Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
20ii. augusztus 14. • 3 ÚT/TÁRSgg AZ ÉLET KENYERE ÚTI-TÁRSALGÓ „Szavad világosság lehet a sötétben járóknak” „Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” (Lk 8,16-18) Mindannyian őrzünk valamiféle élettapasztalatot, bölcsességet, melyet életünk egy adott pillanatában igaznak tapasztaltunk meg. Sok ilyen vissza-visszatérő mondattal találkozik az ember: jobb félni, mint megijedni; meglesz még a böjtje; sírás lesz a vége; mindenki a maga szerencséjének a kovácsa; vagy csak azt kapjuk, amit megérdemlünk. Ezek az emlegetett életbölcsességek esetenként nagyon különbözőek, de közös bennük, hogy többnyire nagyon evilágiak, egysíkúak. Arról vallanak, hogy a mi emberi erőnkön múlik minden, hogy ha elszúrunk valamit, az úgy is marad, hogy a jó után rossz következik, hogy a szerencsének és a boldogságnak egyszer majd meg kell fizetni az árát; vagy hogy az élet igazságtalan. Mert azok közül, akik körülvesznek minket, sokan valóban csalódottak, kiábrándultak, vagy ne adj’ Isten mi magunk árasztunk mások felé csalódottságot, keserűséget: merthogy elvesztettük bizalmunkat, és már nem hiszünk a dolgok jóra fordulásában. Bárhogy takargassuk is borúlátásunkat, mindez lelepleződik a sűrűn hangoztatott bölcsességeinkben. Nyilván azért olyan kelendőek ezek a szólások, mert gyakran egybeesnek a tapasztalatainkkal. De azt hiszem, minden ilyen mondaton túltesz a felolvasott igénk zárómondata: „...akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” Ez ugyanis az életet alapvetően igazságtalannak és kegyetlennek állítja be. Mit keres ez a mondat Jézus száján, hogy vehet ő a szájára egy ilyen mondatot? O, aki az igazságért, a társadalmi egyenlőtlenség ellen, a szegények érdekében szólt, és Istent is úgy mutatja be nekünk, mint aki irgalmas a gyengékhez és könyörületes a bűnösökhöz? Ez mindenképpen kulcskérdés. Ez a mondat ráadásul többször is feltűnik az evangéliumokban. Mi ez? Mindenfajta idealizmus, naiv egyenlőséghit arcul csapása? Ejnlékeztetés a valóság megkerülhetetlen könyörtelenségére. „...akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé. ” Botrányos mondat, talán az egyik legbotrányosabb mondata a Bibliának. Nagyon találóan fejezi ki azt, ahogy általában működnek itt közöttünk, emberek között a dolgok. Mióta emberiség van, mióta civilizáció van, ez a mondat annál inkább igaz. Leleplez, és kérlelhetetlenül megmutatja, hogy mire számítsanak szegények és gazdagok. Hogy a nincstelen csak még nincstelenebb, a gazdag még gazdagabb lesz. Ez a rendszer természetéből adódik, és hiába reformálgatjuk, hiába minden jobbító szándékú állami beavatkozás, ár- vagy árfolyam-befagyasztás és hasonlók, ezen mit sem változtat. Semmi sem változik, és továbbra is - sőt egyre jobban - érvényes, hogy akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van, és hogy akinek van, annak adatik, pedig ő nem szorulna rá. Aki valaha is átélte, hogy a VIP-páholyban ingyen osztogatják az enni- és innivalót azoknak, akik egyébként minden további nélkül meg is tudnák azt venni, az tudja, miről beszélek. Akinek van, az még kap, akinek pedig nincs, attól azt is elveszik, amiről azt hitte, hogy az övé. Lehet, hogy nem Jézus találta ki ezt a mondatot, lehet, hogy ő is hallotta valahol, de nem is önmagában a mondat az érdekes, hanem az a mód, ahogy használja: mihez fűzi hozzá? Ennél a pontnál abba a nehézségbe ütközünk, hogy nem tudjuk különválasztani az evangélista személyét és szerzői szándékát és Jézus eredeti célját: csak annyit mondhatunk, hogy Lukács evangélista Jézusa ezt a mondatot az igehallgatáshoz kapcsolja. Ebben a fejezetben elhangzik a magvető példázata, majd annak allegorikus magyarázata, aztán pedig az elrejtett lámpás vagy gyertyatartó képe: hogy a lámpást sem azért gyújtják, hogy a véka alá vagy az ágy alá tegyék, hanem hogy a lámpatartóra. A dolgok kitudódásáról szóló különös mondat után jutunk el oda, hogy akinek van, annak adatik... így viszont nem lehetséges ezt a mondatot az anyagi javakra vonatkoztatni, és még a tehetségre sem, ahogy néha egyesek szokták érteni, hanem itt nincs más értelmezési lehetőségünk, mint az, hogy a szólt, a beszélt, a meghirdetett igéről van szó. Innen nézve már egész mást jelent ez a mondat: ki is az, akinek van? Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy az, akinek kapcsolópontja van. Ahhoz, hogy megértsek, hogy befogadjak egy tanítást, ahhoz kell valamiféle kapcsolópontnak lennie. Kell, hogy rendelkezzek valamiféle előzetes ismerettel. Lehet, hogy kevésnek érezzük, amit kaptunk, amit ismeretként az előző nemzedékek átadtak, amit előző lelkészek a hittanórákon, konfirmációi előkészítőkön, bibliaórákon elmondtak. Gondolhatjuk azt is, hogy sok mindent elmulasztottunk, hogy többet kellett volna hallgatnunk őket. Egy azonban bizonyos: amit kaptunk, ha valóban megkaptuk, ha valóban miénk lett valami abból, amit nekünk átadni igyekeztek, akkor az a kicsi, az a kevés gyarapodni akar, és aki gyarapítani akarja azt, amit kapott, ami az övé, ami az ő ismerete, személyes lelki kincse, az igenis gyarapítható, arra igenis érvényes, hogy akinek van, annak adatik. És tovább mehetünk, mert megkísérelhetjük a véka alá tett lámpást is ennek tükrében újra megérteni. Akinek van - ebben az előbb elmondott értelemben „akinek van” -, az arra van felszólítva, hogy gyújtson világosságot másoknak, hogy világítsa meg a hitbeli igazságokat azok számára, akiknek az homályos, érthetetlen, megfoghatatlan, és nem tudnak vele mit kezdeni. Nemcsak egyfajta erkölcsi kötelesség kell, hogy erre késztessen minket, hanem az a másik jézusi mondat is, mely olyan furcsán ékelődött be ide a lámpás példázata és a sokat elemzett zárómondat közé. Ennek lényege, hogy úgyis kiderül minden - ezért is fontos, hogy beszéljünk hitről, bizalomról, Istenről és végső reménységről. Merthogy előbb vagy utóbb mindenki előtt világos lesz, hogy mi között választhat, meg fog történni a világ hitre és Istenről való ismeretre jutása nélkülünk is, de egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a folyamatban mi milyen szerepet játszottunk. Gondolom, egyikünk sem szeretné, hogy Jézus a végső számonkéréskor a véka vagy az ágy alá tett lámpáshoz hasonlítsa őt. A felénk szóló buzdítást kihámoztuk évezredek távolából, másféle értelmezések pólyáiból, hogy tisztán álljon előttünk Jézus velünk kapcsolatos igénye és szándéka. Szavad világosság lehet a sötétben járóknak, és bármilyen kevés az, amit tudsz, ami a tiéd, ami Isten igéjéből benned helyre, jó földre talált, az gyarapodni akar, az belső kényszerré fog benned átalakulni, hogy a kevésből több, egyre több legyen, hogy az Istenben való hit és bizalom, a belső világosság mind nagyobb tereit teremthesd meg magad körül. Ámen. Réz-Nagy Zoltán Az igehirdetés 2011. július 24-én hangzott el a debreceni evangélikus templomban A „mindenes” lelkipásztor Beszélgetés Gábry Sándorral' a Rajna-vidéki és Vesztfáliai Magyar Protestáns Gyülekezet leköszönő lelkészével Kölnben a rajna-vesztfáliai magyar gyülekezet kurátorával, aki beszámolt arról, hogy megürült a gyülekezet lelkészi állása. Ekkortól láttam el tehát a - pontos nevén - Rajna-vidéki és Vesztfáliai Magyar ProtesA lelkipásztort a 2011. július j-i búcsú-istentiszteleten megáldja Bölcskei Gusztáv református püspök Ünnepélyes keretek között búcsúzott el Kölnben július 3-án Gábry Sándor református lelkipásztor a Rajna-vidéki és Vesztfáliai Magyar Protestáns Gyülekezettől, melynek mintegy húsz éven át volt lelki vezetője. Leköszönése apropóján kalandos életútjáról, tapasztalatairól és jövőbeli terveiről faggattuk.- Milyen úton és mely állomásokon keresztül vezetett az útja Erdélyből Németországba9- Kolozsváron szerkesztője voltam a Református Szemlének, mely akkoriban - az 1970-es években - az egyedüli magyar egyházi lap volt Erdélyben. Nyolc éven keresztül láttam el ezt a feladatot. Talán mondanom sem kell, hogy az említett időszakban milyen cenzúra állt mögöttünk... 1977-ben súlyos földrengés rázta meg Romániát, mely több mint ezerötszáz emberéletet követelt - elsősorban románok lakta területen. Akadtak ekkor olyanok, akik a nemzetiségi szembenállás kiélezésére használták fel a katasztrófát. Ekkor tettem azt a kijelentést, hogy nincs olyan földrengés, amely nemzetiségek szerint válogatná meg az áldozatait. E megállapításom után kezdetét vette otthoni - romániai - ellehetetlenítésem. Németországból 1980- ban meghívást kaptam egy lelkészi állás betöltésére, ám útlevélhez „természetesen” nem jutottam. (Zárójelben jegyzem meg, hogy 1964-től 1975-ig, első magyarországi látogatásomig tizenhét kérvényemet utasították el.) 1980-ban - házasság révén - áttelepültem Magyarországra. Romániai állampolgárságomat megvonták, magyart viszont nem kaptam, így hontalan státusban voltam egészen 1986-ig, leányom születéséig. Prédikálni sem prédikálhattam Magyarországon, így idegenvezetésből tartottam fenn magamat és családomat. 1986-ban kaptam meg életem első turistavízumát, mellyel eljutottam Németországba. Csakhogy az ígért állás ekkor - hat évvel később - már nem létezett. Ennek ellenére itt maradtam, és négy évig segélyen éltem úgy, hogy közben egyházi szolgálatot végeztem, ingyen. Fő területem a diakónia volt, elsősorban idősekkel és mozgássérültekkel foglalkoztam. Négy évvel később sikerült honosíttatni teológiai diplomámat, majd 1990-ben állást kaptam: az ökumenéért és a kelet-európai kapcsolatokért felelős lelkészként tevékenykedtem. 1992-ben újabb fordulatot vett az életem. Egy Kányádi-esten találkoztam táns Gyülekezet pásztorolását, és 1995-ben lettem hivatalosan is ennek a közösségnek a lelkipásztora.- Ha most kellene újrakezdenie, belevágna?- Nem. Sok szép élményem kötődik Németországhoz, de nem kezdeném elölről.- Melyek voltak a németországi évek legszebb és legkeserűbb tapasztalatai?- Az 1995-ös beiktatásomra például nagy szeretettel emlékszem vissza. Kocsis Elemér debreceni református püspök is jelen volt, és kétszáznyolcvanan gyűltünk össze. Nem emlékszem, hogy azóta erre bármikor lett volna példa. Felejthetetlen élmény volt továbbá, hogy a rendszerváltás körüli időkben kétszázkét (!) kamionnyi segélyt sikerült összegyűjtenünk. A segélyszállítmányok eljutottak Erdélybe, Magyarországra, Kárpátaljára, a Délvidékre, Csehszlovákiába pedig pénzadományt küldtünk. A szomorúbb tapasztalatom pedig az, hogy nagyon magányos az itt élő lelkész. A presbitérium sok tekintetben megköti a kezét, ugyanakkor nem kap mindig hathatós segítséget tőle. További nehézség adódik a diaszpórajellegből: ötvenezer négyzetkilométeren nyolc istentiszteleti hely található. Nagy feladat összefogni ilyen nagy területet, és nagyon nehéz kivitelezni, hogy a nyolc hely nyolc közössége egyetlen gyülekezetként működjön.- Meg tud említeni egy jellegzetes esetet, amely sehol máshol nem, csak ilyen környezetben fordulhatott elő?- Eszembe jut, amikor reggel negyed hétkor azzal telefonált egy asszony, hogy mit tegyen, ha csótákat új hazájukban, így a lelkésznek nem árt tudni, hol rendel a fül-orr-gégész, kire milyen adózási szabályok vonatkoznak, és hogy melyik gázszerelőt érdemes hívni, ha elromlik a fűtés... De felidézhetek egy nagyon pozitív élményt is. Egy fiatal lány, akit elhagyott a vőlegénye, az éjszaka közepén telefonált, hogy elmondja ezt nekem. A városban lakott a lány testvére, és más ismerősei is lettek volna a közelben. O mégis a lelkész segítségét kérte. Úgy érzem, ezek a lelkészi pálya igazán szép pillanatai.- Mik a tervei a jövőre ? Hogyan tovább?- A gyülekezet jövője sajnos nagyon bizonytalan. Állásomat nem tölti be ezentúl senki, de egy megállapodás szerint az istentiszteleti helyeken továbbra is lesz, aki el tudja majd látni a szolgálatokat. (A Németországi Protestáns Egyház, az EKD és a Magyarországi Evangélikus, illetve Református Egyház között létrejött megállapodásról az Útitárs 2011. évi 2. számában olvashattak beszámolót. -A szerkf Ami engem illet, egyelőre azon vagyok, hogy a Németországban felhalmozott ötven folyóméternyi hivatalos iratot másfélre redukáljam... Ennyit tudok ugyanis hazaszállítani Sepsiszentgyörgyre. Augusztus 31-ig kell a költözést lebonyolítani. Ha ez megtörtént, egy év pihenőt „engedélyezek” magamnak. Szeretnék ebben az időben kizárólag a családommal foglalkozni. Ezután, ha az egészségem engedi, három helyi gyülekezetben látok majd el - nyugdíjasként - igehirdetői szolgálatot. Szűcs Petra nyok lepték el a fürdőszobáját... Ami speciális ebben a szolgálatban, hogy az embereknek a lelkipásztor amolyan mindenes. A kivándorlók sokszor nagyon elveszetteknek érzik magú-
