Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-05 / 23. szám
-* • V í • Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. június 5. *• 3 Száz éve született a reménység gyülekezetének első lelkésze Scholz László emléktáblájának avatása Zuglóban ► Templomépítő, első lelkészére emlékezett századik születésnapja alkalmából a zuglói gyülekezet. A május 27-ei ünnepi alkalmon Tamásy Tamás, az egyházközség egyik jelenlegi lelkésze Gáncs Péter elnök-püspökkel közösen avatta fel Scholz László emléktábláját. Tamásy Tamás röviden felidézte az egybegyűlteknek, miért hívják a zuglói gyülekezetei a reménység gyülekezetének. Scholz Lászlót 1941. szeptember 7-én iktatták be zuglói lelkésznek. Saját épület híján - a Deák téri templomban. A maroknyi evangélikus közösség még aznap délután saját ünnepséget is szervezett, hogy köszöntse új pásztorát. Ezen a családias együttléten Scholz László háromféle szegénységről beszélt. Szegénységnek mondotta, hogy a gyülekezetnek van ugyan lelkésze, de nincs saját temploma; szegénységnek, hogy évekbe fog telni, mire igazán megismeri egymást a pásztor és a nyáj; végül harmadikként saját erőtlenségét és méltatlanságát említette. Ugyanakkor emlékeztetett: „A reménység a koldus élet gyógyító itala. Legyünk mi a reménység gyülekezete!” - buzdította híveit a kezdetekben a beiktatott új lelkész. Jn 20,19-22 alapján tartott igehirdetésében Gáncs Péter arról a reménységről - a föltámadott Jézus Krisztusról - prédikált, akiről a száz évvel ezelőtt született Scholz László is egy életen át bizonyságot tett igehirdetéseivel, énekeivel. Az ünnepség keretében személyes emlékeket is felidéző beszédet mondott dr. Korányi András, a zsinat lelkészi elnöke, D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök pedig - utalva Scholz László politikai meghurcolására - a gyógyító emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet. A köszöntők sorában Cselovszky Ferenc Deák téri lelkész az egykori anyagyülekezet üdvözletét hozta, míg Ittzés András kelenföldi felügyelő annak a közösségnek a nevében szólt, amelyben a 2005-ben elhunyt Scholz László a nyugdíjas éveit töltötte. A köszöntések után felavatott emléktáblán a gyülekezet jelmondata is olvasható: „A reménység lelkűnknek biztos és erős horgonya” (Zsid 6,19) ■ B. Zs. 1911. május 29-én születtem Budapesten. Itt jártam elemi iskolába, majd a fasori evangélikus gimnázium növendéke lettem. Szerény körülmények között élő szüleim mindenképpen taníttatni kívántak. Egész életemre irányt mutatott a fasori nyolc esztendő. Első irodalmi szárnypróbálgatásaim is a gimnáziumi Arany János önképzőkörben történtek. A lelkészi pályára Bereczky Sándor, akkori neves vallástanárunk buzdított. 1929 őszén kerültem Sopronba, ahol a teológiai fakultáson négy évig tanultam, s 1933 nyarán kitüntetéssel vizsgáztam a szigorlatokon. Raffay Sándor püspök avatott fel 1933. december 24-án, és a Pesti Egyház Deák téri gyülekezetébe rendelt segédlelkésznek 1934 elejétől. Közben két szemesztert töltöttem Berlinben állami ösztöndíjjal a Collegium Hungaricum lakójaként. A teológiai fakultáson hallgattam L. Fendt, E. Seeberg W. Künneth professzorok előadásait. Beleláttam a Hitvalló Egyház küzdelmeibe; találkoztam Martin Niemöllerrel és más vezetőivel is. A Deák téri segédlelkészi szolgálatból a fasori gimnázium vallástanári állásába választottak. 1938-40 között tanítottam ott, de betegeskedés miatt meg kellett válnom az iskolától. Visszakerültem a Deák téri gyülekezetbe másodlelkésznek, de csak rövid időre, mert 1941-ben a Pesti Evangélikus Egyházközség egyik parókus lelkészévé választott, és a zuglói lelkészkörébe küldött ki. Néhány év múltán a gyülekezet önállósodott Zuglói Evangélikus Egyházközség néven. Zuglóban nagy feladatok vártak. Össze kellett gyűjteni a nyájat, megszervezni az önállósult egyházi élet kereteit. S legfőképpen építkezni. Először a Kakas Lídia Szeretetotthon épült meg, melyet tizennyolc évig igazgattam. A templom és a parókia építése szinte egyszerre kezdődött, de csak az utóbbi készült el időre - a hamar beállt háborús nehézségek miatt a templom építése nagyon messzire tolódott. Az új lelkészlakba már feleségemmel együtt költöztem be, Ulreich Lujzával kötöttem házasságot. Hat gyermeket neveltünk fel. Ezekben az években hazánkban folyt az evangélizáció, én pedig tevékenyen vettem részt benne. Egy-két közegyházi tisztséget is viseltem, legjelentősebb a Magyarhoni Evangélikus Lelkészek Egyesületének (MELE) elnöki tiszte volt, melyre 1947-ben választottak meg. Fiatal gárdával országos és körzeti lelkészkonferenciákat rendeztem lelkészi karunk teológiai továbbképzése végett. A MELE sajnos 1950-ben - kényszerűségből - feloszlott. Kényszeráthelyezésekre került sor a lelkészi karban is. Én is azok közé jutottam, akik nem maradhattak Budapesten. Nyilvánvaló volt, hogy Ordass Lajos püspökhöz fűződő jó viszonyunk volt az igazi ok. 1959. október elsejével Hatvanba kerültem. A kis gyülekezethez filiaként Gyöngyös, valamint több szórvány is tartozott. A tizennyolc éves zuglói szolgálat után itt huszonegy évet töltöttem. 1981 elején kerültem nyugdíjba. Megértem rehabilitációm napját. 1988. május 8-án a zuglói gyülekezet színe előtt, istentisztelet alkalmával D. dr. Harmati Béla püspök rehabilitált, és én újra szolgálhattam Isten igéjével Zuglóban. A fent idézett szöveg Scholz László önéletrajza, amelyet 1991. június 21- ei díszdoktorrá avatásához kért tőle az Evangélikus Teológiai Akadémia. Scholz Lászlót 2005-ben hívta magához Teremtője. A puszta homokján és porán keresztül A rendszerváltozás előtt kínosan sokat lehetett „az egyház társadalmi diakóniájáról” hallani. Sajnos a legtöbb esetben nem a mai értelemben használták ezt a kifejezést, hanem a szocialista rendszer iránti feltétlen lojalitás jelszavaként: nem szolgálatot, hanem kiszolgálást értettek rajta. Mert ideológiává silányult. Teológushallgató, majd segédlelkész koromban, az 1980-as években kikarikíroztuk azokat, akik az egyház társadalmi diakóniájáról értekeztek, és kajánul az újságcikkeket és rádiós igehirdetéseket uraló „ENÜF-jelenségről” beszéltünk, amelyen ezt értettük: „az Emberiség Nagy Ügyeinek Felkarolása”... Mert úgy éreztük, azok beszéltek szolgálatról, akik a maguk körében uralkodni akartak. Aki viszont igazán segíteni akart - példának okáért - a kitelepítettek, majd a kallódó fiatalok között, azt nem engedték szolgálni. Emlékszem, hogy ebben a helyzetben milyen vigasztalóan hatott rám az a bizonyára népi etimológia, amely szerint a diakónia ezt jelenti: por által, poron keresztül. A görög szó ugyanis nagy valószínűséggel a görög konisz = por főnévből származik, a dia pedig azt jelenti, hogy valamin keresztül, valami által. (Más vélemény szerint a „diakónia” a latin conor = igyekszik, nekifog, vállalkozik igével áll kapcsolatban.) Igen, vigasztalónak találtam azt az olvasatot, amely szerint a diakónia azt jelentené, hogy „a puszta homokján keresztül” Jól esett arra gondolnom, hogy talán a pusztai vándorlásról lehet szó. Mert az a helyzet, amelyben akkor az egyház élt, minden korabeli híreszteléssel szemben nem volt igazán a Kánaán. Sőt a próbatételek és a nélkülözés helye volt. Dehogy tudta akkor bárki is, hogy ez a pusztai vándorlás a mi esetünkben is mintegy negyven évig fog tartani! De a helyzet elhordozását némileg segítette a diakóniának ez a jelentéstartalma. A televízióban láthatjuk, hogy milyen kegyetlen feladatra vállalkoznak azok az autósok és motorosok, akik a Párizs-Dakar-rali keretében a homoksivatagon próbálnak keresztülevickélni. Ki tudja, könnyebb dolguk van-e azoknak, akiknek életpályája és szolgálata elsivatagosodott emberi sorsok között vezet?! Tudom, hogy a rendszerváltozás előtt és után is voltak és vannak sokan, akik erre a hősies feladatra vállalkoztak, vállalkoznak. Az egyház diakóniája a születéstől a halálig tart, és különösen az emberi élet krízishelyzeteire irányul. Az emberi lélek ugyanis törékeny, az egészség múlandó, az élet véges. Ám a szolgálatot akkor is - sőt annál inkább - végezni kell, ha a küzdelem reménytelennek tűnik. Halmozottan fogyatékosok között, ahol már az is óriási eredménynek számít, ha a túlmozgásos kisfiú az evőkanállal megtalálja a száját. Hidrokefál gyermekek ÉGTÁJOLÓ mellett. Befogadva a brutális férj miatt otthonról menekülő fiatalasszonyt és gyermekeit. Cigányok között. A hajléktalanoknak nappali melegedőt, meleg ebédet és éjjeli menedéket biztosítva. Távoli tanyákon élőknek ebédet és gyógyszert szállítva. Idős testvérek alkonyi éveit szebbé téve. Aki a diakóniában dolgozik, az a puszta homokján és porán megy keresztül. Közben tudván tudja, hogy isa por és homu vogymuk. Ám közben arról tehet bizonyságot, hogy egy törékeny és öreg test is lehet szép, a ráncok is lehetnek megszenteltek, a hegek is lehetnek áldottak. Ismerni kell azt a gyakran pusztai és poros világot, amelyben élünk. Korunkban sokan menekülnek az „isa por és homu vogymuk” realitásától, és a reklámok, az úgynevezett valóságshow-k és kibeszélőműsorok bódítása és butítása következtében a felszínen csillogó, valójában talmi világot teremtenek magukban. Ennek tudatában annál inkább el kell mondanunk azt, hogy van, aki nem szoláriumban, hanem vastüdőben fekszik. Van, aki szed, hanem életmentő gyógyszert. Van, aki számára a „való világ” nem mesterségesen létrehozott, állaza környezetet jelent pezsgőfürdővel, hanem kórházi ágyat lélegeztetőgéppel. Aki itt szolgál, az arról az Úrról tehet tanúbizonyságot, aki „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el” (Ézs 42,3). Meg kell becsülnünk azok munkáját, akik az egyházi szeretetszolgálatban fáradoznak. Egy szótár úgy határozza meg képiesen a diakonosz értelmét, hogy a szolga, aki „felveri maga körül a port” Magam a kép egy további dimenzióját érzékelem: diakonosz az, aki vállalja, hogy piszkos és poros lesz, aki összesározza magát. Vagyis nem lakáj. Nem libériás inas. Nem kesztyűs sofőr. Nem protokollfőnök. Nem reprezentáló bábu. Hanem vállalja a sarat, a piszkot, a port. Nem egyszerűen a szimpátia, hanem az empátia embere. A pszichológus Buda Béla egyik írásában különbséget tesz e kettő között: szimpátiának azt a magatartást nevezi, amikor valaki sajnálkozik egy gödörbe esett embertársán, empátiának viszont azt, ha be is mászik érte a gödörbe. Aki pedig erre vállalkozik, az óhatatlanul poros lesz, sőt be is sározódik. Ebben a hónapban az egyházi diakóniában dolgozókra irányul a figyelmünk. Június 15-én - egyházunk diakóniai osztályának szervezésézánk európai uniós elnökségéhez kapcsolódó nemzetközi konferencia lesz az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. A hónap végén diakóniai munkatársak csendesnapjaira kerül sor Bodrogkeresztúron, előbb az alkalmazottak, majd az önkéntesek számára. Végül annyi „szolgálati közleménnyel” tartozom még, hogy a nyugdíjba készülő Ittzés János püspöktől én fogom átvenni egyházunk diakóniai munkájának felügyeletét. A feladat nagyságát néhány számmal lehet szemléltetni: harmincnyolc diakóniai intézményünk több mint hetvenféle szolgáltatást nyújt közel tízezer embernek. Háromezer főállású alkalmazott és sok-sok önkéntes áll a diakónia szolgálatában, amely munkaág két fő felelőse Buda Annamária osztályvezető és Gregersen-Labossa György lelkész, a diakóniai bizottság elnöke. Örömmel csatlakozom e csapathoz, nem bánom, ha közben poros lesz a ruhám. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület nem teljesítménynövelő doppingszert ben - az önkéntesség évéhez és ha-
