Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-22 / 21. szám
8 * 2011. május 22. PANORÁMA Evangélikus Élet Egy este a Szokolay családdal Filmbemutató a Bartók Béla Emlékházban Apa és fia. Filmen és élőben. Nem mindennapi élményben volt részük azoknak, akik ellátogattak az emlékházba. A Bartók zongoráján III. - Szokolay Balázs című film vetítésével egybekötött bemutató kivételes remekléssel ajándékozta meg a zenerajongókat. A sorozat megálmodója, Vásárhelyi Gábor a maximumot hozta ki a résztvevőkből. Minden percet kihasznált: muzsika, szó és kép hibátlan harmóniáját valósította meg. Szokolay Balázs zongoraművész Bartók Mikrokozmoszának hat füzetéből a legnehezebbeket választotta, s azokat ritkán hallható finomsággal adta elő. A hangverseny szünetében Szokolay Sándor zeneszerző beszélt a nagy, példaadó elődről: „Ennek a helynek olyan áhítata van, mint egy templomi szentélynek. Bartók Béla mindennek a lényegét látta. Tőle a fáradhatatlan munkát és a rendet tanultam meg. Nála nagyobb »takarítást« senki nem csinált a zenében; mindenre figyelt, és minden fontosat beépített munkájába. Soha nem ismételt, csupa újat hozott, az előző századok kísérleteit beolvasztotta izzó kompozícióiba. Szemérmes ember volt, nem tárta föl titkait, sem a hitét. Forradalmi újító volt, s ehhez szótárt is szerkesztett; nyelvezete akkor is a népzenéből táplálkozik, ha látszatra nem abból merít. Disszonanciái a 20. század borzalmait idézik, megszelídítve a gonosz erőket. Az emberért beszélt, kiáltott dörgő zenéjével minden időben. Nagy titkokat írt meg, és még nagyobbakat írt volna meg, ha nem hal meg olyan korán. Tele tervekkel és tengernyi munkával...” Szokolay Balázs első vendégével, Banda Ádámmal Bartók 2. rapszódiáját játszotta. Hibátlanul. Talán a virtuozitás, erő és szárnyalás legnehezebb darabja. De bírta a két fiatal, ahogyan Szokolay Dongó Balázs furulyán és dudán előadott improvizációit is. A befejezésre illesztett Bartók-Székely-mű, a Román népi táncok fergeteges dallamai megkoszorúzták az estet. Taps, vastaps a filmen és a nézőtéren is: a másfél órás alkotás remek tiszteletadás a régi mesterek előtt, és vallomás a zene hatalmáról. Már csak egy kötelessége maradt a látogatónak: sietve végigment az állandó kiállításon. Föl, egészen a második emeletig. Búcsúzóul elolvasta Bartók - falra vésett - örök üzenetét: „Én részemről egész életemben minden téren mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát!" ■ Fenyvesi Félix Lajos FINISSZ Mind mást süt ki- avagy méltó búcsútor/ta az Evangélikus Országos Múzeumban Alaprecept: végy egy kis egyháztörténetet, merítsd meg személyes emlékeidben, adj hozzá néhány népszerű evangélikus arcképet (ezeket tetszés szerint árnyalhatod is), fűszerezd elfogultságodnak megfelelően, keríts hozzá néhány emblematikusnak tetsző tárgyat, s tégy bele egy csipetnyi humort is. Ha nem véted el az arányokat, a fogyasztók megérzik az evangélium ízét. Első tésztalap Gáncs Péter módra A déliesre fűszerezett üzenetben a séf úgy jutott el az életünk rajtkövét (is) szimbolizáló Petőfi-keresztelőkúttól a toleranciát hirdető árvízi kelyhen át a „nagy árnyékú nagy emberig", Káldy Zoltánig hogy arra figyelmeztetett, az Insula Lutherana ne csak evangélikus sziget, hanem az evangélium szigete is legyen. Legyen megtartó talaj, erős gyökér. Legyen olyan szigetvilágunk, ahol az egyes kis szigeteket komp- és hajóközlekedés, sőt csalagút köti össze. A krém első rétege a la Liptay György Hál’ Istennek nem a vegyészmérnök keverte a krémet, hanem a Gaudiopolis egykori lakója, fasori öregdiák, aki Sztehlo Gábor emberi nagyságáról és elhivatott munkájáról ugyanúgy elérzékenyülten szólt, ahogyan régi fasori tanárainak hatalmas tudásáról és életszerű óráiról. A „kis egy-Harmati Béla László ház nagy iskolája” életre szóló útravalóval bocsátotta el diákjait. Talán újra eljön még az idő, hogy a protestáns iskolák szelleme hasonlóan karakteres és meghatározó lesz. Második tésztalap Fabiny Tamástól Hallgatóinak bemutatta családját a püspök: „Hárman vagyunk testvérek, van egy bátyám, egy nővérem és egy öcsém.” Képtelenség? Nem, sőt nagyon is sokat elárul a múzeumalapító édesapáról, Fabiny Tiborról, akinek érdemeit e helyütt nem lehet eléggé dicsérni. Nem tudta volna, de nem is akarta lelkész és történészmuzeológus énjét szétválasztani. Jelenlétében megelevenedtek a tárgyak, és munkába fogtak nemzedékek... Fabiny Tamás valóságosan és képletesen is közelebb hívott Bergman Erasmus-kannájához, hogy meglássuk üzenetét: a várva várt, a tához kínálták.) A koktélhoz nehezebb és könnyedebb adalékokat választottak: Czenthe Miklós elbeszélte, hogyan is jutott Luther autográf végrendelete magyar kézre (egyszerűen: árverésen vásárolták), illetve melyik is az igazi. Hubert Gabriella az olvasó - és értő? - egyházról szólt, a „némely lelki éhezők tanulságára” otthoni felolvasásra szánt posztilláskötetről, Bornemisza Péter könyvéről. Harmati Béla László nagyszerű keretbe foglalt pici varsádi oltárképtöredékkel, a rongyocskaként előbukkant Jézus-portréval illusztrálta a muzeológusok, műemlékvédők nehéz feladatát, Kertész Botond - egykori gyóni papfi - pedig arról beszélt, milyen nagyszerű érzés múzeumlátogatóként ráismerni a saját gyülekeztünk tárgyaira. Az „ez a miénk” érzése nemcsak büszkeséggel tölthet el, hanem identitásunkat is erősíti. Zászkaliczky Zsuzsanna a nemescsói antependium ikonográfiájához nyújtott némi segítséget - abbéli reményben, hogy egyszer majd mindnyájan a meghívottak között leszünk... Gryllus Dániel és Vilmos segítségével - a tőlük hallott reformáció korabeli énekeken és zsoltárparafrázisokon túl - a búcsúpohárhoz dalra is fakadt a torozó társaság. Az átalakítást előkészítő munkatársak azonban az énekelt, eddig más összefüggésekből jól ismert, ám ma új értelmet nyert születésnapi köszöntőtől nem szabadulhattak: Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám! De és sőt: Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani! ■ -Y köztünk cselekvő és a ma is köztünk járó Jézus alakját. Az utolsó mondatok pedig az egykori kőbányai felügyelő, Kinczler Gyula 56-os fotóinak és bátorságának emlékére szóltak. Második krém - Karátson Gábor „A legöregebb csángó” a búcsú idejére tárlóba került kalaznói óra előtt Harmadik réteg krém á la Kézdy Edit Bár természettudósként is megtalálta volna a témát ebben a kiállításban - Tessedik Sámuel vagy Kossuth növénygyűjteménye -, mégis élt a szubjektivitás felajánlott lehetőségével. Nagy felfedezés, hogy a múzeum az életünk lenyomata. Épp a Deák téri ifiben (Zelma nénitől) tanulta meg, hogy mindent lehet keresztény szemmel nézni. Az utolsó tárló gránit úrvacsorakészlete és a kék „Mandákpóló” a Lutheránus Világszövetség 1984-es nagygyűlésének emléke. Az ő emléke 1984-ről azonban nagyon is kétarcú: az eufórikus hangulattól az indokolatlan ordítozásig, a béke és igazságosság irányított értelmezésétől a megfigyeléssel való szembesülésig. Addig a tapasztalatig, hogy micsoda felelősségük van a felnőtt keresztényeknek az ifjak világképének alakításában! (A „mindennek ellenére” pedig csak rímelt mindarra, amit előbb hallottunk.) Hab a tortán Három fiatal, tehetséges muzsikus barokk zenével ajándékozta meg a vendégeket, mielőtt a tortából betegre ették volna magukat... Az Anima Musicae tagjai, G. Horváth László és Váray Péter hegedűn és csellón, a Custos Consortból Regős Júlia pedig viola da gambán játszott. Búcsúpohár A rendezvénysorozat utolsó napján a szakmai közönségnek, kollégáknak keverték a múzeum munkatársai a koktélt. (Az italt kamuba’ sült pogácsához és kakukktojás-rántot-Petőfi kiskőrösi keresztelőmedencéje állt meg. A mutatók nélküli, faragott óralap segítségével indult az eltűnt idő nyomába. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a koronát tartó angyalok a nemzet angyalai. Bárha (Jakob Böhmére utalva) azok az angyalok - a nemzetek angyalai - is boldog együttlétben élnének, s csak egymást tisztelnék, nem tudván semmilyen cselvetésről és rosszakaratról... A kalaznói óra egy kitelepítéssel sújtott sváb gyülekezetből származik. Svábok azok is, akik Budakesziről elindulva a másik irányba rendbe hozatták az egykori gyimesbükki vasúti őrházat. Mi közük a csángók földjéhez a hazai németeknek? Semmi, de ezzel az „ellenvonattal” mégis valamiféle békességet teremtettek. Harmadik tésztalap Ittzés Jánostól „Dicsérni jött, nem temetni...” Nagyívű, szubjektív tárlatvezetés - tökéletesen illusztrált igehirdetés fültanúi (ízlelői) lehettek a jelenlévők. Akár az egykori ősök hűségéről, akár az üldözöttek hősiességéről, akár a politika kiszolgálóiról, a 20. század „udvari teológiájáról” akár napjaink domesztikálódott kereszténységéről beszélt, végül mindig rámutatott: Isten szeretetének és kegyelmének csodája, hogy az egyház ügye eleven maradt. Nem azt kell látnunk a kőszegi gyülekezet páncélszekrényében sorakozó kannák láttán, hogy „jaj, csak ónra, a szegények ezüstjére futotta”, hanem hogy mennyi kannára volt szükség itt kétszáz évvel ezelőtt! A kiállítás egyetlen nagy ívet fog át a piros orrú nemescsói tanítványoktól akár későbbi önfényező figurákig, 20. századi személyekig: Istenünk az egyetlen biztosíték!
