Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-13 / 11. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. március 13. » 5 A Pákh család a forradalom és szabadságharc szolgálatában Interjú Pákh Miklóssal ► Olvasóink bizonyára jól ismerik azt az élethelyzetet, amikor az addig laza ismerősi, baráti, esetleg kollegiális kapcsolat egy váratlanul napvilágra kerülő közös érdeklődési terület hatására átalakul, szorossá válik. így jártunk mi is, e beszélgetés krónikása és interjúalanya. Már évek óta közösen vettünk részt egy minőségirányítási szakfolyóirat szerkesztőbizottsági munkájában, amikor kiderült: egyikünk az. Evangélikus Élet szerzője, Pákh Miklós pedig (nemcsak) a neves lutheránus família, a Pákh család leszármazottja, de egyben kutatója és krónikása is. Annak a családnak, amely - szoros egyházi kötelékei mellett - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában is példamutatóan szolgálta nemzetét. Jegyzetlapok (Napló, 2011)- Miklós, kezdjük egy rövid bemutatkozással!- 1931-ben születtem. A budapesti református gimnáziumban tanultam, majd átkerültem a Szent István Gimnáziumba, ott érettségiztem. Vízilabdázóként az újoncokon és az ifiken át vezetett az út a magyar bajnokságba, a Ganz-Mávag csapatába, de Szolnokon és Szegeden is játszottam. A katonai szolgálat letelte után, 1955-től az újpesti Bányagépgyárban, majd a Ganzban mint minőségellenőr dolgoztam, aztán mérőszoba-vezetői beosztásba kerültem, később pedig a minőség-ellenőrző osztály vezetője lettem. A Mérnöktovábbképző Intézetben 1968-ban elvégeztem a felsőfokú műszaki ellenőrzési vezetőképző szaktanfolyamot. 1975-től a Gépipari Tudományos Egyesület Műszaki Szolgáltató Iroda vezetője és a Minőségirányítási Szakosztály titkára voltam. 1991-ben megalakult a Magyar Minőség Társaság, amelynek főtitkára, majd ügyvezető igazgatója lettem. 2003-ban vonultam nyugállományba, de tavaly nyárig tanácsadóként több helyen is aktívan tevékenykedtem.- Honnan ered a Pákh család? Meddig lehet visszavezetni a családfát?- A Pákhok ősei az Árpád-házi királyok által behívott és a Felvidékre, a mai Szlovákia területére letelepített szász bányászok voltak. A bányavárosok levéltáraiban őrzött iratok szerint az évszázadok folyamán a családnév Packhról először Páckhra, végül Pakkra változott. Az idővel több ágra bomlott család tagjai sokat adtak a magyarságnak.- Kik voltak a legnevesebb Pákhok? Hogyan kapcsolódtak az ország történelmének nevezetes eseményeihez, így az 1849-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz?- Pákh Mihály (1759-1858) a tiszai evangélikus egyházkerület szuperintendense, azaz püspöke volt. A forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt a császári hadbíróság halálra ítélte. Kegyelmet kapott, de az életfogytiglani várbörtönre változtatott fogságból csak súlyos megbetegedése árán szabadult, és pár évi lelkészi szolgálat után meghalt. Petőfi többször vendégeskedett a családnál Dobsinán, Rozsnyón, és egy versében Pákh Mihálynét saját szeretett édesanyjához hasonlította. Tíz gyermekük született. Fiai közül Pákh Albert (1823-1867) író és újságíró a csaknem hét évtizedet megélt Vasárnapi Újság alapítójaként és főszerkesztőjeként, több irodalmi folyóirat szerkesztőjeként működött, a szabadságharc utáni irodalmi élet meghatározó alakjaként említi a szakirodalom. Az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak is tagja volt. A szegény sorsú Petőfit önzetlenül támogatta, és szoros barátság fűzte őket egymáshoz. Öccse, Pákh Károly (1828-1909) tanár és iskolaigazgató volt az iglói evangélikus gimnáziumban. 1848- 49-ben önkéntes, utóbb a honvédségnél teljesített szolgálatot. Világosról betegen tért haza, majd egy forradalmi ihletésű verse miatt várfogságra ítélték, és Olmützben raboskodott. Pákh Mihály unokája - az én nagyapám -, Pákh Albert (1869-1956) a 19. századi nagy magyar orvosprofesszorok tanítványa, humanista hivatásszemléletét tőlük kapta. Az első világháborúban tábori kórházparancsnokként szolgálta a hazáját. Édesapám öccse, Pákh Pál (1899-PÁKH AliBBRT. 1971) katonai építész volt századosi rangban. A második világháború időszakában a Keleti-Kárpátokban kiépített védelmi rendszer, az Árpádvonal egyik építésvezetőjeként dolgozott. 1956-ban elhagyta az országot, az Egyesült Államokban, Clevelandben telepedett le. 1971 telén eltűnt, majd amikor a hó elolvadt, megtalálták a holttesttét. Gyilkosság áldozata lett.- Családjának történetéről gyermekkorában hall az ember a szüleitől, nagyszüleitől. De a tudatos odafigyelés, a mögöttes dolgokra való nyitottság - ha egyáltalán kialakul - érettebb személyiséget kíván. Nálad mikor és hogyan történt ez a „minőségi” váltás?- Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor és hogyan. Édesapám, Pákh Miklós (1898-1976) katonatiszt volt. 1940-ben részt vett a második bécsi döntés utáni erdélyi bevonulásban, és elkerült Kolozsvárra. Itt kapcsolódik a történethez a kiváló evangélikus költő, Reményik Sándor (1890-1941), akinek az ereiben szintén Pákh-vér folyt, hiszen Pákh Mihály püspök dédunokája volt. Nagyapám és Reményik Sándor, mint rokonok, állandó levelezésben álltak - mind a ketten szerettek írni. Apám ilyenformán ismerte Reményik címét. Elment hozzá, becsöngetett. Kijött egy szobalány. Apám bemutatkozott, de mivel katonaruhában volt, a szolgáló borzasztóan megijedt, hogy jött egy katona, és talán el akarja vinni a költőt. Apám elmondta, hogy Reményik Sándort keresi. „Nincs itthon, nincs itthon” - ismételgette a szolgálóleány. Nem engedte be. Apám otthagyta a névjegykártyáját, visszaült a kocsiba, és visszatért szolgálati helyére. Nagyapámnak később Reményik megírta, mi történt ezután: „Úristen! Ez a Pákh Albertnak a fia! És maga nem engedte be!” - mondta, mikor a szobalány bevitte és odaadta neki a névjegykártyát. De honnan tudta volna az a szobalány, egy erdélyi kislány?... Fogalma sem volt a családi dolgokról. így a két ember sohasem találkozott. Reményik egy esztendőre rá elhunyt. Amikor apám hazajött Erdélyből, és ezt elmesélte nekem, a kilenctíz éves gyermeknek, a történet felkeltette az érdeklődésemet a család múltja iránt. „Hogyan is van ez a Reményik?” „Hogy vannak ezek a családi dolgok?” Erre határozottan emlékszem. Ekkor kértem meg apámat, hogy kezdjen el mesélni. Aztán előkerült, hogy ki volt az író Pákh Albert, beszélt Mihályról, az evangélikus püspökről. Ekkoriban már iskolába jártam, tanultam történelmet, meg hittanra is jártam, és ezek is segítettek tisztán látni, hogy ki kicsoda. Aztán minden évben lementünk Kőszegre, nagyapámhoz, aki nagyon szeretett, rengeteget mesélt nekem, rengeteget tanított...- Hol vannak az országban Pákhemlékhelyek?- Iglón, ahol Pákh Károly gimnáziumi igazgató volt, az evangélikus templomban, az oltárral szemközti, bal oldalról a harmadik padsorban volt egy réztábla, rajta a neve. Ottjártamkor az ő helyén ülhettem! A város főutcáján, rézsűt szemben a gimnáziummal, földszintes lakóházának két ablaka között márványtábla hirdette, hogy ott élt. De ezen felvidéki emlékhelyek jelenlegi sorsáról sajnos nincs információm. A fővárossal kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy Pákh Albert 1867-ben, a kiegyezés évében halt meg Pesten. Azt a díszsírhelyet, amely most a Kerepesi temetőben található, a város ajándékozta. A síremlékét az általa korábban szerkesztett Vasárnapi Újság olvasói által létrehozott emlékbizottság gyűjtése nyomán emelték. Ez egy családi sírbolt. 1948-ban még létezett egy másik sírbolt, de az abban nyugvókat exhumálni kellett, mivel azt a temetőrészt szanálták. Akkor a csontokat áthelyezték ebbe a sírboltba. Ezt édesapám intézte. Aztán teltek-múltak az évek, édesapám, édesanyám is meghalt, így őket is ide temettem. Én ezzel a sírral ma is törődöm. Néhány évvel ezelőtt megcsináltattam, ezért néz ki úgy, ahogy a Pákh ősök megérdemlik. Én is itt fogok nyugodni, a nevem már ki van írva. Az ember halandó, így ezzel is foglalkozni kell... ■ Rezsabek Nándor A családi ház. Gyermekkorom tündérvilága nincs sehol. Semmi nem maradt belőle. A gyökereit a nagyszoba alá növesztő hatalmas nyárfát kivágták, a hűs vizet csepegtető artézi kutat betemették. Oda a mindent termő kert, a selyemvirágokat bontó meggyfa is. Egy fabódé árválkodik a bejárat mellett, ott kapják a jegyet a beálló autók, hogy bent őrizzék őket. Egyszerű betonbunker lett az emlékektől roskadozó vásárhelyi ház. Álltam az udvaron, némán, s úgy éreztem, mintha valaki géppisztollyal leterített volna; nem volt szavam a váratlan fájdalomra. * * * Hamvas Béla: Naplók. A huszadik század egyik legnagyobb gondolkodójának életműsorozatát zárja le a két kötet. Szerzőjüket nem volt könnyű követni, hiszen mindig járatlan utakon tört előre. Hamvas munkáit nem kapcsolhatjuk a filozófiához, az irodalomhoz, a vallások egyetlen irányzatához sem, mégis mind bennük van. Nem volt elődje, nem volt szavait továbbgondoló tanítványa, napjainkban mégis mindenki hivatkozik rá. Indulását, különös vállalkozását meghatározta édesapjának, Hamvas Józsefnek az élete, aki pap tanár volt, a pozsonyi evangélikus líceumban tanított. A napló nem hasonlít a megszokott formákhoz. Csupa töredék, lázasan leírt mondat. Könyveinek a vázlata. Az 1942-45 közötti esztendők néhány oldal csupán: a háború borzalmairól, a hazátlanságról. Azután egyre sűrűbben jegyzi le gondolatait; 1946-tól 1968-ig ível a „titkos” üzenet. A megjelölt részeket visszalapozom: „Isten előtt senki se mondhatja magát jónak. Előtte nincs érdem. Minden nagy tulajdonságunk az ő ajándéka. Magamban úgy hívom, hogy az ima tüze. Sokáig mintha hiába hívtam volna. Mintha elfordult volna tőlem. Talán épp legnehezebb, életem legsötétebb napjaiban. Azután egyszerre, mint mikor a füstön a láng hirtelen áttör, kiáltásom elérte. És meghallotta.” * * * Február. Milyen rapszodikus volt az idő. Szakadt a hó, elolvadt, hirtelen tíz fokkal melegebb lett. Később újból kopogtattak kora reggel az éhező madarak, figyelmeztetve, hogy még nincs vége. „A kutya nem eszi meg a telet” - mondták gyerekkoromban az öregek. Ezek a hosszú fehér éjszakák, kihűlt szobák, mikor fölébredtünk a dühöngő éji szél vonyítására. Fekete felhők mögül ha kiszabadult a nap, és kis időre kisütött, fáradt arcunkat azonnal belemártottuk a gyógyító fénybe. Eszünkbe jutottak a kiürült kamrák, a gyönyörű hangversenyek, a medvék ébredése, de azt hiszem, legtöbben arra gondoltunk, abban reménykedtünk, nem tart már sokáig, messzi útjáról a tavasz újból megérkezik. * # * Horvát bor. Vinko Sebrek kiállítása a Táncszínház Kerengő Galériájában. A most hetvenéves művész fotói a hagyományokat és a kortárs modern irányzatokat ötvözik. Munkáinak spektruma a dokumentációs képektől a sajtófotókon át a művészi felvételekig terjed. Sebrek nemcsak remek képíró, de a nemzetközi vizuális művészetek értő elemzője is. Kritikái évtizedek óta megjelennek szaklapokban, és a Zágrábi Fotóklub szorgalmas elnöke is. Búcsúzáskor megajándékoz egy üveg borral. „Ez a legjobb nálunk!” - mondja mosolyogva. Otthon fölbontjuk, és dicsérjük mindannyian. Másnap kiderül, nem igazán jó. Úgy látszik, a családias hangulat, a közös történelem, a friss barátság alaposan megzavarta ítélőképességünket. * * # Buszsofőr. Egy év után újra itt, a 156- os buszon a kedves, régi fiatalember. Jó napot kíván, a Pető Intézetnél helyet kér egy beteg kisfiúnak. A meredek, nagy ívű kanyart lassan veszi be, a megállónál óvatosan fékez. Apró figyelmesség és örökös beszéd. „Vigyázzanak magukra!" - mondja búcsúzáskor. „Ma front van. A szívbetegek igyanak deci vörösbort!” - tanácsolja indulás után. És a zsúfolt kocsiban fölengednek a szófián emberek, megszólítják egymást. Milyen kevés kell: pár jó szó, és másképpen látjuk a reménytelennek tűnő hétköznapot. * * * Szentendrei délelőtt. Aranykereszt a főtéren, szűk utcák, fényben fölragyogó templomok. Mindez csak nekem érdekes, mert a Duna-part közelében két kutyát - egy hatalmas bernáthegyit és gombolyag kőikét - csodálnak az emberek. A kőpadon ülnek, fiatal gazdája pedig simogatja, maga mellé hívja, vezényszavakkal biztatja a jószágot. És Pici produkálja magát. Végül a nő arcát nyalogatja, jobbról és balról, azután a hátára fekszik. Legtöbben tapsolnak, és finom csokoládéval kínálják. * * * Erdélyi barátok. Két év után újra együtt, öregek és fiatalok. Szegények, de az apró ajándékok őszinte szívvel készültek. Mind hasznos, egyszerű és eredeti darab. Vacsora után vörösbort bontunk, és beszélgetünk. A16. században létesített Házsongárdi temetőről, a pusztításról! „Újból rongálják a magyar sírokat!” - mondja szomorúan Károly. Három márványoszlopot néhány napja darabokra törtek. Két alapítvány is harcol az emlékhely megóvásáért, de hiába. Még a művelődési miniszterhez is írtak levelet, de válaszra se méltatták őket. Mi lehet a megoldás? Térfigyelő kamerák? Nem. Ha végre megváltozna a történelemszemlélet, az lenne a reményteljes jövő. Ha a gyűlölet utolsó lángjai is kihunynának. * * * Kós András. Egyszerű, szép portréfilmet készített Mohi Sándor a kolozsvári szobrászról. Nézem az arcát, látom-e édesapja, Kós Károly vonásait? A horgas orr, a száz barázda hiányzik, pedig ő is a kilencven felé közeledik. A Varjúvárat látjuk, a családi fészket; a sötétbarna fa megkopott, de a sztánai kő ellenállt az idő vasfogának. Kós András nagyszerű szobrász. Tehetséges, főleg a fafaragás mestere. 1938-ban végzett a főiskolán, négy évtizeden át tanított, olykor több tanszéken is. „Kevés szóval, mert a művészetet nem lehet magyarázni” - mondja szenvedélyesen. Azután a zsúfolt műteremben sétálunk, a polcok roskadoznak: finoman megmunkált fejek, törékeny lányalakok, jeles személyiségek. „Ezek szentek. Erdély szentjei!” - mutatja, és mindegyiknek a hátára csap egyet. Ébreszti Kós Károlyt, Tótfalusi Kis Miklóst, Apáczai Csere Jánost... Egyetemes értékű életmű s nagyon mai. Tiszta látású örök üzenetek az új évszázadban. ■ Fenyvesi Félix Lajos
