Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-30 / 5. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. január 30. 3 Vers, dal, kép a magyar kultúra napján Folytatás az 1. oldalról A résztvevők között voltak továbbá a Nagykárolyi Elméleti Líceum tanulói is. Az ének- és szavalóversenyre összesen hatvanhat diák jelentkezett, a rajzpályázatra százhuszonhét tanuló küldte el munkáját. A verseny a hagyományokhoz híven igazgatói köszöntéssel indult, ezután vette kezdetét - a szakavatott zsűri és a hallgatóság előtt - a megmérettetés, amely felemelő pillanatokat tartogatott a közönségnek. A versenyzők teljesítményéről a zsűrielnökök szóltak: a 7-8. osztályos szavalok kategóriájában Vetésiné Petrányi Erzsébet, a Kossuth Lajos Közoktatási Intézmény nyugalmazott magyartanára, a 9-12. osztályosok kategóriájában Varga Zoltán, a Magyar Rádió munkatársa adott értékelést; az 5-12. osztályos éneklőkről Riczánné Muzsik Ibolya, az Orosházi Liszt Ferenc Alapfokú Művészetoktatási Intézmény nyugalmazott igazgatója szólt. A képzőművészeti alkotásokat Szelényi Katalin, az Orosházi Képtár munkatársa értékelte. A zsűri tagjainak nehéz dolga volt - ezt bizonyítja, hogy esetenként több első díjat is kiosztott. A hazaindulás előtt a vendéglátó intézmény iskolalelkészének, Ribárszki Ákosnak az áldását fogadhatták a vendégek. Felemelő pillanatokat élhettek át mindazok, akik részt vettek a rendezvényen. Reménység szerint jövőre ismét lehetőség nyílik ilyen formában is megünnepelni a magyar kultúra napját, de addig se feledjük Kölcsey üzenetét: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak/ hagyd örökül ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.’ ■ R.Á. Az első helyezettek Szavalóverseny ♦ 7-8. osztályosok: Vági Levente (Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest) ♦ 9-10. osztályosok: Fekete Zoltán (Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ, Győr) ♦ 11-12. osztályosok: Bereczki Bianka (Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola, Orosháza) Népdaléneklési verseny ♦ 5-6. osztályosok: Homoki Adél (Aszódi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium) • 7-8. osztályosok: Csoltói Gergely (Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum] Gimnázium, Sopron) ♦ 9-12. osztályosok: Bősze Veronika (Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ, Győr); Gaál Eszter (Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium); Garai Laura (Aszódi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium) Képzőművészeti pályázat • Himnusz-illusztráció ♦ 7-8. osztály: Janecskó Liliána (Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és Óvoda, Szarvas) ♦ 9-12. osztály: Boda Bence (Aszódi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium) ♦ Reformkori épületekről készített festmények és grafikák ♦ 7-8. osztály: Verasztó Ádám (OVÁI és PSZI József Attila Tagintézmény) • 9-12. osztály: Takács Anna (Aszódi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium) • Ruhaterv színházi bemutatóra • 7-8. osztály: Bálint Szonja Zoé (Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium) ♦ 9-12. osztály: Séllei Dominika (Székács József Evangélikus Óvoda Általános Iskola és Gimnázium, Orosháza) ♦ Szűkebb pátriám természeti szépségei ♦ 7-8. osztály: Borbély Petra (Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és Óvoda, Szarvas) ♦ 9-12. osztály: Szabó Zoltán (Székács József Evangélikus Óvoda Általános Iskola és Gimnázium, Orosháza) Bővül a gyülekezetimunkatárs-képzés Kelet-Magyarországon Békéscsabán és Nyíregyházán indult újabb tanfolyam Miután a negyedik országos képzés Piliscsabán még a múlt év novemberében elkezdődött, hazánk két legnagyobb evangélikus gyülekezetében,-Békéscsabán és Nyíregyházán kihelyezett tagozatként - a helyi és környékbeli lelkészek szervezésében - harminc-harmincöt fő részvételével növeltük az érdeklődők számát. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a lelkészi szolgálatot segítő gyülekezeti munkatársak képzése és aktív közreműködése nélkülözhetetlenül fontos az egyházközségek életében. Azt is jól megfigyelhetjük, hogy evangélikus híveink jelentős számban a nagyobb gyülekezetekben veszítik el kapcsolatukat a testvéri közösséggel - ezen a személyes látogatás segíthet elsősorban. Különösen erre a szolgálatra képezzük a munkatársakat, hiszen lelkészeink sokirányú elfoglaltsága gyakran csak korlátozott mértékben teszi lehetővé híveink látogatását. Az a gyülekezet, amely minden feladat megoldását a lelkészétől várja el, nem tudja betölteni evangéliumot hirdető, gyülekezeti közösséget erősítő, egyházépítő és elesetteket segítő szolgálatát. Reménység szerint csak átmenetileg munkanélküli testvéreink és a frissen nyugdíjas állományba kerülő híveink megszólítása jó esélyt kínál minden gyülekezetben a munkatársi szolgálat megszervezésére. Nem a lélekszám nagyságán múlik egy-egy gyülekezet - s egészében véve hazai egyházunk - jövője, hanem tagjai hitbeli elkötelezettségén. Az Újszövetség egyébként sem tesz különbséget nagy egyház és kis egyház között, ilyen besorolás is csak később alakult ki. Legyen bátorságunk remélni, hogy az egyház Ura hűséges és aktív szolgálatunk nyomán megadja a növekedést, különösen ott, ahova- nagyvárosok agglomerációs körzeteibe - napjainkban a munkalehetőség miatt költöznek honfitársaink. Tudom, hogy kisebb falvaink fogyó evangélikus gyülekezeteiben ez veszteség, de a társadalmi folyamatok, települési átrendeződések irányítása nem az egyház feladata - híveink lelkigondozása és közösségbe gyűjtése annál inkább. Ez pedig valamennyi gyülekezetnek, sőt egyházunk egészének a küldetése. Ezért szorgalmazzuk a munkatársak toborzását, s várjuk lelkészeink híveket megszólító aktivitását is. Az említett két nagy gyülekezet- Békéscsaba és Nyíregyháza - jó példája lelkesítsen másokat is szerte az országban. ■ D. Szebik Imre nyugalmazott püspök, tanfolyamvezető r Ne csak csütörtököt mondjunk... Az Égtájoló rovat múlt heti cikkében Adorjáni Dezső püspök kollégám írt az „ökumenikus show, a mosolyökumené” kísértéseiről. Magam is vallom, hogy mint minden fontos kérdésről, így az ökumenéről is csak őszintén szabad beszélni, mert különben tényleg csupán szemfényvesztő show az egész. így próbálok egyfajta személyes mérleget vonni az idei ökumenikus imahétről. Talán az egyik legnagyobb veszély, hogy kiüresedett rutingyakorlattá válik ez a hét-nyolc nap. Akárcsak az a szép tradíció, ahogyan templomba érkezéskor sokan még meghajtják ugyan a fejüket néhány másodpercre, de magukban már egyetlen szóval sem imádkoznak, mert valójában már semmit sem várnak az Istennel és egymással való találkozástól... Pedig ha végiggondolom idei imahetes élményeimet, rá kell, hogy döbbenjek: egyáltalán nem természetes, nem magától értődő ajándék ez a Krisztusra és egymásra hangolni szándékozó, év eleji intonációs lehetőség. íme, két friss illusztráció ehhez. Olyan fővárosi templomban kezdtem az imahetet, amelynek presbitériuma pár éve úgy döntött, hogy nem igényli az ökumenikus imaheti közösséget a környező gyülekezetekkel. így az ünnepélyes nyitány után „az előadás” elmaradt... Ugyanakkor olyan kisvárosban fejeztem be az imanyolcadot, ahol viszont a három püspök szolgálatára komponált harmonikus záróakkord előtt alig-alig szólalt meg valami az ökumenikus szimfóniából, mert biblikus virágnyelven szólva: Ábrahám és Lót egyes helyi pásztorai nehezen értettek szót bizonyos „legelőhasználattal” kapcsolatban... Bizony, törékeny kincs a kölcsönös bizalom. Komoly felelősség, hogy ne csak prédikáljunk a kiengesztelődés, a békéltetés szolgálatáról, hanem próbáljuk gyakorolni is a hétköznapokban. Hiszem, hogy ehhez kaphattunk erőt az idei imahéten, amely visszavezetett minket a forráshoz, az első jeruzsálemi gyülekezet közösségének titkához. Mindez nem múltba menekülést, nem hamis nosztalgiázást jelentett, hanem lehetőséget kínált, hogy megkíséreljük visszafejteni az összegubancolódott szálakat addig, amíg és ahol a lényeg még tisztán és egyszerűen együtt volt. Tanítás és imádság, templom és családi otthon, szent és profán közösség, eucharisztia és agapé. Távol áll tőlem az ősgyülekezet idealizálása, hiszen Lukács, az Apostolok cselekedeteinek precíz krónikása se csak a szépre emlékezik és emlékeztet. Őszintén tudósít a feszültségekről, emberi gyarlóságokról is. Gondoljunk például Anániás és Szaftra tragikus történetére... (ApCsel 5) ÉGTÁJOLÓ De ugyanakkor két évezreddel később, 2011 januárjában is átélhettük a csodát: az „egy szív és egy lélek” ma is működőképes! Ilyen élményem volt a magyar kereszténység egyik bölcsőjénél, a tihanyi apátságban megélt közös szolgálat Korzenszky Richárd perjellel. Az istentiszteletet igazi agapé követte a híres tihanyi tetőtérben. Külön öröm volt, hogy nemcsak a környező települések lelkészei, de gyülekezetei is találkozhattak egymással finom pogácsa és forralt bor mellett. Újra csak megtapasztalhattam, hogy a bencés lelkiség mennyire közel áll ahhoz a forráshoz, ahol még tisztán és egyszerűen együtt lélegzik a legfontosabb: a Krisztussal és egymással megélt közösség. A másik meghatározó imaheti élményem a békéscsabai katolikus társszékesegyházhoz fűződik, ahol Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök meghívására prédikálhattam. Történetesen éppen csütörtökön, azon a napon, melynek témája „a kenyér reményteljes megtörése” volt. Pontosan ez az a terület, ahol ökumenikus közeledésünk mind ez idáig csütörtököt mondott. Éppen Krisztus teste és vére, ami, aki össze kellene, hogy kössön minket, fájdalmasan elválasztja, megosztja a katolikus és a protestáns híveket. Éppen a közös isteni erőforrásból való együttes merítés lehetőségét korlátozzák emberi rendelkezések, amelyek különösen is fájdalmas éket vernek a vegyes házasságban élők közé. Van tehát miért imádkoznunk és dolgoznunk a hivatalos imahét elmúltával is. Hogy ne csak csütörtököt mondjunk, de vasárnapot is! Ez a nap Krisztus feltámadása óta az új világ, az új teremtés nyitánya. Isten hajnali meglepetése, az üres sír után következett ugyanis a nap alkonyán az újabb csoda: az emmausi feltámadás! A két megkeseredett tanítvány Krisztus lángoló szavától és a feléjük nyújtott kenyér erejétől megújulva együtt siet a többiekhez a személyesen megtapasztalt evangéliummal. Mindezt Lukács így jegyzi fel: „...elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről’.’ (Lk 24,35) Az imahét nem véletlenül imanyolcad: vasárnappal kezdődik, és jó reménység szerint vasárnappal nem zárul le! Örömmel fedeztem fel az Új Ember múlt heti számának sokatmondó címlapfotóját, amelyen Erdő Péter bíboros és Bölcskei Gusztáv református püspök kezet fog - „paxol” - D. Szebik Imre és dr. Fabiny Tamás szolgatársaimmal. A kép feletti szalagcím jóval több, mint hét-nyolc napos kampányprogram: Gyógyítani a szakadás sebeit. Ez a gyógyítás, ez a gyógyulás nem képzelhető el intercommunio, úrvacsorái közösség nélkül. Adja az egységünkért imádkozó Mester, az egyház élő Ura, hogy mi, 21. századi, gyakran megfáradt emmausiak, katolikus és protestáns tanítványpárok megélhessük még az egymással való teljes asztal-/oltárközösség örömét. Hitünk és reménységünk szerint ez nem kevesebbet, mint Isten országának, az új Jeruzsálemnek előízét ajándékozná nekünk. S mindez nem valamiféle önző vágy, nem öncélú egység lenne, hanem a főpapi imádság globális missziói víziójának beteljesedése: „...tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ hogy te küldtél el engem..!’ (Jn 17,23) Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
