Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-15 / 20. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. május 15. » 3 Fő a bizalom! Közgyűlés az Északi Egyházkerületben ► Imaháza felszentelésének egyéves jubileumát sem ünnepelte még a gyöngyösi gyülekezet, máris az egyházkerület legfőbb döntéshozó testületé, a közgyűlés tavaszi ülésének adott otthont május 6-án. A gyülekezet lelkésze, Fatalin Helga mindent megtett, hogy a mintegy negyven küldött és érdeklődő méltó módon, nyugalomban és jól előkészített körülmények között végezhesse munkáját. A négyórás ülésen vendégként Kákay István, az országos iroda igazgatója is részt vett, aki a kompetenciájába tartozó kérdésekről naprakész információkkal szolgált, különösképpen az oktatási intézmények átvételével kapcsolatban, ami több jelen lévő lelkészt is érintett. Baranka György nagytarcsai lelkész nyitóáhítata után dr. Székács György országos ügyész, a gyülekezet presbitere mutatta be a legtöbbek által még nem ismert új imaházat, illetve a vendéglátó gyülekezetét és várost, továbbá - országos ügyészi minőségében - egyházunk közérdeklődésére számot tartó kérdéseket is érintett. A bizalom fogalmát helyezte jelentése középpontjába dr. Fabiny Tamás püspök. Az Élő kövek egyháza stratégiával kapcsolatban megállapította: „Meg kell alkotnunk a 2017-ig terjedő rövid távú, valamint a körülbelül 2040-ig terjedő hosszú távú stratégiát. Ebben a folyamatban első helyen olyan tartalmi kérdések kell, hogy álljanak, mint a misszió, a tiszta tanítás, a családok védelme, az evangélikus identitás. Következményként azonban megkerülhetetlenek lesznek a strukturális kérdések is.” Benczúr László egyházkerületi felügyelő tizenhárom, folyamatban levő beruházási munkálatról számolt be, majd nyomatékosította: azok a gyülekezetek nem számíthatnak az országos iroda, illetve az országos presbitérium segítségére, amelyek nem a szabályrendelet szerint intézik a pályázatuk ügyét. A felügyelő beszámolt az ózdi egyházközséget érintő átfogó vizsgálatról is, amelyre a gyülekezet komoly anyagi nehézségei miatt volt szükség. Kétségtelen, hogy az ország észak-keleti régióját különösen sújtó gazdasági válság fokozottan érinti az ottani gyülekezeteket is, ám a pontatlan adminisztráció és a céltudatos egyházmegyei segítség hiánya is hozzájárulhat a gondokhoz. Az egyházi vezetőség nem szeretné, hogy a lelkészek anyagi okokra hivatkozva kényszerüljenek világi állást vállalni. A megyei elnökségekkel karöltve kell a bajba jutott vagy lélekszámban zsugorodó gyülekezetek hosszú távú stratégiáját átgondolni - beleértve a központi lelkészi fizetést és az egyházközségek közötti szolidaritás gyakorlatát is. A kerület vezetősége két kérdésben is kérte a közgyűlés hozzájárulását, hogy azokkal kapcsolatban előkészítő munkát folytathasson az esperesi tanáccsal. Az egyik az idén meghirdetendő teológiai pályázat témájának kidolgozása. A másik a jelentések, statisztikák és zárszámadások egyre gyakoribb késedelmes beküldésekor a gyülekezetekkel szemben alkalmazható szankciók meghatározása. A fegyelmezetlenségek növekvő száma az egyházvezetés minden szintjén sok időt és energiát vész el a fontosabb, lelki épülést szolgáló munkától. A gyűlésen jelentést tett Blatniczky János Dániel kerületi missziói lelkész és Selmeczi Lajos, a Gusztáv Adolf Segélyszolgálat kerületi felelőse is. Dr. Cserháti Péter kerületi másodfelügyelő zárógondolataiban kiemelte az ország és az egyház megújulásáért mondott imádság fontosságát. Örömmel számolt be helyettes államtitkári feladatai során szerzett tapasztalatáról: a munkája során megismert keresztényekkel nagy áldás együtt dolgozni. A következő, őszi kerületi közgyűlést 2011. november 11-ére tervezik. ■ HHÁ Veres Gábor szobrászművész Luthere Répcelakon Veres Gábor Békésről származik, a művészeti szakközépiskolát Szegeden végezte el. Ugyancsak Szegedre járt tanárképző főiskolára, ahol matematikát tanult, majd innen vezetett az útja Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szabó Iván és Borsos Miklós tanítványa volt. Legmeghatározóbb fogadott mesterének, atyai jó barátjának a nemrég elhunyt Borbás Tibor szobrászművészt tartja, neki állít emléket a szobrain elhelyezett apró állatkákkal. 1993 óta a szombathelyi művészeti középiskola tanára. Szobrait, köztéri alkotásait nagyon szeretik a szombathelyiek. Weöres Sándorszobra immár legendás találkozóhely, Kálmán Imre-szobrát pedig, amely a Budapesti Operettszínház előtt áll, a világ jelentős részén ismerik - mindenütt, ahol az operettszerző műveit játsszák. Vesszőparipája a szobrok „használhatóvá” tétele, a mozgás beépítése, valamint az, hogy alkotásai kreatívak legyenek. Különleges érzéke van ahhoz, hogy elképzeljen, elhelyezzen egy tárgyat az adott térben, kitalálja, milyen anyag és megmunkálás illene a témához. Ezt a csodálatos képességét használta akkor, amikor megálmodta Répcelak első köztéri szobrát, Luther Márton portréját. 2009 végén kereste meg a város a pályázati lehetőséggel. Luther-szobra az első szakrális témájú alkotása. Mint minden munkája előtt, gondos tanulmányokba kezdett - ezúttal Lutherről, a vallásmegújítóról és a kiváló emberről. Korabeli ábrázolásokra hagyatkozott - amelyekből sajnos kevés van -, ezek alapján formálta meg a bronz mellszobrot. A kültéri szobroknál van egy szakmai fogás: nem életnagyságban, hanem annál egynegyeddel nagyobbra készítik őket. Erre azért van szükség, mert ha a mű szabadtéren, egy karakteres, magas épület mellett áll, félő, hogy eltörpül. Veres Gábor a mellszobrát fehér mészkő talapzatra állította, a portré hátteréül pedig egy 240 centiméter magas mészkő táblát épített, amely Luther Márton életművének legfontosabb mozzanatait idézi fel. A kilencvenöt tétel pontjai láthatók az egyik oldalon magyar, a másik oldalon német nyelven. A kilencvenöt tételre és az anyanyelvre fordított Bibliára utal az egymást fedő hátlapok formai játéka. A realisztikusan mintázott, cizellált bronzportré enyhén jobbra fordítja a fejét, a templom bejárata előtt közlekedők felé. A teljes kőfelület matt-csiszolt kivitelű. A posztamensen lévő névfelirat 40 milliméteres negatívba vésett betűkkel, a kilencvenöt tétel 14 milliméteres negatívba homokfújt betűkkel készült. A művész a szobor felállítását személyesen irányította. Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, még az Üveghegyen is túl, valahol Dániában, valahol Magyarországon vagy akár Erdélyben, volt egyszer egy vándorcirkusz és annak egy nagyon híres bohóca. Egy napon a cirkusz egy kis faluba érkezett. Forró nyár volt, a falusiak egész nap kinn dolgoztak a mezőn, s már előre örültek, hogy estére micsoda mókában, mulatságban lesz részük. Eközben a cirkuszosok felverték a falu szélén a sátrat, és elkezdtek próbálni, majd kiruccantak a közeli erdőbe. Egyedül a bohóc vigyázott a cirkuszra. Közben, hogy, hogy nem, tűz ütött ki a faluban, a bohóc pedig igyekezett ki a mezőre, hogy riassza az embereket. A baj csak az volt, hogy be volt öltözve, ki volt festve. Krumpliorral, hegyes, bojtos sapkával, papagájszínű ruhában, bő, pöttyös nadrágban rohant a mezőre, s már útközben ordította: „Tűz van, tűz van!” Az emberek ezt látva nevetni kezdtek a furcsa figurán - milyen jó móka, gondolták. Minél jobban kiabált, ugrált, gesztikulált kínos segíteni akarással, az emberek annál jobban nevettek - és közben leégett az egész falu. Kierkegaard bohócának groteszk története jutott eszembe, amikor Fabiny Tamás püspöktársamnak a lelkészek, papok bizalomindexével kapcsolatos sorait olvastam e rovatban, az Evangélikus Élet március 13-i számában. A14. helyen című írás arról szól, hogy a GfK elnevezésű piackutató vállalat, amely a lakosság körében rendszeresen felméri a különböző szakmában dolgozók bizalmi indexét, most előrukkolt egy számunkra is érdekes adattal, mely szerint húsz hivatásból mi, papok, indexünk alapján az elegáns és biztató 14. helyre kerültünk. Legelöl a tűzoltók, postások, leghátul a politikusok, újságírók, reklámszakemberek, mi pedig, „ha nem is kieső helyen, de az alsó középmezőnyben” - ahogy Fabi-Nekem így jó, engem még kitart A 14. hely margójára ny Tamás fogalmaz - kaptuk meg társadalmilag indexelt helyünket. „...engem nyomaszt ez a bizonyos 14. hely. Keresem benne a magam felelősségét is, hogy püspökként nem veszítem-e el a hívek, beleértve a lelkészek bizalmát” - írja az Északi Egyházkerület lelkészi vezetője. Megvallom őszintén, ez az állapot - még ha esetleg túlzónak vagy hibásnak véljük is a felmérést - engem is nyomaszt és aggaszt, teljesen együtt érzek és egyetértek püspök testvérem észrevételeivel. Ami azonban ennél jobban meglep és megdöbbent, hogy a Fabiny által elvárt „özönlő olvasói levelek” valahogy elmaradtak. Vártam, hogy ez a cikk nagy port fog kavarni, tele lesz vele az Evangélikus Élet, tele lesznek az egyház internetes felületei, jönnekmennek a levelek - ehelyett azonban csend, nyugalom, mozdulatlanság! Vajon miért? Mi az oka ennek? Munkatársaimtól hallott szavak koppannak emlékezetemben: „Nekem így jó, engem kitart! Áh, mit foglalkozol vele? Hülyeség az egész! Mit érdekel engem, hogy hőbörögnek itt meg ott! Én már ilyen vagyok, én nem fogok, nem akarok megváltozni. Ez van, ezt kell szeretni, nincs mit tenni.” Megdöbbent, hogy lelkészek, papok, egyházi munkatársak, presbiterek, egyházaink iránt elkötelezett emberek erre a sokatmondó, egyben furcsa adatra egyáltalán nem reagálnak. Kicsit aggódva és bizonytalankodva teszem fel a kérdést önmagunknak: talán jó ez az állapot, kényelmes, megfelelő? Vagy egyszerűen beletörődtünk a nekünk kiosztott helybe, elintézhető az egész egy sajnálkozó vállrándítással? Igaz, annyi minden leköti az életünket, annyi az ÉGTÁJOLÓ (t> egyéb, hogy már nem jut erő, energia a hiteles, lelkiismeretes munkálkodásra. Milyen ez a 14. hely? Nézőpont kérdése. Se nem jó, se nem rossz, mint a félig telt pohár. Ahhoz képest, hogy valamikor máglyán égtek a keresztyének.. . Ez a 14. hely olyan, amilyennek lennie kell: kényelmes, ártadan, hatástalan, se nem sok, se nem kevés, amolyan langyos. Olyan laodiceai. (Jel 3,15: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg sem forró. Bárcsak hideg volnál vagy forró! így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból’.’) Romániában akár nyugodt is lehetnék, minthogy a népszerűségi lista vezetői egyértelműen az egyháziak. Nyilván kirakat ez az első hely, egy babonás hitvilág agyonkozmetikázott adata. De az anyaországi 14.-nek nem tudok örvendeni. Jézus mondja: gyümölcséről ismeritek meg a fát. Milyen minőségű hát a mi gyümölcsünk? Az utóbbi húsz évben a közéletben hangsúlyozottabban jelen volt az egyház, politikusaink is élnek - sokszor visszaélnek - a papok szerepével (kampányban mint bokréta a kalapon díszelegnek a papok). De vajon az elfogadottság mértéke változott-e ettől? Pezsdült-e a gyülekezeti hitélet pusztán azáltal, hogy a rendszerváltozás után nagyobb szerepet kaptunk a közéletben? És ott van az érem másik oldala. Jelen vagyunk, de hogyan és milyen mértékben, milyen minőséggel? A magyarországi közbeszédben a romániaihoz viszonyítva alig jelenik meg az egyház - amennyire ezt a médián keresztül mi itt Erdélyben érzékeljük. Egy nagyobb esemény, akár egy nemzeti ünnep alkalmával, mely széles társadalmi szerepvállalást igényel, felsorakoznak a politikusok, a közéleti személyiségek, a civil szervezetek, de hol maradnak az egyházak? A közbeszédből szinte hiányoznak, kivétel, ha katasztrófahelyzetről van szó, vagy valami egyházi ingatlannal kapcsolatos pereskedésről. Persze kereshetnénk mentséget erre az állapotra: a negyvenévnyi kommunizmus egyházellenes politikájának következtében kialakult társadalmi szocializáció, a média egy jelentős részében folytatott, szisztematikus és jól átgondolt egyház- és vallásellenes propagandát, a hívő emberek, lelkészek, papok mindennapos, ízléstelen kigúnyolását. Mentségek helyett hol van azonban a mea culpa? Hisz passzívan elfogadtuk a nekünk kiosztott társadalmi szerepet, és nem vettük figyelembe evangéliumi hivatásunkat és küldetésünket, hogy jelenítsük meg az élő és hiteles kereszténységet. Ne felejtsük el, nekünk nem a társadalom osztja ki a szerepet és a feladatot, hanem a minket elküldő Isten. Elsősorban őrá kell figyelnünk, hisz ez az elsődleges, központi feladata az egyháznak, mely Krisztust követi. A14. helyet tudomásul vesszük. A szándék a változtatásra megvan bennünk, de ehhez nem társul tett, magatartásunknak, hozzáállásunknak határozott megváltoztatása. A világ rendkívül jól ráérzett arra, hogy hiteltelen az életünk, mert törés van a tettek és elvek, a gyakorlat és az elmélet között. Ostorozzuk magunkat, csakhogy ott maradunk a szándék szintjén. Nem indulunk el a változás útján, hogy megtegyük az első lépést. „Keresztyén hívek! Baj van a keresztyénséggel!” - írta Soren Kierkegaard az 1800-as évek közepén. „Nyárspolgárivá, természetessé, könnyűvé vált. Pedig keresztyénnek lenni nem könnyű, hanem nagyon is nehéz. Ti komolytalanul veszitek, pedig Isten szigorú. Ti felületesen veszitek, pedig a keresztyénség mély. Kényelmesek vagytok, pedig a keresztyénség nagy erőfeszítéseket követel. Figyelmeztetek mindenkit: amit általában keresztyénségnek tartanak, az csak kismértékben az, mert nagyon nehéz keresztyénnek lenni... A hit egyedüli megtartónk, nélküle a szalmaszálban is megbotlunk, vele hegyeket mozdíthatunk meg. Merjetek hinni: ez nem ismeret, hanem az a meggyőződés, hogy sem élet, sem halál nem választhat el Isten szeretetétől. Gyakoroljátok a keresztyén életet! Nem több ismeret, hanem több cselekedet változtatja meg életünket. Jakab levelét Luther mellékesnek tartotta, pedig milyen cselekvő keresztyén volt! Ma ő is hangsúlyozná: az igének ne csak hallgatói legyetek!... Krisztust nem bámulni kell, hanem követni... A szimpatizálás nem elég.” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
