Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-29 / 22. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 76. évfolyam, 22. szám ■ 2011. május 29. ■ Húsvét ünnepe után 5. vasárnap (Rogate)Ára: 250 Ft „De aki az Úrban bízik, aki az imádság vonalán fáradhatatlanul tartja a kapcsolatot, annak ereje megújul. Ezt nem csak a próféta (Ézs 40,30) tudja. Ez a mi tapasztalatunk is, amelyet boldogan adunk tovább Rogate vasárnapján.” Döbbenetes példázat !► 2. oldal „Egész bensőnket átjáró örömre Isten nélkül nem vagyunk képesek. Ez csak akkor születhet meg a szívekben, ha Isten és ember összemosolyog. Ha az ember együtt örül az Istennel.” Harkai hálaadás ^ 3. oldal „Thesszalonika abban is példánk lehet, hogyan kell égre nézve a földön járnunk. A hétköznapokban az, aki az égre pislog, könnyen elesik. A lábunk elé kell néznünk. A hit és az üdvösség kérdésében azonban éppen fordítva van.” Mennybemenetel ünnepe 1* 11. oldal Templomkertben otthonra lelt emlékmű ^ 5- oldal Rogate - az imádság vasárnapja 7. és 10. oldal A Déli Egyházkerület melléklete ^ 8-9. oldal Nagycsaládban élni jó! ^ 12. oldal Interjú az „egycseppes esték” házigazdáival W 13. oldal Gyermeknapi tűnődések !► 13. oldal „Jó, hogy az ember reggel az első, este az utolsó dolgának az imádkozást tartsa. Gondosan óvakodjunk minden hamis, áltató gondolattól, mint például: várj még kissé, majd úgy egy óra múlva imádkozom, előbb még el kell végeznem ezt vagy azt. Az ilyen gondolat ugyanis elfeledteti az emberrel az imádkozást hétköznapi dolgok kedvéért. Ezek aztán annyira lekötik és körülfogják, hogy a végén aznap semmi sem lesz az imádkozásból. Adódhatik azonban néha olyasmi is, ami van olyan jó SEMPER REFORMANDA vagy tán jobb is, mint az imádkozás, különösen ha a szükség úgy hozza magával. Ilyen értelemben kell vennünk Szent Jeromos mondását: »A hívőnek minden munkája imádság!« Hasonlóan mondja a közmondás is: »Aki hűségesen dolgozik, kétszeresen imádkozik!« Ezt pedig azért mondom, mert a hívő ember munkája közben is féli és tiszteli Istent, s az ő törvényére gondol, hogy senkivel se cselekedjék álnokul, ne lopjon, ne csaljon s ne sikkasszon. Munkáját e hit és gondolkodás kétségkívül imádsággá és istentiszteletté teszi.” M Luther Márton: így imádkozzál! (Balikó Zoltán fordítása) Zászlóshajó a szeretetszolgálatban Új épülettel gazdagodott a szarvasi intézmény ^ Szikrázó napsütés és harsány fúvószene fogadta május 22-én délelőtt a Szarvas-Ótemplomi Evangélikus Egyházközség ünnepi hálaadó istentiszteletére igyekvőket. A hálaadás szava ezúttal azért hangozhatott fel, mert vasárnap átadták az - immár tizenkilenc éves - Ótemplomi Szeretetszolgálat új Szociális Alapszolgáltató Központját. Az ünnepi istentiszteleten Mt 21,14- 17 alapján elhangzott igehirdetésében Gáncs Péter elnök-püspök arról szólt, hogy miután Jézus megtisztította a templomot, eltűntek a kufárok, de ott maradtak a gyermekek, ott maradtak a betegek, a rászorultak. És ott voltak azok is, akik odavitték, odasegítették a vakokat, bénákat Jézus közelébe. & Folytatás a 4. oldalon KÉT ÉVTIZEDE INDULT ÚJRA AZ EVANGÉLIKUS DIAKONISSZAEGYESÜLET 3. Fébé-nap Budahegyvidéken ► A Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület újraindulása óta eltelt két évtizedért adtak hálát május 21-én, szombaton a budahegyvidéki evangélikus templomban. A kezdő úrvacsorái istentiszteleten Gáncs Péter elnök-püspök, az első Fébé-lelkész, Gáncs Aladár unokája szolgált igehirdetéssel. Kedves meglepetés volt, hogy a jelen lévő diakonisszákat egyegy szál fehér gerberával és ajándék könyvvel köszöntötték. A Fébé-napon - a múlt felidézése mellett - a jelen örömei és a jövő tervei is terítékre kerültek. A püspök a 20. zsoltárt választotta igehirdetése alapigéjének. Már a zsoltár címe is beszédes: „Könyörgés győzelemért” - hívta fel Gáncs Péter a figyelmet. „Ez azt sugallja, nem állunk nyerésre. Talán nekünk is van okunk így érezni, de figyeljünk a zsoltáros Dávid szavára: ne essünk kétségbe, hanem forduljunk Istenhez segítségért. £> Folytatás a 4. oldalon Egy tízéves imádsága ■ Szabóné Mátrai Marianna Hittanvizsgán ülünk egy önkormányzati iskola negyedik osztályában. Húsz gyerek alkotja a hittancsoportot. Miután három évet szorgalmasan végigtanultak együtt, miután három tankönyvet betéve tudtak, miután kívülről fújtak vagy hatvan ifjúsági és énekeskönyvi éneket, a negyedik tanév elején különös elhatározásra jutottak. Az órákat saját szavakkal elmondott rövid imádsággal kezdik. Óra végén jelentkezhet az a tanuló, aki a következő hittanórán pár mondatos, nem leírt, nem betanult imádsággal elkezdi majd a tanulást. Mielőtt azt gondolnánk, ilyen hittanórákat egy másik bolygón tartanak, gyorsan elárulom: azért nem tolonganak a jelentkezők, kicsit biztatni kell a gyerekeket. És ha minden kötél szakad, elvállalja a papgyerek, neki hivatalból tudnia kell hangosan, saját szavakkal imádkozni. Ezen az órán egy kislány imádkozik, mindenki összekulcsolt kézzel, mélyen lehajtott fejjel követi a hol gördülő, hol botladozó szavakat. Pici szünet után a rövid imádság ezzel a mondattal zárul: „És segíts Tibor bácsinak átmenni a vizsgán.” Tibor bácsi huszonöt éves fiatalember. Végzős teológushallgató. Ő vizsgázik ezen az órán hitoktatásból. Amikor imádkozunk, egészen különleges módon éljük át azt, hogy nem vagyunk a világban egyedül. Pedig tán pont azért kezdtünk imádkozni, mert elhagyatottnak és tehetetlennek éreztük magunkat. Fölénk nőttek és kezdtek elhordozhatatlanná válni a gondok. Mint valami hegy közeledtek felénk, mármár betemettek az elvégzendő feladatok. Erőnk pedig a másodpercekkel fogyott, és egy ember sem akadt, aki mellénk állt volna. Elkezdtünk hát imádkozni. Megálltunk Isten előtt a kiszolgáltatottságnak ezzel a borzasztó tapasztalatával. És percek alatt ráébredtünk: nemhogy elhagyatottak nem vagyunk, hanem az a szövetségesünk, aki előtt nem zárulnak be az ajtók, és nem fogynak el a lehetőségek. Erőnk megsokszorozódott, és a végén még megláttuk azokat az embereket is, akikre valahogy mégiscsak számíthatunk. Amikor imádkozunk, elcsitulnak az indulataink. Az imádkozó ember nem jól nevelt. Nem nyeli le az érzelmeit, és nem veszi elő az ünnepnapi szókincsét. Az imádkozó ember őszinte. A Biblia nagy imádságoskönyvéből, a zsoltárokból tanulta, hogyan kell imádkozni. Fordított erkölcsre finomkodó álpedagógia szoktat: Istennek csak a szép szavainkat szabad elmondani, mert azok illenek hozzá és a templomba. így aztán a csúnyák, a haragosak az őket tápláló gyilkos indulatokkal együtt megmaradnak a felebarátnak. Micsoda fejre állított, hazug erkölcs! A zsoltáros úgy imádkozik, hogy elpanaszolja Istennek minden bánatát. Elmondja, hogy rászedték, becsapták és elárulták. Hogy háta mögött összenevetnek. Igazságtalanul vádolják. Hogy nem mernek vele barátkozni. És szavakba önti azt a ke-Amikor imádkozunk, egészen különleges módon éljük át azt, hogy nem vagyunk a világban egyedül. Pedig tán pont azért kezdtünk imádkozni, mert elhagyatottnak és tehetetlennek éreztük magunkat. Fölénk nőttek és kezdtek elhordozhatatlanná válni a gondok. Mint valami hegy közeledtek felénk, már-már betemettek az elvégzendő feladatok. serűséget is, amelyet az emberekkel kapcsolatban érez. Mint az áradat, jönnek a gondolatok és az érzések. Imádkozunk. És érdekes módon a robbanni kész feszültség elszáll. Kezdünk reálisan látni. Szembesülünk túlzó érzéseinkkel, hiperérzékenységünkkel, meglátjuk a sötét szemüveget, amely az egész világot befeketítette, nem csak a valódi árnyakat. És úgy érezzük, van elképzelésünk, hogyan jöjjünk ki a csapdából, hogyan építsük újjá szétroncsolódott kapcsolatainkat. Kire építsünk, és kivel kössünk megnemtámadási szerződést. Helyrezökkent ön- és helyzetérzékeléssel hagyjuk el az imádkozás belső szobáját. Amikor imádkozunk, Isten szeretetteljes erőterébe lépünk. Ez a szeretet nem formálja át a világot és a másik embert, minket magunkat azonban bizonyosan. Mozgósítja belső tartalékainkat, sőt olyan erőt áramoltat belénk, amelyet semmilyen belső forrásból nem tudtunk volna elérni. Az imádság erő. Talpra állít. Visszaadja a bátorságot. Megtanít reálisan látni. És egész más színben tünteti fel a másik embert: igazi színében és valójában. Hatalmas kincset adunk a tízévesek kezébe, amikor megtanítjuk őket az imádkozás magatartására és szavaira. Lehet, hogy a felnőttek elfeledkeztek már erről a kincsről. Tán a polcra tették, és belepte a por. Eldugták a fiókba, és ottfelejtették. Közben egyházfenntartók lettek. Teológusok. Presbiterek, felügyelők, hitoktatók és püspökök. Hűséges egyháztagok, akikre mindig számíthat a lelkészük. Most tízévesek hittancsoportja nyújtja nekünk ezt az elfelejtett, beporosodott, hamisítvánnyal pótolt kincset. Fogadjuk el! A szerző püspökhelyettes, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének vezetője
