Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-26 / 26. szám
io -m 2011. június 26. FÓKUSZ Evangélikus Élet Húsz éve működik új egyházi zsinatunk ► 1991. június 8-án alakult meg egyházunk korszakváltó új zsinata. A Magyarországi Evangélikus Egyház honlapján (www.evangelikus.hu) olvasható a megnyitás alkalmával elhangzott prédikáció és az akkor sok kérdést fölvető úrvacsorái bűnvallás, valamint D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök visszaemlékezése. Az Evangélikus Elet számára a „rendszerváltó” zsinat munkájában sokáig tevőlegesen részt vevő nyugalmazott egyházjogász vállalkozott az elmúlt két évtized - bevallottan szubjektív - értékelésére... Az 1991. június 8-án összeült új zsinat egyházunk életébe kétségkívül új lendületet hozott. Mielőtt azonban a zsinat eddig végzett munkájával megismerkednénk, szükségesnek látszik, hogy legalább nagy vonalakban áttekintsük a közel fél évszázados kommunista uralom alatt megtartott három zsinat fontosabb határozatait. # # * Az evangélikus egyház alávetettsége az 1948. évi zsinattal kezdődött, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy az államhatalommal kötendő szerződést az egyházi iskolák államosításának tudomásulvételéről változatlan formában elfogadja. Tizenhét zsinati tag lemondása világosan dokumentálta, hogy többé már nem lehetett szó szabad döntéshozatalról. Az 1952. évi zsinat az egyház szervezetét rombolta szét a két kerület létesítésével, amely az ország hosszanti felosztásával szinte lehetetlenné tette az egyházi pasztorációt. De ennek a zsinatnak a folyományaként vált lehetővé a két „reakciós” püspöknek, Túróczy Zoltánnak és Szabó Józsefnek a menesztése is. Kapi Béla dunántúli püspök prófétai jóslata szerint: „Napokon át mindig temettem. Mérhetetlen koporsóba helyeztem dunántúli egyházkerületemet, összeszedtem minden gyülekezetét, iskoláját, intézményét, régi papok, tanítók, tanárok és világi vezetők seregét. (...) Eltörölhették a föld felett levő történelmi Dunántúlt, a a temetők százaiból feltör a föld mélyén még mindig élő, halhatatlan Dunántúl! Politikai érdekből lehet új egyházi térképet rajzolni. (...) De a múltat nehéz legyőzni! (...) Nem lehet megsemmisíteni egy évszázados történelmi egységet, egy valóságos történelmi személyiséget, melynek létrehozásában Isten lelke működött. (...) Az egyházkerület kivégzésekor nem adtak ki gyászjelentést. Pár soros zsinati határozat az egész, de a mondat végére Isten keze rájegyezte hívő emberek bizodalmát: »A feltámadás reményében.«” (Kapi Béla: Lámpás az Úr zsámolyán - Kapi Béla püspök feljegyzései életéről és szolgálatáról. Szerk. Mirák Katalin. Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium [Líceum] és Kollégium, Sopron, 2004. 667-668. o.) Az 1966. évi zsinat a diktatúra további terjeszkedését jelentette az „ünnepélyes nyilatkozat” illetve a diakóniai teológia kötelező elfogadásával. Egyházunk autonómiájára ez jelentette a végső csapást. Ha a hozott határozatok közül csupán a püspök lelkészküldési jogát emeljük ki, amely a lelkész „közérdekből történő áthelyezését” - fellebbezési lehetőség kizárásával - tette lehetővé, vagy a püspöki jogkör kiszélesítését, illetve az egyházirányítás centralizációját, akkor is konstatálhatjuk az egyház évszázados jogrendjének teljes felforgatását. * * * A magyarországi evangélikusság a rendszerváltozás után az egyház megújulását részben a lelkiekben való megújulás révén, részben „személyi vonalon”, részben pedig az egyházi struktúra megújításával kívánta elérni. Zsinati ülés 2004 februárjában... Tudatában voltunk annak, hogy az egyházi szervezet megújulása önmagában még nem garancia az egyház megújulására, de annak akadályait megszüntetheti. A bizalmatlanság azok irányában, akik a múlt értékrendszerét képviselték, nem volt kiküszöbölhető. (Sajnos csak 2001- ben született meg az egyházi személyek átvilágításáról szóló törvény, és fakultatív volta miatt gyakorlati jelentősége alig volt.) * * # . Bár a zsinatot megelőző évben komoly munka folyt az előkészítő bizottságban, a jövőkép hiánya miatt ez nem sokat jelentett. A zsinatot koncepció nélkülinek kell tekintenünk, mert nem volt komoly programja a tekintetben, hogy milyen változtatást akar. Az 1934-37- évi zsinatnál ez pontokban volt rögzítve. Akkor a nagy nyilvánosság elé tárták az elképzeléseket, és amikor a tervezett reformok a közvélemény szűrőjén átmentek, csak akkor lett ezekből zsinati program. Ennek hiányában ötletszerűség, kapkodás volt tapasztalható még sorrendi kérdésekben is, ami nem volt lényegtelen, mert aligha volt helyes kardinális kérdéseket a zsinat végére tartalékolni, amikorra a tagok egy része kicserélődött, a megmaradtak pedig már fáradtak voltak. A zsinatnak keretszabályozásra kellett volna törekednie már csak azért is, mert a túlságosan részletező törvények nem időtállóak. A részletezést szabályrendeletekre kellett volna bízni. Kifogásolni lehet, hogy kevés fiatal, illetve női, valamint jogász tagja volt a zsinatnak. Bár előrehaladást jelentett, hogy a testület elnökségét választás útján állapították meg, sajnálatos módon a világi elnök nem volt gyakorló ügyvéd vagy jogász, márpedig a törvényhozáshoz elsősorban ők értenek. Nem volt túl szerencsés az sem, hogy a törvények elfogadásához kétharmados többséget kívánt meg a zsinati ügyrend. Ez egyébként ellentétben áll Luther álláspontjával is, aki szerint a többségi elv nem jogelv, hanem csak azt mondja ki, hogy „két vízfej többet jelent, mint egy lángész” * * * A zsinat törvényességének egyik súlyos kérdése az úgynevezett kétlépcsősség problematikája volt. Ennek lényege az, hogy először meg kell alkotni a zsinatra vonatkozó jogszabályokat, azután a grémiumot fel kell oszlatni, majd az új választások után kezdheti meg munkáját az új zsinat. Ennek a javaslatnak a vitatható elutasítása miatt a zsinat egyértelműen már nem tudta bizonyítani, hogy elhatárolódott a korábbi - törvénytelen - zsinattól. Vita bontakozott ki az egyházi törvénykönyv beosztásáról is, amely a törvénykönyv használhatósága szempontjából egyáltalán nem közömbös. Először tehát magát a struktúrát kellett volna kikristályosítani, ám ez még nem történt meg, amikor- kompromisszumos megoldásokkal- sor került az egyházi szolgálat szabályozására. * * * Az 1991-ben összeült zsinat kilenc fejezetben szabályozta az evangélikus egyház jogrendjét. Emeljük ki ezek közül az egyháztagság és az egyházközségi tagság újszerű megfogalmazását: „A Magyarországi Evangélikus Egyház tagja az a magyar állampolgár és az a Magyarországon élő személy, aki keresztségben részesült, az evangélikus egyháznak a Szentíráson alapuló hitvallásos tanítását elfogadja, vallja, és képességei szerint megtartani igyekszik. Az egyházközség tagja az az egyháztag aki annak gyülekezeti életében és fenntartásában lelki, szellemi és anyagi erejéhez képest részt vesz, és általában az egyházközség területén lakik’.’ A zsinat által elfogadott kilenc törvényt igen pozitívan kell értékelni. Ezek az egyház alapelveire, szervezetére, az egyházi szolgálatra, az egyházi misszióra, az egyházi tömegtájékoztatásra, a közoktatási intézményekre, az egyházi gyűjteményekre, az egyházi egyesületekre és a kiemelt egyházi szolgálatokra vonatkoznak. A zsinat legnagyobb eredményének az tekinthető, hogy helyreállította az egyház önkormányzatát. Emellett érvényesül a szubszidiaritás elve, amely azt jelenti, hogy lehetőleg alsó fokon kell az ügyeket elintézni, mert így van remény a helyes eredményre. * * * A továbbiakban a nagyobb vitát kiváltó kérdésekről szeretnék megemlékezni. Ezek némelyike ma is problémaként jelentkezik. Az egyházi személyeket érintő rehabilitáció kérdését például helyesebb lett volna akként szabályozni, hogy a sérelmet szenvedettek rehabilitálását hivatalból kelljen foganatosítani, ne pedig az érintettek kérelmére, hiszen ez a gyakorlat sokat levon a rehabilitáció értékéből. Emlékezetes, hogy nagy vita alakult ki az egyházkerületek számáról és beosztásáról. A zsinat többsége a háromkerületes megoldásban látta az egyház további fejlődésének zálogát. Mivel az ezt ellenző egyik püspök - a harmadik kerület megszavazása esetén - lemondását helyezte kilátásba, ezért - e sorok írójával együtt - hatan maguk mondtak le zsinati tagságukról, közöttük Zászkaliczky Péter lelkész is, aki talán a legtöbbet tette az eredményes működés érdekében... Végül is a zsinat megszavazta, hogy 2001. január í-jével felálljon az új Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület. Az elmúlt tíz esztendő, úgy hiszem, igazolta, hogy ez a nehezen született döntés előnyére vált egyházunknak. Nem utolsósorban azért, mert Ittzés János jóvoltából újra érvényesült a Kapi Béla és Túróczy Zoltán által képviselt - alternatíva nélküli - lutheri teológiai irányzat. * * * Miután az a javaslat, amely református mintára ciklusokhoz akarta kötni a püspöki szolgálatot, kisebbségben maradt, a zsinat nálunk is - a lutheri egyházakban bevett gyakorlat szerint - a nyugdíjkorhatár eléréséig engedélyezte a püspöki tisztség betöltését. Sajnálatosnak kell tekintenünk azt, hogy - feltehetően a kommunista időkben kialakult püspöki diktatúra újraéledésének lehetőségét megakadályozandó - a püspöki jogkört szükségtelenül szűkítette a zsinat. Bizonyos döntéseknél egyenesen mellőzik törvényeink a püspök véleményének kikérését, holott a problémá...és 2011 februárjában kát a gyakorlatban végül általában a püspököknek kell orvosolniuk. Mindeddig az egyházi személyek politikai szerepvállalásának a kérdése sincs egyértelműen szabályozva, noha született olyan jogszabály, amely szerint „egyházi szolgálatban álló lelkészek nem vállalhatnak olyan elfoglaltságot, amely szolgálatuk ellátását veszélyezteti”. (Ezt véleményem szerint a reformátusokhoz hasonlóan kereken meg kellett volna tiltani.) A magam részéről nem tudom helyeselni a zsinat „folyamatos” ülésezésének bevezetését sem, mert egyházunkban a jogviszonyok olyan gyakran talán mégsem változnak, hogy szükség lenne a törvények sűrű módosítgatására. A módosítások tömkelegé jogbizonytalanságot eredményez. * * * Bár a jelenlegi egyházi törvényeket tartalmazó kiadvány az I. törvény 11. §-ánál még mindig a hatalmi ágak megosztásáról beszél, ez sajnos ma már nem áll fenn. 2005-ben az előző országos felügyelő, dr. Frenkl Róbert hathatós támogatásával sor került a törvényhozó zsinat és az országos egyház közigazgatási szervének az egyesítésére. Az indoklás szerint így „operatívabbá” vált a törvényhozás. Ez a szemléletmód azonban erősen vitatható, hiszen már Arisztotelész, John Locke és Montesquieu is alapelvként jelölte meg a hatalmi ágak szétválasztásának szükségességét. A folyamatosan ülésező zsinat 2000-ben megalkotta az egyház háztartásáról, valamint 2005-ben a lelkészi becsületszékről szóló, illetve - ugyanebben az évben - „az egyház törvényes rendjének és békéjének megőrzéséről” szóló törvényt és ennek függelékét. Ez utóbbi nem más, mint az egyházi bíráskodásról szóló törvény megújított mása. A szolidaritási törvény, amely az egyházi nyugdíjrendszer átalakítását célozza, ugyan már készen van, azonban átdolgozása miatt előreláthatólag csak 2012 elején léphet hatályba. A most említett új törvényeken kívül a zsinat az elmúlt időszakban igen nagy számú régi törvényt dolgozott át. így például a választásokról, az egyházi szolgálatról, a jogalkotásról szólót, az intézményekről, a sajtómunkáról, a lelkészi választásokról, az egyházi szervezetekről és igazgatásról, harmonizációról szólót, a legutóbbi időkben is. Sok esetben csak pontatlan közlések, máskor kisebbnagyobb javítások miatt vált szükségessé ezeknek a korábban hozott jogszabályoknak a módosítása. Véleményem szerint húsz év múltán igazán célszerű lenne felülvizsgálni az egyház szervezeti rendszerét, mert példának okáért zsinatunk taglétszáma is indokolatlanul nagynak tűnik. Az Országgyűlés létszámának tervezett csökkentéséhez hasonlóan nálunk is szükség lenne létszámcsökkentésre. Talán a bizottságok jogkörének növelésével is hatékonyabbá lehetne tenni egyházunkban a törvényhozói munkát. Annál is inkább, mert egyházi szervezet esetében a struktúra minden szintjén dolgozók esetében feltételezhető és elvárható az Istennek szolgálni kívánó szándék. ■ Dr. Boleratzky Lóránd