Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-23 / 43. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. október 23. »- 11 A Mesterről a sakkmesterrel Aradon, a Maros partján van egy park, amelyet úgy neveznek: „az öregek parkja”. Sakkasztalok vannak egymás mellett az árnyas fák alatt, ahol a nyugdíjasok sakkozhatnak, együtt lehetnek. Azok, akik az életet vagy akár a hitet megharcolták, itt, a sakktáblán még folytathatják a háborúkat. Mindenki szeretne nyerni. Mindig tele van ez a hely. Játékosokkal és kibicelőkkel egyaránt. Nagy harcok dúlnak itt a táblákon a fehérek és a feketék között. Vannak olyanok, akik játszanak, s vannak, akik csak nézik, és kívülről, a játékon kívüli biztonságos „kibictérből” adják a jó tanácsot, mit kellett volna lépni ekkor vagy akkor. „Vannak, akik vívják a forradalmakat, és vannak, akik kihasználják” - jutott eszembe a napóleoni mondás, amikor letelepedtem az egyik asztalhoz. Magányos öregúr volt a túloldalán. Kezet fogtunk, üdvözöltük egymást.- Szeret sakkozni? - kérdezte.- Nem. Őszintén szólva, nem szeretek sakkozni. Sem emberekkel, sem bábukkal. Csak erre jártam, és szeretem ezt a helyet, ezt a parkot, az embereket, a hangulatot, a fényeket és az árnyékokat benne.- De azért ismeri a játékszabályokat, igaz?- Igen. A szabályokat, azokat ismerem. A lépéseket is. De ettől még nem leszek jó játékos. Csak játékszabály-ismerő. Játékos csak akkor leszek, ha meghozok egy döntést is, mégpedig hogy akarok játszani, részt akarok venni a fehérek és feketék harcában.- Játszik egy partit? - kérdezte. - Nincs kivel játszanom, pedig itt ülök már egy órája.- Játszom, ha akar - egyeztem bele.- Válasszon színt. Elmosolyodtam.- Legyen a fekete. Az jobban illik hozzám. - Próbáltam Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének egyik mondatát megismételni.- Tudja, sakkmester voltam - kezdte az öreg.- Nem baj. Akkor tanulni fogok - válaszoltam. Szótlanul játszottunk. Egymás után vesztettem el a bábukat, katonákat, közöttük pedig a kedvencemet: a vezért. Amikor lekerült a tábláról, megkérdeztem:- Ön szerint hogy hívják ezt a figurát? Királynő vagy vezér?- Én királynőnek mondom. Miért? - kérdezett vissza a sakkmester.- Csak kérdeztem. Amikor nekem apám tanította a figurák nevét, akkor vezérnek tanította. A király nem a feleségét viszi a háborúba, hanem a hadvezérét. A tábla legerősebb figurája. Az öreg elismerően bólintott.- Szép magyarázat.- És még valami. Ezeket hogy hívják?- Parasztok.- Na, lássa, én ezeket gyalogoknak nevezem. Nem szeretem, ha leparasztozzák őket. Az más, hogy annak idején a tűzvonalba azokat küldték, de attól még erősek, és eldönthetik egy-egy parti kimenetelét. Értékes katonák.- Azok - helyeselt az öreg. - Elveszett a vezére - szólt később. Vagy inkább figyelmeztetés volt? Káröröm? Valóban, a táblán kevés bábu maradt. A háború a végéhez közeledett. A tábla körül szanaszét hevertek a kiváló vitézek, gyalogok, huszárok, futók és bástyák. Lehangoló, temetőre emlékeztető kép volt ez. A vezér nélkül mindent elveszettnek láttam. „De küzd velünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk” - dúdoltam kétségbeesetten, mintha Luther Márton énekének jól ismert sorai visszahozhatnák a táblára a vezért. A vezér meghalt. Megölte a másik király vagy annak katonája. Mit csináljak? Adjam fel a partit? Szálljak ki? Megtehetem. És akkor mi lesz? Van-e megoldás? Vagy tényleg minden elveszett? Lehet-e csatát nyerni vezér nélkül? Nekem nem fog sikerülni. Néztem a táblán a figurákat, és kombinálni próbáltam. Paraszt. Istállók. Betlehem. Elindultam a gyaloggal. Előre. Lassan. Lépésről lépésre. Más útja nem is volt, és nem is lehetett. Csak előre. A túlsó part felé. Amikor átért, lebukott a tábla látóhatárán.- Kérem a vezért!- Megváltja? - kérdezte az öreg.- Olyasmi - mosolyogtam. A vezérrel győztem.- A vezér, ahogy maga mondja, mentette meg az életét - kezdte az öreg.- Az enyémet mindig. Kérdőn nézett rám.- Tudja, a sakk is olyan, mint az élet. Fehér és fekete. A jó és a rossz folytonos küzdelme. Mindkettőnek vannak királyai és katonái meg bástyái. És színt is választhatunk. Jézus Krisztus a mi vezérünk. Nélküle olyan elveszettek vagyunk, és olyan reménytelennek tűnik a küzdelem, mint nekem itt az imént. Ott hevert a halott katonák között. De visszatért. Mi is lekerülünk a tábláról. Ki hamarabb, ki később. De itt is van egy játékszabály: ha a gyalog átér a túlsó partra, megválthatja bármelyiket a táblán kívülről. Jézus Krisztus szolgai formát öltött, kiüresítette önmagát - mondjam csúnyán: hagyta magát leparasztozni, átért a túlsó partra -, hogy azokat megváltsa, akik már csatát vesztettek, és lekerültek a tábláról. Akikre úgy néztünk innen a „kibictérből” mint haszontalan figurákra. Visszatért, mint vezér, és hisszük, hogy az idők végezetén is visszatér a fehér lovon, mint győztes. Az öreg nagyot sóhajtott.- Akkor ezután én is vezérnek fogom nevezni. És már nem parasztozok itt, a táblán sem.- Köszönöm a játszmát, mester - nyújtottam a kezem.- Mester? - legyintett az öreg. - Még sohasem esett ennyire jól a vereség. Vagyis... mégiscsak nyertem - mosolygott. Közben újabb partner érkezett az asztalhoz.- Foglaljon helyet - mondta a mester. - Válasszon színt. Tenyerén tartotta mindkét vezért: a fehéret és a feketét is. ■ Horváth Csaba evangélikus lelkész (Fazekasvarsánd) Forrás: Orosházi Harangszó - az Orosházi Evangélikus Egyházközség lapja, 2011. ősz A legjobb hír Robert De Vincenzo, a neves argentin golfozó egy bajnokság megnyerése után átvette a csekket, belemosolygott a felvevőgépek lencséjébe, bevonult az öltözőbe, és összeszedte a holmiját. Nem sokkal később egyedül ballagott a parkolójában a kocsija felé, amikor egy fiatal nő szólította meg. Gratulált a győzelméhez, majd elmondta, hogy a gyermeke súlyos beteg, haldoklik. Nem tudja, miből fizesse ki a kicsi kórházi ápolásának költségeit. De Vincenzót annyira meghatotta a sztori, hogy elővette a tollát, és átruházta a csekket a nő nevére.- Hadd legyen a babának egy-két szép napja! - nyomta az asszony kezébe. A következő héten egy golfklubban ebédelt, amikor a Hivatásos Golfliga egyik vezető tisztségviselője lépett az asztalhoz.- A fiúk látták magát a bajnokság után a parkolóban azzal a fiatal nővel. Kapaszkodjon meg, nagy újságot mondok. Az a nő szélhámos. Nincs semmiféle beteg gyereke, még csak nincs is férjnél. Magát jól rászedték, barátom.- Szóval nincs haldokló kisbaba? - vonta fel a szemöldökét de Vincenzo.- Nincs hát.- Ennél jobb hír nem is kell - zárta le a beszélgetést a golfbajnok. Forrás: Erőleves a léleknek, 3. porció - további 101 erőt adó és lélekemelő történet. Bagolyvár Kiadó, Budapest, 2010. Fenyvesi Félix Lajos Végtelen dallam Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára Ugyanaz a város, az emberek is ugyanazok, mint amikor utoljára állt a Hal téren, s indult játszani a fiúárvaház javára. Magas, szikár alak, fekete papi ruhában, hosszú, ezüst haját lobogtatta a szél. Elszálltak az évek, mintha nem is lettek volna. Begyógyultak gyermekhalálok, mély sebekkel. Maradt a szüntelen lázas teremtés. Most porlepte lába nyomát keresem, nézem a képét az akadémia zsúfolt falán, s hallanám örvényes zongoraakkordjait, jajdulnak, mint félrevert harangok; visszaszól németül: „Ne add meg magad!" (Mert magyarul csak a szívével tudott.) Elkoptak a kocsik, az abroncsos kerekek Párizs, Róma, Weimar, Pest s Esztergom útjain, Szentpétervár farkasordító hófúvása verte arcát, vak éjszakák iszapja dagasztotta lábát. Jó volt már megpihenni hársfák rejtette kolostor mély csendjében. Szigorú, nagy zenész, küldte áradó muzsikáját Isten felé, hogy szolgálja hűen naponta, mint falusi kántor. Zengjen újra forró, végtelen dallama, hadd kortyoljuk mohón, mint forrás vizét, temploma gyertya-homályában a harsanó orgona feledtesse a futó időt. Ősz van, s fényes gesztenyék kopognak. Lomb-arany október levelei beszórják szülőföldjét. Szél zúg porladó századokból. Öreg pásztor-hangon szólal, omló kövek robajával, tengerhullám dörejével, vad folyókban bukik föl a remény - hegedű, fuvola, üstdob zengi a zsoltárokat, csillagezüstbe márt minden dallamot. HETI ÚTRAVALÓ „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is” (íjn 4,21) Szentháromság ünnepe után a 18. héten az Útmutató reggeli és heti igéi ezt tanácsolják: járjunk elhívásunkhoz méltó szeretetben! És felragyogtatják a szeretet főbb arcvonásait. Isten szeretete az első: „Nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelésül a mi bűneinkért.” (tjn 4,10; LK) Jézusban megjelent közöttünk Isten személyválogatást nem ismerő szeretete. „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást.” (GyLK 727.10) Az általa meghirdetett kettős, nagy parancsolat különkülön fellelhető a mózesi törvényekben (lásd sMóz 6,5; 3MÓZ 19,18), de az Úr Jézus egyesíti s egyenrangúvá teszi e kettőt: „...szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes telkedből, teljes elmédből és teljes erődből” Valamint: „Szeresdfelebarátodat, mint magadat” (Mk 12,30.31) Az írástudó mindezt tudta, ezért nem volt messze az Isten országától. De mi kell ahhoz, hogy be is lépjen oda? A szeretet törvényén alapuló, heti igénk szerinti és mindennapi életfolytatás! „Hiszen az Isten országa (...) igazság békesség és a Szentiélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt” (Róm 14,17-18) A szeretet apostola szerint az Isten „parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást...” (íjn 3,23) Ne feledjük Luther Márton figyelmeztetését: „Abban van az ördög mulatsága és fő törekvése, hogy a keresztyének között a szeretetet megzavarva, csupa gyűlöletet és irigységet támasszon. Mert jól tudja, hogy a keresztyénséget a szeretet építi és tartja meg.” Pálnak nem is kell (?) írnia a testvéri szeretetről, „hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre...” (iThessz 4,9) De gyakoroljuk-e és gyarapodunk-e benne? „A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet” (íTim 1,5) A boldog Isten dicsőségét hirdeti-e arcunkon és az életünkben ez - a Szentlélek által - a szívünkbe áradt isteni szeretet? (Lásd Róm 5,5) Az Ószövetségben is mindennél drágább kincsnek tekintették: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál. (...) Úgy lobog mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet. ..” (Énekek 8,6.7) A „praktikus” szeretet képe az Újszövetségben: hét diakónust választottak a gyülekezetben az asztalok körüli szolgálatra, s az apostolok „miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma...” (ApCsel 6,6-7) íme Jézus önmegtagadó szeretetének arcvonása: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) Ő, a törvény egyetlen betöltője elénk tárja a felebaráti szeretet arcát: „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, (...) békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza.. .” (Mt 5,23.24) „Istenem úgy szeret, / Számtalan jelét látom, / Hát hogyne szeretném / Én is felebarátom. / így leszek Jézusnak / Igaz tanítványa.” (EÉ 446,1) És te? ■ Garai András
