Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-16 / 42. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. október 16. 9 Evangélikus szakkollégiumok, hol vagytok? Iskola a határon - kezdd magadon a változást! A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület 11. pedagóguskonferenciája A tanévkezdés mindig különösen izgalmas szakasza az évnek. Nehéz lenne pontosan megmondani, hol kezdődik, és hol ér véget. Az ősznek egy olyan rövid, átmeneti szakasza, amikor egyszerre meghatározóak a nyári élmények és a következő tanévre vonatkozó várakozások. Egyszerre tisztulnak a közelmúlt és a közeli jövő eseményei. Különösen jó ilyenkor összeülni baráti beszélgetésekre, hiszen van miről beszélni, különösen akkor, ha nyáron elmaradtak a rendszeres találkozások. Túl a kurzusfelvételeken és az első előadásokon, a vasárnapi istentisztelet után mi is körbeültük a négyszögletű asztalt egy Tisza-parti egyetemi kollégiumban. írhatnám, hogy az egyetemi ifi tartott kihelyezett munkaebédet, de ez a társaság még az evangélikus ifinél is több, mert itt már barátságról van szó... A közös főzés közben mindenki elmesélte, hogy milyen az új kollégium, ki hová költözött, kinél és mit fog tanulni. Milyen változásokra lehet számítani, kinek milyen szerződéseket kell majd aláírnia. Bőven akad miről beszélni. A felsőoktatás problémái (finanszírozás, orvosképzés, tanárképzés stb.) széles körben ismertek, naponta hallani róluk még a kereskedelmi tévék híradóiban is, pedig ott csak a katasztrófáknak van hírértékük... Furcsa ellentmondás, hogy bár szervezeti szinten beszélnek a felsőoktatásról, magukkal a hallgatókkal nem sokat foglalkoznak, annak ellenére, hogy már több, reformnak nevezett „kísérlet” szenvedő alanyai voltak/lesznek. Ma már többen használják joggal az „elfeledett generáció” kifejezést erre a korosztályra. Ebben a cikkben csak egyetlen hiányosságra, sok-sok evangélikus hallgató kívánságára hívnám fel a figyelmet; olyan kérdésre, amely a mi generációnkat még az ügynökkérdésnél is jobban izgatja. Ez pedig az evangélikus egyetemi szakkollégiumok égető hiánya, miközben a felsőoktatás a mai és jövőbeli állapotában valósággal szomjazza ezeket a szellemi műhelyeket. * * * Egyházunk intézményeit vizsgálva úgy tűnik, hogy az óvodáktól kezdve minél feljebb jutunk az oktatás hierarchiájában, annál jobban fogy el a lendület és a fantázia az egyház tevékenységét illetően. A statisztikák alapján (Oktatásstatisztikai évkönyv 2009/2010) 40 ezer fővel van több hallgató a felsőoktatásban, mint óvodás, miközben 18 evangélikus óvodára csak két egyetemi szakkollégium jut, az is a fővárosba koncentrálva. Ez a trend kicsiben még a Szélrózsával kapcsolatban is megfigyelhető, hiszen ott is alkalomról alkalomra csökken a hallgatókhoz igazított viták, beszélgetések száma. Egyszerűen nem esik szó az egyetemistákról, főiskolásokról. Pedig a középiskola után is van élet, még ha ott már fiatal felnőttekről van is szó. * * * Nem egyszerű társaság, az biztos. Nem lehet kötelezni őket semmire, nem hozza be őket a szülő, sőt csak akkor mennek bárhová, ha értelmét látják. A komolyzene helyett nagyrészt valami egészen mást hallgatnak. Inkább előre tekintenének, nem hátra. Ha rajtuk múlna, gitárral és fuvolával zenélnének vasárnap, az istentiszteleteken azokat az ifjúsági dalokat szeretnék énekelni, amelyeken nemcsak ők nőttek föl, hanem a ma már harmincon túli korosztály is, miközben ott az újdonságot egy még régebbi liturgia jelenti... * * * Mint egyetemi oktatónak viszonylag széles rálátásom van a mai felsőoktatásra és a benne tanuló hallgatókra. Ezek alapján nyugodtan megerősíthetem a hírt: a minőségromlás minden szinten egyértelmű. Ennek oka és mibenléte pillanatnyilag nem fontos, nem ezekre a problémákra szeretnék rámutatni. A fő gond az, hogy megszűnt az egyetemeknek az a sajátosságuk, hogy csak az elittel foglalkozzanak. Ebben az esetben az elit teljesen pozitív tartalmat kap (motivált, érdeklődő, tanulni képes és akaró, jól nevelt stb.). Az oktatók leterheltek, vég nélkül tartják az órákat. A hallgatók száma a többlépcsős képzési rendszer következtében a többszörösére nőtt, miközben a tantermek száma és mérete változatlan maradt, így az órákat többször is meg kell tartani, hogy mindenki részt vehessen rajtuk. Egyszerűen nem jut elég idő és energia sem a tehetséggondozásra, sem pedig az emberi hangú beszélgetésekre a túlterhelt felsőoktatásban. Erre pedig nagy szükség lenne, mert egy jól sikerült beszélgetés gyakran többet jelenthet, mint több száz oldal bebiflázása! Ma már a szó szoros értelmében tömegével érkeznek a diákok - nem csak az egyházi középiskolákból -, akik vágynak a minőségi szellemi közösségre, ahol nemcsak a „lájkolásról” lehet beszélgetni. Nem is beszélve arról, mennyi Istenhez fohászkodó hallgatót látni, különösen vizsgaidőszakban... Egy szakkollégium nemcsak menedéke lehet a tömegoktatást elszenvedő, többre vágyó diákoknak, de a szakkollégiumokra jellemző oktatási plusz (különórák, előadások, a tanuláshoz és munkához való hozzáállás) olyan embereket is az egyház közelébe hívhat, akiket esetleg sem az evangélikus óvodában, sem pedig a hittanórákon nem sikerült megszólítani. Tiszta értékrendszer mentén működő, friss gondolatoknak helyet adó, tanulási lehetőséget biztosító, a jóra nyitott közösséget adó szakkollégiumokra talán ma nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. A magyar felsőoktatás egyszerűen beteg, szüksége van támaszra, ha nem akarjuk elveszíteni a kiművelt, emberi jellemmel bíró hallgatókat, akik a vállukon viszik majd ezt az országot. Az egyik - ha nem a legfontosabb - támaszt a minőségi szakkollégiumok laza hálózata jelentheti. A hallgatói létszám hihetetlenül nagy, miközben a különféle kollégiumi helyek száma elenyésző. Olyan időket élünk, amikor az egyház megmutathatja, hogy nemcsak az elesetteket és a kisdedeket vagy éppen a teológusokat, hanem az ország legtehetségesebb diákjait is magához engedi, és tud velük mit kezdeni. Az orvostanhallgató és a történész is fontos számára, még ha nem evangélikus, akkor is. * * * A kihívás nagy, de nagy a siker lehetősége is. Annál könnyebb módját egyszerűen nem tudom elképzelni annak, hogy országunk leendő (evangélikus) értelmiségét összetartsuk, jó irányba alakítsuk, mint azt, hogy egyszerűen szállást és kiteljesedési lehetőséget adunk nekik, életüknek talán legfogékonyabb szakaszában. Egy jó szakkollégium óriási potenciál, hát még egy kollégiumhálózat, legalább a nagy, a kutatóegyetemek mellett... (Gondoljunkbele, hazánk jelenlegi vezetői is egy szakkollégiumba jártak!) A világ legjobb egyetemei mögött ott sorakoznak a kiváló kollégiumok hálózatai. A drága műszerek, vegyszerek rendelkezésre állnak a tanszékeken, intézetekben. De a szellem, a közösség, a lélek (még) ingyen van, és nagyon gyakran nem a kutatói közeg a legjobb táptalaj az erkölcsi fejlődésre. Sőt, azt hiszem, a hazai kutatói társadalomban soha nem volt ekkora szükség tisztességes, becsületes, valós eredményeket produkáló szakembergárdára, mint most. A szakkollégiumoknak nem milliós berendezés, hanem egyszerűen egy határozott arculat kell, amely jóval olcsóbban megvalósítható, mint például egy nanotechnológiai laboratórium. Meggyőződésem, hogy az egyházi egyetemek szemléletformálási képességével bármikor felveszi a versenyt egy jó egyházi szakkollégium. * * * Minden szakkollégiumhoz elengedhetetlen a szellemi holdudvar, a kiváló kapcsolati háló. Ha szűkebb közösségemet nézem, igen biztató a helyzet. Az ifiórákon vegyesen ülnek az elsőéves hallgatók, doktoranduszok, egyetemi oktatók. Ez a kapcsolati tőke hosszú távon felbecsülhetetlen értéket jelent. Szent-Györgyi Albert, mint az egyetlen olyan magyar Nobel-díjas, aki hazánkból nyerte el az elismerést, éppen azt emelte ki Szeged kapcsán, hogy óriási előnyt jelent az, hogy délben az ebédlőben a legkülönbözőbb témával foglalkozó kutatók ülnek egy asztalnál, mert ez igen kedvez az új gondolatok megszületésének. Ez ma is így van, de azóta a menza igen nagy és drága lett, túl nagy a zaj, túl sokan vannak, nincs hely, és nem lehet beszélgetni. Pedig megvannak a tehetségek, létezik a szándék, és elég lenne annyit mondani, hogy a kollégium ebédlőjében van szabad asztal... * # * Az itt leírt gondolatok nem világrengető újdonságok. Mindezt még kitalálni sem kell, csak a sikeres receptet követni. Mégsem történik érdemben semmi, legalábbis nálunk, evangélikusoknál. Budapesten két evangélikus szakkollégium működik, míg a vidéki egyetemeken és főiskolákon egy sem. Ma jóval többen tanulnak a felsőoktatásban, mint működő szakkollégiumaink alapításakor. Az előző kormányok alatt történt, a felsőoktatásban tapasztalható drasztikus változások semmilyen lépésre nem késztették az egyházat. A lehetőségek vonata pedig robog mellettünk. Csak Szegeden több katolikus szakkollégium működik óriási sikerrel, mint evangélikus az egész országban. A vasárnapi ebéd után a baráti társaság hazaindult: van, aki a jezsuitákhoz, míg mások egyéb katolikus szakkollégiumokba. Sok evangélikus diák van ebben a helyzetben, hétről hétre országszerte. Az evangélikus egyetemi ifik tele vannak tehetségekkel, akiket örömmel látnak más egyházak szakkollégiumai. Pedig jó lenne együtt maradni nekünk, evangélikus hallgatóknak is. Nemcsak az úrvacsoránál, hanem ebéd után is. ■ Dr. Persaits Gergő egyetemi tanársegéd, mérnök-közgazdász hallgató Minek a határán van a közoktatás? A megmenthetőség vagy az összeomlás határán? - ezekkel a kérdésekkel kezdte Iskola a határon című előadását dr. Gloviczki Zoltán, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium közoktatásért felelős helyettes államtitkára a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület október 7-8. között Kőszegen tartott pedagóguskonferenciáján. A helyettes államtitkár részletesen, számtalan példával illusztrálva ismertette, hogy miért van jelentős változtatásokra szükség a közoktatásban, és az iskolák „megmenthetőségének” érdekében milyen intézkedéseket tervez a kormány. „Mindazt, ami a feje tetején állt, a talpára kell fordítani” - hangsúlyozta az államtitkár-helyettes, aki egyebek mellett elmondta, hogy az elmúlt húsz évben a rendszerváltozás számtalan eredményt, módszertani, szerkezeti megújulást hozott az iskolák életében, ugyanakkor - az európai országok között egyedülálló módon - a közoktatásban megszűnt az állami felelősségvállalás. Magyarországon jelenleg nincs egységes központi tanterv, tananyag, szakfelügyeleti rendszer. Kiemelte, hogy miközben minden gyermek számára kötelező iskolába járni, nincs kötelező előírás arra vonatkozóan, hogy mi az, amit legalább, és mi az, amit legfeljebb tudniuk kell a diákoknak. Az elfogadás előtt álló köznevelési törvényben az állam mint fenntartó jelenik meg. A feladatokat - az „állam testet öltött karjaiként” - a kormányhivatalok látják majd el. Elkészül a Nemzeti alaptanterv (NAT) kiegészítése, az egységes tanterv, bevezetik a pedagógus-életpályamodellt. A kormánynak az a szándéka, hogy a tisztességes fizetésekhez komoly elvárásokat támasszanak majd a pedagógusokkal szemben. Az egyházkerület 11. pedagóguskonferenciáján a hozzászólók kedvező fordulatnak nevezték, hogy végre helyükre kerülnek olyan értékek és normák, amelyek az egyházi iskolákban korábban a „kedvezőtlen széljárás” ellenére is meghatározóak voltak. Ugyanakkor felhívták a figyelmet a pedagógusok kontraszelekciójának problémájára, a pedagógusok minősítésének nehézségeire. Hol a helyük az evangélikus iskoláknak? Végre hátszélben hajózunk? A válaszokat a két nap során maguk a résztvevők is keresték szervezett fórumokon és véletlenszerűen kialakult beszélgetéseken. Közben megismerkedtek a konferenciának helyet adó kőszegi intézmény, az Evangélikus Mezőgazdasági, Kereskedelmi, Informatikai Szakképző Iskola és Kollégium munkájával, diákjaival, épületével, zenekaraival, sőt a tangazdaságban készített borával is. Jancsó Kálmánné pedagógiai szaktanácsadónak, nyugalmazott igazgatónak és Szemerei Jánosnak, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspökének pódiumbeszélgetésén keresztül közelebb kerülhettek egy önmagát kereső egykori diákhoz, aki sokgyermekes családban nőtt fel, és akinek a legfőbb inspirációt lelkészi hivatásához éppen egy pedagógus adta... Az igényes, jól szervezett szakmai programok, az esti áhítat és az úrvacsorái istentisztelet segítette a jelenlevőket abban, hogy saját lehetőségeikről és határaikról is elgondolkodjanak. S bár Ittzés János nyugalmazott püspök, valamint az egyházkerület jelenlegi lelkészi vezetője, Szemerei János - jól érzékelve a közoktatás jelenlegi helyzetét is - a sokszor megbetegített, rogyadozó lábú, önmagával és hitével küzdő pedagógus képét vázolta fel, az istentisztelet felszólító mondata így biztatott: „Kezdd magadon a változást!” ■ Varga Márta Emlékműavatás Ihász-pusztán Százhatvan esztendővel ezelőtt tette le a papi vizsgát Pap Gábor dunántúli református püspök, lényegében ezzel zárult le az 1848/49-es forradalmi tevékenységéért elszenvedett üldöztetésének időszaka. Az évforduló alkalmából a Veszprém megyei Ihász-pusztán emlékművet emeltek az 1849. június 27-i ihászi ütközetben harcoló honvéd százados, költő tiszteletére. A bazaltból és márványból készült emlékjel felállítását a helyi önkormányzat, a Dunántúli Református Egyházkerület, a közeli Malomsok település evangélikus egyházközsége és a Kerecsényi Dezső Szabadművelődési Társaság támogatta. Az emlékművet október 8-án Oláh Emil alezredes, a Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Püspökség református tábori esperese, valamint Weltler Gábor malomsoki evangélikus lelkész áldotta meg (képünkön). A leleplezést követő ünnepségen a malomsoki evangélikus templomban - mások mellett - a marcaltői Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvoda énekkara működött közre Pap Gábor verseiből és szép protestáns énekekből összeállított műsorral. M EvÉlet-infó
