Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-06 / 6. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. február 6. » 5 Asszonyok az imazsámolyon Nagy baj van... ► Angyal Júlia festőművész grafikáiból rendezett tárlatot - Asszonyok az imazsámolyon címmel - a budapesti Evangélikus Országos Múzeum. A kiállított képek Döbrentey Ildikó tavaly megjelent, És képzeld, Uram... - A 21. század zsoltáraiból című imádságoskönyvének illusztrációi. A múlt szerdán nyílt kiállítás rendezője, Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész Angyal Júlia nevéből indult ki. Az angyal jelentése: követ, hírvivő. Angyal Júlia is valamiféle hírvivő: szavak nélkül küldi üzenetünket, imáinkat az ég felé. Színekkel és vonalakkal. Melegbamákkal, amelyek a lélek mélységét, és aranyakkal, amelyek a fel nem foghatót sugallják, sötét kontúrjuk ellenére is fénylő szárnyakkal, dicsfényekkel, növényekkel, asszonyokkal. A foltok és vonalak e rendkívüli összhangja bizonyítéka annak, hogy az ember - esetünkben a két asszony, az író és a festő - léte értelemmel és néha fájó szépséggel teli. A Döbrentey Ildikó által írt zsoltároskönyv a 2008-ban megjelent s immár három kiadást megért Beszélgetek az Úrral - A 21. század imái című imakönyvének szerves folytatása. Nem véletlen, hogy mindkét könyvet Angyal Júlia Maximilian Kiadóval és az Ekhó Kiadóval közösen - jelentetett meg a Luther Kiadó. A kiállítást Kratochwill Mimi művészettörténész nyitotta meg. „Angyal Júlia nagyon termékeny és sokoldalú művész - mondta termékeny-A képzőművészt bemutató plakáton Benedek Katalin ezt írja: „Angyal Júlia elválaszthatatlanul grafikus-festő. Megfelelően váltogatja az ecsetjét és a.ceruzáját, többnyire egy műben alkalmazva mindkettőt. Módszere azonban nem töri meg szándéka egységét, inkább segíti, mert a színek lágysága líraivá, a vonalak konstruktív rendje pedig hangsúlyossá varázsolja képeit. Ebből a keveredésből szivárványos csodák születnek az álom, ébrenlét, mese, valóság és emlék mezsgyéjén.” illusztrálta. Az első imakönyvről Katona István atya ezt írta: „Aki szeretné megtalálni szívének békéjét Istennél, az vegye kezébe ezt a könyvet, teremtsen csendet magában, és kezdje el olvasni lassan, hogy a szavak meg tudják érinteni belülről, és fel tudják emelni a lelkét. Ajánlom mindazoknak, akik nemcsak cselekedni akarnak, hanem biztosítani akarják cselekedeteik spirituális hátterét és belső örömét.” Azt hiszem, ugyanezeket el lehet mondani a mostani zsoltároskönyvről is, amelyet ökumenikus összefogással - a Szent ségét mutatja például az is, hogy az elmúlt negyedszázadban több mint félszáz egyéni kiállítása volt, és ennél bizonyára több csoportos kiállításon vett részt. Ami a sokoldalúságát illeti, csak néhány példa: A XII. kerületben, a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódva, nagyméretű betlehemek készültek, amelyeket utcákon, tereken mutattak be a járókelőknek. Az egyiket ő készítette. Tavaly a Santiago de Compostela-i zarándokút) a által ihletett festményeiből rendezett kiállítást. Ennek Az út volt címe. Az Opus Dei székházába üvegfestményt készített. A Döbrentey Ildikó zsoltároskötetéhez készített negyven grafika nemcsak illusztráció, hanem - mint a falakon látható - önálló mű is. Angyal Júlia érzi a műfajban rejlő lehetőségeket. Egyik munkája szebb, mint a másik.” A szakmai megnyitó előtt és után Váray Péter, az Anima Musicae kamarazenekar tagja Bach C-dúr szólószvitjéből a Preludium, majd a Sarabande tételt játszotta. ■ K. Gy. Digitalizálják a nagyváradi evangélikus levéltár anyagait Digitalizálják a Nagyváradi Evangélikus Egyházközség levéltárának dokumentumait - írta a Reggeli Újság című nagyváradi napilap január 11-i száma. A digitalizálás első lépéseként január végéig a Szülőföld Alap pályázatán elnyert pénzből elektronikusan rendszerezik és tárolják az egyházközség iratait a kezdetektől 1920-ig. Mátyás Attila parókus lelkész elmondta, hogy szeretnék a levéltár anyagát tematikus sorrendbe csoportosítani, továbbá összefogó tartalomjegyzéket készíteni hozzá, mivel eddig csak részleges jegyzékek készültek. A digitalizálás megkönnyíti az adatbázis használatát, a számítógépes keresőprogram segítségével könnyen meg lehet majd találni az iratokat egy-egy igazolás vagy kimutatás készítéséhez. Szívesen látják majd azokat is, akik kutatási célból, tanulmányaikhoz szeretnének elmerülni az adatokban és iratokban. Az elektronikus feldolgozás részeként prezentációt készítenek, amelyben bemutatják az egyházközség múltját szöveges és képi formában. A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség levéltárában a gyülekezet megalakulási évétől, vagyis 1812-től őriznek iratokat. M MTI ■ Ifj. dr. Hafenscher Károly Nagy baj van, ha már az egyház alapvető életfunkcióját is megkérdőjelezik. Még nagyobb a baj, ha ennek az egyház lapja hangot és teret is ad. Márpedig erről volt szó az Evangélikus Élet múlt heti számában. Herényi István cikkéhez a szerkesztő még a furfangos írásjellel ellátott „Magánvélemény?” felcímet is odacsatolta. Bulvárosodunk, s ez a kevésbé konzervatívoknak még el is menne, ha nem takarna sokkal mélyebb bajt az újságkészítők balhét kedvelő-élvező cikk-közlése. Ez ugyanis akaratlanul tovább erősíti a megosztást egyházunkban. Úgy gondolom, hogy Herényi István cikke nem a megnyugvás, hanem a szaftosabb párbeszéd irányába mutat, vagy ne adj Isten, annak a most zajló kampánynak a részévé válhat, amelynek résztvevői szeretnének - a liturgiaügyet kifordítva és meglovagolva - nyerő pozícióba kerülni. Ha ugyanis az egyház életének alapmegnyilvánulását, az istentiszteletet „fúrjuk” mindenféle egyoldalú, szubjektív megközelítésű írással, akkor a cikkíró, is meg a szerkesztőség is a faágon ülve fűrészeli a fát maga alatt. A leközölt anyag ugyanis nem hordoz sem pozitívumot, sem pedig jobb megoldást. De nézzük magát a cikket! * * * Mindenekelőtt le kell írnom, hogy megértem Herényi Istvánt abban, hogy egy rossz élmény nagyon sokáig hatással van az emberre. Azt azonban nem gondolom, hogy egy korábbi ökumenikus imahét rossz emlékéből általánosítva olyan kemény következtetéseket kell levonni, sőt hangoztatni, hogy az istentisztelet képmutatásra nevel. Liturgikus megújulási próbálkozásaink, amelyeket hasonló indulatú ellentámadások lehetetlenítenek el, éppen arról szólnak, hogy értsük jól az istentisztelet lényegét. Még akkor is, ha esetleg az éppen imádkozó, igét olvasó, prédikáló liturgus nincs a helyzet magaslatán. Ilyen ugyanis - sajnos nem ritkán - előfordul. De éppen azért született a liturgikus mozgalom, hogy komolyan vegyük az istentiszteletet, értsük tartalmát, dramaturgiáját, egyes jeleit és tudatos folyamatait. Az istentisztelet az egyház alkalma. Minden közösségnek megvan a maga nyelve. Ahhoz, hogy ne kívülállóként vegyünk részt (akár évtizedeken keresztül), ahhoz empatikusán tanulni kell ezt a közös nyelvet, megérteni az előttünk jártak hitét, hitből fakadó döntéseit, kegyességi gyakorlatát s a ma egyházának életét. A szerző nem tud olvasva imádkozni. Sokan meg csak olvasva tudnak imádkozni. Kétezer év egyháztörténete erről is tanúskodik! Milyen alapon kérdőjelezzük meg az olvasott imádság valódiságát? A kereszténység nem „maszek” imádkozok gyülekezete, hanem az egyház imádságait is együtt mondani próbáló és tudó közösség. Ha megállna Herényi István gondolatmenete, akkor a lelkészre semmiféle imádságot ne bízzunk, s szerepét csupán arra korlátozzuk, hogy bekonferálja a magánpenzumot: imádkozzunk! Azután jöjjön a csend vagy az egyéni hangos improvizáció. Ennek is megvan a maga helye, de az egyház liturgiája s azon belül az evangélikus istentisztelet nem ilyen. A liturgus vezetésével próbálunk együtt imádkozni. És ide tartozik a válaszolgatós imádság. Nem az imádságban van a baj, ha az imádkozó a mondat végén már elfelejtette, hogy mire is hangzik a válasz: „Urunk, hallgass meg minket!” Máshol járnak a gondolatai? Csak képmutatóként ül a padban, és valójában nem is imádkozik? Talán odáig nem fajult a helyzet, hogy az előimádkozó olyan kérést fogalmazott volna meg (vagy olvasott volna fel), amelyet ne vállalhatna a gyülekezet minden tagja. A tanítványok egykor nem szégyellték, hogy megkérjék a Mestert: „... taníts minket imádkozni..:’'Érdemes megtanítani, megtanulni a belső szobák imádságműfaja mellett az istentiszteleti (közösségi) imádság gyakorlatát, lehetőségeit is. Hatalmas imádságirodalom van az egyház birtokában. Őszinte imádságok. S ha az istentiszteleten felcsendül egy kétezer éves vagy egy néhány évvel ezelőtt íródott, esetleg arra az istentiszteletre előre megfogalmazott imádság, akkor azt a Szentlélek ugyanúgy meg tudja eleveníteni, mint a Biblia holt betűit. Mindez természetesen nem zárja ki az istentiszteleten megszülető „szabad” imádságot. De arra is készülni kell. Egy muzsikus tudja legjobban, hogy az improvizációhoz kell a legnagyobb felkészültség... S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem mindig megy mindenkinek egyformán lelkesen és lendületesen az imádság. A közös imádkozás istentiszteleti formáinak így is van segítő erejük. Helyettünk-velünk imádkozik a lelkész vagy az előimádkozó. A cikk szerzője kritizálja a liturgia azon mondatait, amelyek - szerinte - nem a valóságot tükrözik. Az esküvő és a keresztelő bevezető mondataira utal. Érdemes azonban itt is két tényt végiggondolni: a szónak teremtő ereje van, s a bejelentés akár még meg is valósulhat. Ugyanakkor az ilyen kazuális szolgálatok, ha azokat mély előkészítő beszélgetések előzik meg, tényleg arra szolgálhatnak, hogy az oltár elé állók komolyan vegyék azt, amiről a szertartás szól. Jogunk van-e megkérdőjelezni az őszinte szándékot? Herényi Istvánnak és az írását közlő szerkesztőknek bizonyára kvéker testvéreink istentisztelete lenne a megfelelő, ha már az istentiszteletet gazdagító próbálkozások teljes ellehetetlenítése megtörtént. Ott ugyanis egyetlen szó sem hangzik el, mindenki csöndben ül. Nem kell szöveget megtanulni, nem kell a bizonyságtevők fellegét komolyan véve szövegeket ismételgetni, s mindenki a maga módján gondolhat, amire akar a hallgatás mögé burkolózva. Külön elszomorított, hogy valaki sok évtizedes istentisztelet-látogatói múlttal ennyire nem érti a pax lényegét. Feje tetejére állt gondolat: a pax nem azt jelenti, hogy én békülgetek - pláne színjátékként - a hozzám tartozó családtagokkal és a mögöttem ülő ismeretlennel, hanem azt, hogy a rokonnak és a látszólag ismeretlennek, de Krisztusban testvéremnek továbbadom az Istentől kapott békességet. Nem a magamét osztogatom, hanem azt, amit az Istentől kaptam. Ez nem kedv és hangulat kérdése. Erre mandátumunk van. És ne feledjük, „boldogok, akik békét teremtenek..” - mondja Jézus. Mindez azonban nem kötelező. Nem „kell” kezet fogni. S akiben ilyen békétlenség van az istentisztelettel kapcsolatban, az ne is adja tovább békétlenségét. Végezetül: bánjunk csínján a „kultikus” „kultuszi” kifejezésekkel. A kultúra szó is ebből származik. Hátterében ott van a „megművelés” gondolata. Az istentisztelet az Isten kultúrája. Életünket, parlagon heverő, a gonosznak kitett lelkünket akarja megművelni az istentisztelet „kultuszában” Csak ebbe a szóba is, mint az istentisztelet minden pontjába érdemes belegondolni s nem tudatlanul elutasítani. És végül a zsoltárossal együtt kérem a cikk szerzőjét és közlőjét, hogy ne üljünk sem a csúfolódók, sem az ítélkezők székébe. Az utolsó bekezdés - Jézus meggyilkolására utalva - több volt, mint bántó. Az, hogy lapunk korábbi - s reménység szerint a közeljövőben ismétfeladatot vállaló - rovatvezetőjének írását nem kommentáljuk, természetesen nem jelenti azt, hogy a dolgozatának első két bekezdésében foglaltakkal a legcsekélyebb mértékben is egyetértenénk. Bízunk olvasóink ítélőképességében. - A szerk. (TPK) HIRDETÉS Szeretettel várjuk baráti találkozóra Angyal Júliával és Döbrentey Ildikóval, a hiégTj Beszélgetek az Úrral és az És képzeld, Uram... című imádságoskönyvek alkoMÍQw tóival. Helyszín: Evangélikus Országos Múzeum (1052 Budapest, Deák tér 4.). Időpont: február 16., szerda, 17 óra. ’ 1 A múzeumban január 26-ától április 30-áig látogatható Angyal Júlia Asszonyok az imazsámolyon című kiállítása, melyen Döbrentey Ildikó És képzeld, Uram... ■TO- ú 1,1 című imakönyvéhez készített illusztrációit tekinthetik meg az érdeklődők. Ipffi
