Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-03 / 27. szám
2 41 20X1. július 3. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - ÉZS 5,20-24 „...és a szent Isten szentnek bizonyul, mikor igazságot tesz” - Isten nem tűri a korrupciót Oratio oecumenica [Lelkész:] Jóságos Istenünk, mindenség Ura! Ünnepet szenteltünk neked ma is, hogy irántunk való végtelen kegyelmedért hálatelt szívvel mondjunk köszönetét. Köszönjük, hogy igédben megszólítottál bennünket, szentségeidben nyilvánvaló lett számunkra, hogy minden gondolatoddal a mi javunkat akarod, és üdvösségünket munkálod. Kérünk, hallgass meg most minket, amikor kéréseinkkel fordulunk hozzád. [Lektor:] Áldott légy, örök szeretet, szent Istenünk, hogy Jézus Krisztus által gyermekeiddé fogadtál minket. Kérünk, foglald el szívünket, hogy Szentlelked temploma lehessen, erősíts meg, hogy igédet befogadjuk, megtartsuk, és életünkkel a te dicsőségedet szolgáljuk itt a földön. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Míg itt a látható világban élünk, örök kísértőnk, a sátán mindent megtesz azért, hogy elveszítsen bennünket. Ötletgazdag módszerei, fortélyai, kísértései ott vannak mindennapjainkban. Kérünk, Istenünk, őrizz meg attól, hogy engedjünk mesterkedéseinek. Földi világunkban gyakran érnek minket csalódások, hajlamosak vagyunk a megkeseredésre. Kérünk, Krisztus legyen az az életerő, amely újra és újra feléleszti reményeinket, türelemmel, békességgel ajándékoz meg. Az ő példája tanítson minket szeretetre embertársaink iránt, hogy hű gyermekeidnek bizonyuljunk sorsunk minden változásakor. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Teljesen összekuszálódott világunkban nehéz választanunk, mi a jó, és mi a rossz. Gyakran látjuk jónak a rosszat és rossznak a jót. Kérünk, irányítsd tekintetünket az egyetlen jóra, a mi Urunkra! Az ő szavain, cselekedetein tájékozódva, imádságainkban tőle segítséget kérve kiegyenesednek a szálak körülöttünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelctor:] Kérünk, Urunk, a gyermekekért, akik a nyári szünet önfeledt napjait töltik. Őrző, megtartó tekinteted vigyázza minden lépésüket. Gondviselő szereteted erősítse a szülőket, akik mindennapi munkájukat végzik úgy, hogy közben gondolatban otthon hagyott gyermekeikkel vannak. Fogd meg a kezüket az időseknek, hogy ne érje őket baj a meleg nyári napok során. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Őrizz meg, Istenünk, mindnyájunkat ezen a földön úgy, hogy a te örökkévaló országodban egykor melletted legyen a helyünk. Tarts meg minket atyai irgalmadban a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ne vessük meg az Ótestamentumot, hanem nagy igyekezettel forgassuk...” M Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) A kijelölt szakaszt megelőző 16. és 17. vers így hangzik: „De magasztos lesz a Seregek Ura, mikor ítéletet tart, és a szent Isten szentnek bizonyul, mikor igazságot tesz. Bárányok legelnek ott a legelőkön, és a gazdagok romjain jövevények élősködnek!’ Ezt követi a „Jaj azoknak...” kiáltással bevezetett mondatok sorozata, ami a mára kijelölt szakaszba is belenyúlik. A próféta által meghirdetett isteni ítélet és igazságtétel - mint tudjuk - a babiloni támadással és a hetvenévi fogsággal, majd a szabadulást követő újrakezdéssel teljesedett be. A fogság ítéletére okot adó bűnök között első helyen a bálványimádást, a környező népek isteneinek tiszteletét, vallási szokásaik átvételét említik a próféták. Hóseás azt is felrója, hogy magát Istent is Baalként tisztelték. Ezért jövendöl így a fogságból való hazatérésről: „Azon a napon férjednekfogsz hívni - így szól az Úr -, és nem hívsz többé Baalnak’.’ (Hós 2,18) A bálványimádás mellett - de attól nem függetlenül - a fogság előtti idők másik fő bűnének a szegények rovására elharapódzott korrupciót tartották a próféták. Ézsaiás is ezt ostorozza: „Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság és a világosság sötétség azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű! Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak. Jaj azoknak, akik hősök a borivásbán és vitézek az italok keverésében, akik megvesztegetésért igaznak mondják a bűnöst, de az igazak igazát elvitatják” Folytatjuk a Liturgikus könyv második kötetének ismertetését. A kazuális szolgálatok legnehezebbike van soron, a temetés. A temetés, amely- ahogy Prőhle professzor úr fogalmazott Agendája apró betűs részében- a szeretet cselekedete. Emberi és isteni vonatkozásban egyaránt. Kétféle módon próbáljuk kifejezésre juttatni a - Biblia szavával élve - „a halálnál is erősebb” szeretetet: egyrészt megadjuk a végtisztességet annak, aki már nincs közöttünk, akinek már csak a földi maradványait látjuk; másrészt a kilátástalan helyzetben, a végsőnek tűnő búcsúzásban, létünk „zsákutcaélményében” szeretnénk meghirdetni a távlatok evangéliumát, az örök élet reménységét, az egyedüli vigaszt. A temetés rendje alapjaiban véve nem változott a korábbi gyakorlathoz képest. Inkább néhány apró kiegészítést végzett el a bizottság. Ennek célja, hogy az igehirdetés mellett a szertartás (liturgia) rendje is tükrözze a gyász szomorú ténye mellett az örök élet ajándékát és jó hírét. A régebben használt - többnyire rövidített - rend helyett most az Evangélikus énekeskönyvben már 1982 óta megtalálható és egyre több helyen gyakorolt formát tettük alaprenddé. Ennek responzórikus (válaszolgatós) bevezetése jelzi, hogy a te-Mindezt egyetlen mondattal így foglalhatjuk össze: Isten nem tűri a korrupciót! Az Ézsaiás által most nem említett bálványimádás, a bálványáldozat is valójában korrupció: Isten megvesztegetésére tett kísérlet a gazdag ajándékok felajánlásával. Amikor Isten azt vetette népe szemére, hogy Baalként tiszteli őt, akkor erre utalt: a gazdag áldozat fejében elvárták, hogy Isten „nézzen félre” tekintsen el bűneiktől. Hagyjon fel a megtérés követelésével, és engedje, hogy büntetlenül élhessék korábbi bűnös életüket. Elvárták, hogy Isten nézze el, hogy a gazdagok - a törvényesség látszatát megőrizve - a törvény eszközeivel kisemmizik a szegényeket. Elvárták, hogy Isten hunyjon szemet afölött, hogy a gazdagok a szegények elleni peres ügyeikben megvesztegetik a bírákat, hogy mindig az ő javukra ítéljenek. De nem is csak a bírákat vesztegették meg, hanem a törvényhozókat is, hogy Mózes törvényeiből — a jót rossznak, a rosszat jónak, a világosságot sötétségnek, a sötétséget világosságnak mondva - olyan alkalmi jogszabályokat vezessenek le, amelyek szentesítik a korrupciót, amelyek következményeként a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek és még elnyomottabbak lesznek. Isten azonban soha semmilyen szinten nem korrumpálható. Nem tekint el népe bűneitől az oltárra tett áldozatokért cserében. (A Mózes törvényében előírt áldozatok eredeti célja nem Isten türelmének megvásárlása, hanem figyelmeztetés: ha a bűnös kegyelemből kapott hátmetés bekapcsolódik az egyház mindennapi istentiszteleti életébe: „Uram, nyisd meg ajkamat, - hogy hirdesse szám a te dicséretedet! - Áldjuk az Atyát és a Fiút a Szentlélekkel együtt! - Dicsérjük és magasztaljuk őt örökké. Ámen.” A gyülekezetek részben már ismerik ezt a formulát, hiszen lassan harminc éve ott találjuk többféle istentiszteleti alkalom elején (nem a vasárnapi istentiszteletnél!). Tanítsuk meg, szépen, hitvalló módon, bizonyságtételként zeng a temetőben! Ha a gyülekezet nem ismeri, a váltakozó formát mondhatja a lelkész és a kántor is. Már ez a kezdés megmutatja, hogy még a gyász fájdalmában is Istent dicsérjük, s ezáltal az egész temetés más karaktert kap. Nem a halál borzalmára akarunk rámeredni, hanem szemünket a halál fölött is az Úrra, az élet Istenére emeljük. S ha nehezen szólal is meg ilyenkor az ember - a fájdalom szájzárat okoz -, s még nehezebben nyílik szánk dicséretre és hálaadásra, a liturgia bátorít: „Uram, nyisd meg ajkamat...” A régi szokást megtartottuk, így a kezdő zsoltár az ember és a gyászoló gyülekezet helyes pozícióját megmutató „de profundis”: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” A zsoltár keretverse a még ősibb gyakorlat szerint a 1x6. zsoltár 3-4. versei: A VASÁRNAP IGÉJE ralevő idejét nem megtérésre fordítja, akkor ő jár úgy, mint az oltárra tett áldozati állat: az ő vérét fogják kiontani.) És Isten azt sem nézi tétlenül, hogy a korrupt törvénykezés nyomán népe szegényei egyre elviselhetetlenebb helyzetbe kényszerülnek, és már-már emberhez nem méltó életet élnek. Isten hamar fölkel, „...és a szent Isten szentnek bizonyul, mikor igazságot tesz” - mondja a próféta. Majd rögtön hozzáteszi: „Bárányok legelnek ott a legelőkön, és a gazdagok romjain jövevények élősködnek’.’ Más szóval a fogságból való hazatérés után népe egykori szegényei „gazdag legelőre” találnak őseik földjén, míg a gazdagok egykori birtokának romjain idegenek ütnek tanyát. Bár Isten ószövetségi népének életében mindez valóban beteljesedett, sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a próféta figyelmeztetése csak a választott népre és rá is csak a Krisztus előtti időben vonatkoztatható. A próféta szavai nem terjeszthetők ki a világtörténelemre, melynek szálait Isten szövi ugyan, de szándékai rejtettek, kikutathatatlanok. Többen Luther Isten kettős kormányzásáról vallott nézeteit is fölemlegetik e felfogás igazolására. Úgy vélik, hogy a teológia legfeljebb az Isten újszövetségi választott népét összegyűjtő egyház történelmének „Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, meghallgatta hangomat.” A zsoltárhoz közvetlenül kapcsolódik a Kyrie legegyszerűbb formája, amely a nyomorult ember imádsága; a Bibliában is így kiált fel többek között a vak Bartimeus: „Uram, irgalmazz!” A temetési liturgia egyik központja az evangéliumolvasás. Természetes, hogy sokféle evangéliumi szakasz jöhet szóba temetési lekcióként, mégis - a saját tapasztalatom alapján is írom - a szinte kihagyhatatlan olvasmány János evangéliumának 14. fejezetéből való: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek (...). Az én Atyám házában sok hajlék van; (...) elmegyek helyet készíteni a számotokra.” Az igehirdetés az élőkhöz szól - Krisztusról. Akkor is így van, ha Krisztus nagy tetteit és megváltói művének üzenetét az elhunyt személyéhez kapcsoljuk, hiszen a konkrét gyászesetben kell megszólaltatnunk az örök élet jó hírét. Az a formula, hogy a szertartás szövege konzekvensen a földi maradványokról beszél, a liturgia „kemény” megfogalmazásai közé tartozik. Ezzel a kifejezéssel azonban fontos dolgot tudatosítunk magunkban. Akit magunk előtt látunk a koporsóban vagy elhamvasztva az urnában, egy-egy eseményéről alkothat utólag- és akkor is csak nagyon óvatosan- véleményt. Istennek a világtörténelemben és a jelenkori társadalomban való rejtett munkálkodása azonban tabutéma kell hogy maradjon a teológia számára. Ezt az érvelést akár el is fogadhatjuk, de azzal a szigorú megkötéssel, hogy Isten valóban rejtett munkálkodásától meg kell különböztetnünk Isten kinyilvánított akaratát. Nem vizsgálhatjuk, hogy Isten hogyan, mikor, milyen események által váltja valóra kinyilvánított akaratát a történelemben és a mai társadalomban, de hirdethetjük, sőt hirdetnünk kell, hogy valóra váltja, és mindenkor valóra fogja váltani! Isten pedig minden kétséget kizáróan kinyilvánította, hogy ő az igazság Istene, és semmilyen szinten sem tűri a korrupciót. Ezért nem lehet kétségünk, hogy a korrupció alapjain álló társadalom minden időben Isten ítélete alatt álló társadalom. Ez fokozottan igaz, amikor a korrupció nyomán égbekiáltóvá válik a különbség az egyre szegényedő szegények és az egyre gazdagodó gazdagok életszínvonala között. És erről nem fogja Isten figyelmét elterelni a közélet külsőségeinek keresztény mázzal történő bevonása. A próféta jajt kiáltó figyelmeztetése ezért kétségtelenül ma is érvényben van. Jaj ennek az országnak és népnek, ha a társadalom életének fő mozgatója a korrupció! Mert „magasztos lesz a Seregek Ura, mikor ítéletet tart, és a szent Isten szentnek bizonyul, mikor igazságot tesz”. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS 1 SAROK nem az, akit szerettünk, csupán földi maradványai: mert porból vétettünk, és porrá leszünk. Akit szerettünk, már nincs közöttünk. Elrejtve tudjuk Isten szeretétében. A port visszaadjuk a porba. Ez a végtisztesség. Aki elment, azt a teremtő, megváltó, megszentelő Isten szeretetébe ajánljuk - ez a szeretet igazi megnyilvánulása. Az azonban, hogy földi maradványokról beszélünk, véletlenül sem erősítheti meg azt a kereszténységben elterjedt tévtanítást, hogy a lélek kiröppen a testből, a test itt marad, a lélek meg máshová távozik. Nem! A halál a teljes ember halála. Amikor mi a hitvallásban vallunk a test feltámadásába vetett hitünkről, akkor azt mondjuk: Isten teremtő, sőt újjáteremtő Isten. Aki a semmiből tud létrehozni valamit. A halál megsemmisítő hatalma mindenkit elér. Mi azonban hisszük, hogy minket az újjáteremtő Isten halálnál is erősebb szeretete is elér. Hogy mindez hogyan nyilvánul meg a temetési liturgia második felében (a sírnál), arról jövő héten írunk az Evangélikus Élet érdeklődő és hűséges olvasóinak. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) 'Evangélikus Lei?» Az Evangélikus Élet 2005-2010. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ■ c ■* — Végtisztesség és evangéliumhirdetés A temetés rendje
