Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-10 / 28. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2011. július 10. *■ 9 f EVÉL&LEVÉL — „Ön mit tett volna?” ról őszintén lom a lányomat, vagy nem” című cikkre tő. Az ilyen egyének genetikailag továbbra is nők, nemi kromoszómáik XX maradnak, ezt nem lehet megváltoztatni. A nővé átoperált férfiak nőként vizelése megoldható, és hüvely is kialakítható, de természetesen méhük nincs, nem is lesz, nem menstruálnak, és nem is szülnek. Hüvelyük vakon végződik, melleiket szilikonimplantátum helyettesíti. Az ilyen egyének genetikailag továbbra is férfiak, nemi kromoszómáik XY maradnak, ez nem változtatható meg. A „nemváltó” műtétek férfi és női utánzatokat hoznak létre úgy, hogy a teremtés lényege változatlan marad. Önmagukat műtétekkel visszafordíthatatlanul megcsonkíttatják, hormonkezelésekkel a felismerhetetlenségig eltorzíttatják. Szenvedések sorozatának teszik ki magukat, és az eredmény sokkal több mint kétséges. Ebből a nyomorúságos állapotból nincs visszatérés. És mindezt azért, mert a pszichoszexuális nemük nem felel meg a kromoszomális, gonadális, genitális és szomatikus nemüknek. Szembemenetelnek a biológiai tényekkel, ezeket szeretnék identitászavarukhoz igazítani. Lelki betegségben lelki gyógymódot Isten az embert nővé és férfivá teremtette. Nemi hovatartozásunk emberi mivoltunk szerves része, amellyel Istennek célja van, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A bűnbeesés óta az emberiség sorsának velejárója a betegség és a halál. Számos betegségcsoport létezik, ezek között sok egyéb mellett vannak lelki betegségek, mint a transzszexualitás, és fejlődési rendellenességek is, mint például az interszexualitás. Akiknél az intrauterin nemi differenciálódás során interszexuális állapot alakult ki, azoknál helye van a gyógyításnak és a gyógyító beavatkozásoknak, mint minden más betegségnél. Ezek a fent felsorolt kezelések és műtéti beavatkozások eredetileg az ő számukra lettek kidolgozva. A lelki betegségek azonban lélektani gyógyítást igényelnek, ezért pszichiáternek, lelkésznek és lelkigondozónak kell velük foglalkoznia. Biológiailag egészséges, nemi identitászavarban szenvedő embereket fizikailag tönkretenni, összekaszabolni, hormonkészítményekkel eltorzítani nemcsak keresztény erkölcsi szempontból, de orvosetikai és emberiességi okokból sem tanácsos. „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben’.’ (íKor 6,19-20) A fenti eljárások nem tűnnek Istent dicsőítő beavatkozásoknak. A Szentlélek templomának nem ezt a bánásmódot kellene kapnia. Belegondoltam a cikkben szereplő édesanya helyzetébe. Végigéli, hogy a fia elindul egy maga választotta úton, amely során kiherélteti magát, levágatja a hímvesszőjét, plasztikai műtéttel hüvelyhez jut, szilikonmelleket csináltat, a hormonkészítményektől meggyengül és feminizálódik, izmai sorvadásnak indulnak, összeköltözik egy másik hasonló szerencsétlennel, akivel alig hasonlítanak egykori önmagukra, és mindezek után genetikailag mégis férfiak maradnak. Mit érezhetett mint anya? És az édesapa? Ő csak érintőlegesen van említve az interjúban, pedig az apáknak kulcsszerepük van fiaik pszichoszexuális fejlődésében. Mindezt nemcsak végigcsinálni, de végignézni is borzalmas lehet. Pontosan mire jó ez az egész? És kinek jó? A nővé operált fiatalembernek? A családnak? A társadalomnak? Az egyháznak??? És hol van ebben az egészben Isten? Helyesli? Vagy ez nem fontos? A nemi hovatartozás olyan alapvető biológiai igazság, amit genetikai alapon több szerv és hormon határoz meg a központi idegrendszerrel együtt, és ezek működésének megváltoztatása csak nagyon részlegesen és töredékesen történhet. Akik erre vágynak, azok lelki betegségben szenvednek, ezért esetükben a pszichoterápiának (esetleg pszichiátriai gyógyszereknek is) és a lelkigondozásnak van óriási jelentősége. A családtagok már korán észlelhetik az aggodalomra okot adó jeleket, és támogathatják gyermeküket a helyes irányba, szükség esetén pedig szakemberhez fordulhatnak. A rendszeres imaélet, bibliaolvasás, gyülekezethez tartozás, a lelkészi és lelkigondozói beszélgetések nagyon nagy támaszt nyújtanak, és sok lelki zavart megelőznek. Nagyon fontos az orvosok részéről a részletes és alapos felvilágosítás a várható végeredményről és annak határairól is. Mit tenne Jézus? Évekkel ezelőtt láttam a televízióban egy dokumentumfilmet egy olyan lányról, aki férfivá operáltatta magát. Az ő vágyairól, reményeiről, kálváriájáról, szenvedéseiről és csalódásáról szólt a film. Műtétek és hormonkezelések sorozatának vetette alá magát, de a legnagyobb vágya, hogy „állva pisilhessen”, sohasem teljesült. Keresztény könyvesboltokban kapható egy karperec, amin egy kérdés van mozaikszóvá rövidítve: WWJD - What would Jesus do? Mit tenne Jézus? A lányomnak azt tanítom, hogy ha valamiben nem tud dönteni, tegye fel magának azt a kérdést, hogy mit tenne Jézus, és rátalál a helyes útra. Tegyük fel mi is ezt a kérdést: mit tenne Jézus? Jézus támogatná a transzszexuális fiatalember „nemváltó” műtétjét? ■ Dr. Csáky Tünde belgyógyász, háziorvos, üzemorvos, mentálhigiénés szakember (kispesti evangélikus gyülekezet) Kálvin azt mondta egyszer: „Ha a házőrző kutya nem ugat, akkor nem ér semmit, el kell kergetni. Ha nem szólnék semmit a bajok láttán, rossz szolgája lennék az Úrnak. Ezért ugatok.” Szeverényi János országos missziói lelkész „ugatott”, ő volt az első, aki figyelmeztetett a veszélyre egy május í-jei Evangélikus Élet-cikk nyomán, amely egy interjú egy transzszexuális fiatal anyjával („Két választásom volt: vagy elfogadom a lányom, vagy nem”, május 1., 8. o.). A cikk nem elfogadható látást sugall, ezért szólni kell. Folyamatosan érezzük a nyomást. Először a szex volt a téma, majd a homoszexualitás és hasonlók, most pedig a transzneműség. Azt hittük, hogy befejeződött a hasonló kérdések fölötti vita, de újból és újból és mindig keményebb területen vetődik föl. Szólni kell, mert a legtöbben már belefásultak. Mégsem szabad hagyni, hogy ez a téma és a hamis válasz beivódjon evangélikus köztudatunkba. Az eredeti interjúban és a június 12-i számban a Szeverényi János levelére írt válaszában is fölveti a szerző: „Ön mit tett volna?” Kérdez mindnyájunkat, így gyülekezetünkből egy orvosnő és én is próbálunk válaszolni a föltett kérdésre. Az interjú írója azzal érvel, hogy „az anya egy ember- és hitpróbáló küzdelmet harcolt végig, és végül nem taszította el a gyermekét”. Ez helyes, de az a kérdés, hogy mit tett, mit javasolt, miben segédkezett, és végül milyen eredményre jutottak. Jól segítette-e fiát, nyugvópontra jutottak-e, megoldás volt-e az, amit tettek a műtéttel. Megrendítő az ifjú helyzete, az anya hűséges igyekezete, szenvedéseik és vágyaik. Nagyon nehéz küzdelmen mentek keresztül, és a leírtak alapján hősiesen és méltósággal viselték el helyzetüket. Csakis együttérezni tudunk velük. Ilyen óriási gondot mi is nehezen hordoznánk, megviselné egész életünket, és biztos, hogy mindent megragadnánk a megoldás érdekében. Nehéz teher került a transzszexuális fiatal vállára. Mit tehetünk? Elsősorban csupán csak mellette kell állnunk, hogy érezze, tapasztalja, hogy megértjük, és vele szenvedünk. Tudatosítani kell az ő számára is, hogy mielőtt bármit is tennénk, bárhogy is döntenénk, imádkozni kell. Hatalmas Istenünk van, aki kész meghallgatni bennünket, és kész segíteni. Már a „nem mantraszerű ima” is sokat jelent a bajban lévőnek, mert amint szívből imádkozik valaki, azonnal annak bizonyossága járja át, hogy az Úr meghallgatja, nem a négy falnak beszél, és nem csupán egy ember előtt tárta föl gondjait. Más eset az, ha valaki büszkélkedik transznemű állapotával, mintsem ha keresi a megoldást és imádkozik. A lelkigondozó, pszichiáter és lelkipásztor segítsége ott jelentkezik, hogy segít kimozdítani őt a saját elképzeléséből, ha az hamis. Megláttatja a baja lelki, pszichés hátterét, a „nemváltoztatás” testi és lelki velejáróit és következményeit, rámutat a műtét utáni élethelyzetre; és a lelki segítség mellett a szakember gyógyszert is tud ajánlani. (Természetesen a gyógyszer önmagában csak egyoldalú segítség, mint ahogy a lelki kezelés, foglalkozás is kevés, nem hatásos lehet, ha az illető személy például nem tud megnyugodni, koncentrálni stb.) Rendszeres, személyes segítségre és támaszra van szüksége az ilyen embernek. Olyan valakire, aki hitében, bibliai látásában szilárd, és a nehézségek ellenére is kitart a cél mellett: helyreállítani a bajba jutott ember nemi identitását és az eredmény elérése előtt is már önmaga elfogadását, hogy megnyugvást találjon abban, hogy Isten kezében vagyunk. Sok ember van, aki más területen szenved, sőt sok nőtlen férfi és még több férj nélküli nő küzd alapvető problémákkal. Akiknek az egyedüli, de nem barátok és nem a legjobb Barát nélküli életet lehet kínálni, és biztatni őket, hogy fogadják el a helyzetüket. (Mert az egyedüllét nem azonos a magányossággal.) Akkor biztos békességet találnak. Isten az embert férfivá és nővé teremtette. Ez az alapvető helyzetünk. A bűn rontása miatt vannak a nemi zavarok az ember életében. Noha nem mindig közvetlen bűnről van szó. Istenünk nem a személyiségünk megváltozását, megváltoztatását akarja, hanem a kiteljesedését és megőrzését. Azért, hogy szilárd alapon állva segíteni, szolgálni tudjunk. És ne magunkkal törődjünk csupán, hanem másoknak élhessünk az Úr követeiként. Nem önmagunkkal kell foglalkoznunk elsősorban, hanem a ránk bízottakkal. Persze ahhoz, hogy ide eljussunk, önmagunkkal kell tisztában lennünk, önmagunkat kell „rendbe hoznunk” - és ez a megtérés. Amikor végül is Jézus Krisztushoz fordulok, hogy ő hozza rendbe az életemet. Ha egy bűnben vagy betegségben szenvedő embert Jézus kézbe vehet, és új emberré teremt, akkor az majd másképp fogja látni az életet. Mindent könnyebben el tud viselni, és tudja, hogy nem mindent fog elérni élete során, amire vágyik. Elfogadja az Úr valóságát, és megtapasztalja, hogy gondoskodó, oltalmazó és szerető kezekben van. Átéli, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van”. Végül: várjuk a teljességet, az eljövendő Országot, ahol nem lesz fájdalom, bűn, betegség és halál, nem lesz háború és viszály, hanem a test nyomorúságaitól megszabadulva, örök békességben élhetünk mint az Úr megváltottak Csak bízzuk kisebb (és nagyobb) problémáinkat és egész életünket is őreá, aki számon tart bennünket és gondot visel rólunk. „Ön mit tenne?” - Én mit tennék? Elfogadnám Richárdot szeretetben, megértésben; hívő pszichiáterhez és lelkipásztorhoz irányítanám; és kérném, hogy egész életét és minden problémáját helyezze Jézus kezébe. Várja Jézustól a választ. Aki az ő Megváltója is. És talán ez a nagy probléma vezeti igazán életét a helyes vágányra. Az újság helyében pedig mit tennék? Nem erőltetném ezt a témakört. Mert a kirívó problémák gyakori közlése és a hamis megoldások sugallása hamis irányba viszi az embert, főleg a még kialakulatlan személyiségű fiatalokat. Azért van egyre több eltévelyedés, mert ezeket a dolgokat erőltetjük. Fiataljainkat szeretnénk tisztán, erkölcsösen, az Úr félelmében fölnevelni, a tiszta élet és tanítás eléjük tárásával, kívánatossá tételével. A nemi eltévelyedések témájával pedig, ha nagyon-nagyon szükséges, mellékrovatban foglalkoznék, és keresztyén orvosi és lelkipásztori véleményekkel és tanácsokkal együtt közölném csak. (A helyes tájékozódás érdekében.) Az anyák napi számban pedig pozitív példákat mutatnék be. Gondokkal küszködő, de hitben és hit által győzedelmeskedő édesanyákról. Olyanokról, „akiken átragyog a Krisztus”. Akik nem a külső jó körülményeik miatt „boldogok" (idézőjelben!), hanem azért, mert megtalálták életük Urát, és a helyükön vannak. De „unalmas” eseteket is közölnék: ahol minden jól megy, jól alakul, mert Istenre figyelve él egy édesanya vagy egy egész család. Nem biztos, hogy egy keresztyén újságnak is a szenzációt kell hajszolnia. ■ Széll Bulcsú teológus, a Kispesti Evangélikus Egyházközség lelkésze „Minden mondatával egyetértek...” Kedves Boda Zsuzsa! Gratulálni szeretnék az EvÉlet pünkösdi számában megjelent írásához, melyben Szeverényi Jánosnak válaszol. Minden mondatával egyetértek, örömmel olvastam, és örülök, hogy meg is jelent a lapban a válasza. Ismeretlenül köszöntőm: Pelikán Pálné (Budapest) „Örültem a szerző merészségének” Szeverényi János lelkész úr június 12-ei EvÉletben megjelent olvasói levelének mindössze utolsó mondatára reagálnék, mely szerint a Boda Zsuzsa által írt cikket követő csendet fájlalja legjobban... A csendet megtörni ugyan már nem tudom, ám a lelkész úr „viharos” levele miatt ezúton fejezem ki sajnálatomat, hogy Boda Zsuzsának „csak” személyesen gratuláltam, és nem e lap hasábjain! Örültem nem csupán az interjúnak, hanem szerzője merészségének is, hogy az írást éppen akkor és éppen ebben az újságban olvashattam! Mert ha ma valamire egyháznak, világnak, embernek szüksége van, az a tolerancia. Ami a különböző véleményeken való gondolkodást, a más vélemények ütköztetését jelenti, és nem azok - akár biblikus alapon való - elvetését. Az írás éppen ezek miatt volt példaértékű - nekem, és remélem, sokunknak. Tenczer Györgyné (Csömör)
