bűnbánatról beszél, arról, hogy az Úr napja félelmetesen jön el, és mindenki változzon meg. Találkozik különböző hivatásban levőkkel és a templomi kegyesség tagjaival, vannak tanítványai, és sajátos módon keresztel, de nem foglalkozik a nemzedékekkel. Igehirdetésének középpontja érteti meg végül mégis apák és fiák találkozását: ez pedig a bűnbánat. Apám tudatosan készül a halálra. Idős, nehezen mozog, de gondolatai a régi hittel kapaszkodnak az örökkévalóságba. Összegez, sokat van csendben. Apám fiai ismerik már a halált közelről. Elérte őket a gyász és a betegség. Viszont érzik, hogy van felada-A VASÁRNAP IGÉJE tűk az életben, szeretnének néhány fontos dolgot megtenni még. Apám fiainak fiai még az életre készülődnek. Fontos tanulmányokat folytatnak, állást keresnek, próbálják megtalálni az utat, amelyen járniuk kell. Sokat segítenek, hogy apám élete könnyebb legyen, és a cipekedéskor már kiveszik apám fiainak kezéből a nagyobb terheket. A bűnbánatban az ember egy lépést tesz afelé, hogy levesse mindazt, amiről azt gondolja, hogy mentheti. A bűnbánatban megpróbálunk pőrén emberek lenni. Nem kétséges János jóindulata, de a valóság az, hogy magunktól nem jutunk semmire ezzel a bűnbánatunkkal. Elrontott életünk Isten szeretetében látszik igazán. De ez az önmagunkra találás egymáshoz vezethet apákat és fiakat. Apám, apám fiai, apám fiainak fiai abban egyek, hogy emberek. Jól-rosszul élték, élik az életüket, de valami végtelen megértésben találhatnak egymásra abban, hogy mindnyájan bűnbocsánatra szorulnak. A mondatnak van még pár szava: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök’.’ Nem ezért nem sújtja pusztulással a földet, mégis hadd váljon számunkra ilyen méretű sorskérdéssé, legalább apák és apák fiai és apák fiainak fiai között, hogy térjünk egymáshoz. Az Úr pedig hozzánk tér akkor. ■ Koczor Tamás Három az egyben- avagy az áldó igék készülő fejezete A Liturgikus könyv második kötetének 24. fejezete még nincs befejezve. Jóllehet a kötet anyagát az interneten már közzétettük (http://liturgia.lutheran.hu), kérésre CD-n is hozzáférhető, de ez a fejezet még biztosan meg fog változni. Szövegét bővítjük, s az is lehet, hogy többrészessé formáljuk. A fejezet most is gazdag anyagot tartalmaz, de az első próbák azt jelzik, hogy bár jó egy egységes áldóigegyűjtemény, de az egyes szolgálatok esetleg eltérő igényeket jelentenek ezen a területen. Más az ordináció, más a püspök szolgálatba állítása, és megint más a lelkésziktatás - és akkor még nem említettük az egyéb áldó formulákat használó liturgikus cselekményeket. A püspök szolgálatba állításának alkalmával - a legősibb szokások szerint - a kézrátételkor nem szólal meg a szentelő püspök. A kezét egyszerűen a püspöki szolgálatba indulónak a fejére teszi, és némán mondja az imádságot. Később mindez úgy formálódott, hogy az egyház az Ábrahámnak szóló áldást illesztette a liturgiába (ezt mondta az összes kézrátétellel áldó, jelen lévő püspök), majd még később egy-egy igét mondtak - ahogy erről előző számunkban szó esett. Az ordinációnál a püspök mondja az „ábrahámi áldást” a többi felszentelt lelkész egy-egy áldó igét mond az új lelkésztársra. Ismét más az, amikor az ordinált lelkészt egy adott gyülekezetbe vagy valamilyen sajátos szolgálatba iktatják be. Ez utóbbi műfaja sok kérdést vet fel, tartalma tisztázásra szorul. A Liturgikus könyv - a korábbi gyakorlatnak megfelelően - egy áldó listát közölt, ezt használták minden olyan alkalmon, ahol személyes áldás hangzott el. Régen az áldás rendje is szigorú és egyértelmű volt. Idősebb lelkészek még emlékeznek arra, hogy nem lehetett sem egyénieskedni, sem más igével rögtönözni. A szigorú püspök-elnök fegyelmet tartott a liturgikus szolgálatban is, és az igék sorrendje mindenkire nézve kötelező volt. Szintén sokan emlékezünk egy másik egyházi vezetőre, aki - ma így mondanánk - „lazán” azt mondta: „...hát csak tud mindenki mondani egy igét a Bibliából...!” Ez azután az igék színes csokrát eredményezte, amelybe sokféle igei műfaj vegyült. Hangzottak áldó igék, hangzottak bibliai jókívánságok, néha az „igét mondó” elmagyarázta az Úristennek, hogy mit kell tennie a szolgálatba álló emberrel, néha pedig teljesen általános, az alkalomhoz nem illő vagy azzal kapcsolatban semleges mondatok hangzottak el. A mai fegyelmezetlen magyar valóságban nagy szükség lenne egy jól használható, teológiailag és liturgikailag tisztázott áldásrendre. Erre tett kísérletet a Liturgikus könyv, de az első próbálkozások után fény derült arra, hogy további tisztázásokra van még szükség. Mit kell tisztáznunk, hogy a szentelési, ordinálási és iktatási rendekbe megfelelő igék kerüljenek? A liturgia dramaturgiája akkor épül fel, akkor tartja meg belső feszességét, akkor hordozza az isteni küldetését, ha egyértelmű, tiszta műfajok szólalnak meg az egyes részekben: ha az áldás valóban áldás, az imádság valóban imádság, ha az evangéliumhirdetés valóban evangéliumhirdetés. Mi is hát az áldás? - kérdezzük. Az áldás Isten teremtő szava, amellyel ma is, az adott helyzetben is, az adott ember (emberek, közösség) életében értéket teremt. Az áldás javunkat munkálja. Teremt, de egyben ígér is, s az ígéret lényege ez: a teremtő, gondviselő, célba juttató Isten velünk van, és velünk marad. Gondoljunk csak az úgynevezett ároni áldás szövegére: „Áldjon meg..., őrizzen meg..., ragyogtassa rád arcát..., könyörüljön rajtad...” így végezhetjük munkánkat, így járhatjuk a hozzá vezető utat, így és csak így tölthetjük be tőle kapott küldetésünket: áldást kapva, áldást hordva ebben az áldatlan állapotokat produkáló világban. Adódik hát a negatív kérdés is: mi nem áldás? Az, ha pusztán jókívánság vagy Istennek szóló biztatás, RÉGI-ÚJ LITURGIKUS hogy mit tegyen a megáldandó személlyel. Nem áldás az, ha bibliai szövegbe öltöztetve, de a mi programunkat, emlékeztetésünket, figyelmeztetésünket, biztatásunkat akarjuk kifejezni a megáldandó testvér felé. Az áldás Isten szava - akkor is, ha rajtunk keresztül szólal meg. Éppen ezért a mindenkori agendaírók és -szerkesztők keskeny úton kell, hogy járjanak, ha nem akarják elvéteni a műfajt, s ami ennél még rosszabb, nem akarnak Isten helyében intézkedni. A Liturgikus könyv áldásgyűjteményében negyven áldó ige szerepel (http:// liturgia.lutheran.hu/evangelikus-istentisztelet-2013-liturgikuskoenyv-ii/24_aldo_igek_texturarium.pdf/view). A szenteléshez, ordinációhoz és iktatáshoz alkalmazható áldó igékre szívesen vennénk még további javaslatokat. Ha ilyenek beérkeznek, akkor akár három önálló áldásfejezet is kerülhetne a kötetbe. Aki szívesen lapozná végig Bibliáját ilyen szempontból, kérem, ossza meg velünk kutatásának eredményeit az Lk2@lutheran.hu címen. Aki áldást keres, talál, aki áldást ad, maga is részesül benne. Formáljuk, alakítsuk együtt ezt (ezeket) a fejezetet (fejezeteket)! ■ Dr. Hafenscher Károly (ifi.)
