Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-05-01 / 18. szám

Evangélikus Élet élő víz 2011. május í. *■ ii Megérzés? Nem szeretem a hajnalt... Olvastam a Bibliát, és az egyik ige na­gyon elgondolkodtatott. Amíg forgat­tam a szívemben, eszembe jutott valaki az ismerőseim közül. Imádkoz­tam is érte rögtön, de úgy éreztem, többet kell tennem: ezt az igét kell to­vábbadnom neki. Vettem a telefont, és elküldtem neki sms-ben. Az elmúlt évek során sokszor elő­fordult már ilyen helyzet. Volt, ami­kor olyan valakinek írtam, akivel rendszeres kapcsolatban voltam, így pontosan tudtam, mi történik az életében, de előfordult az is, hogy olyan személy kapott e megmagya­rázhatatlan belső indíttatásra igei üzenetet, akit csak futólag ismertem. Döbbenetes, hogy alig volt olyan, aki ne jelezte volna utána, milyen hálás érte! Hogy is éreztem rá arra, hogy neki pont erre van szüksége? És máris mondta, hogy mi történt vele, vagy mi vár rá. Igen, tényleg, ez az ige most pont neki szól! Hihetetlen! Könny szökik a szemembe, ahogy hallgatom, mert ismét mélyen megren­dít a felismerés: Isten egymásra bízott bennünket, és felhasznál arra, hogy raj­tunk keresztül adja tovább üzenetét va­lakinek. Nem kétséges számomra, hogy az indíttatást ilyenkor ő adja. Ez nem megérzés és nem is véletlen, ha­nem Isten csodálatos munkája. Persze, az illető magától is rátalál­hatna arra az igére, és nem tudom, miért nem teszi. De ez nem is érde­kes. Az a fontos, hogy én ne utasít­sam el a feladatot. Ha a szívemre he­lyezett valakit az Úr, ha érzem, hogy mit kell tennem, mondanom, átad­nom neki, akkor ne késlekedjek! ■ Hulej Enikő Adjátok vissza nekem Jézust! Egy passiórészlet húsvét fényében Bár nagyon szerettem volna, korlá­tozott mozgásom nem tette lehető­vé, hogy meghallgassam a Deák té­ren a Máté-passiót, s Bach zseniális szerkesztésében és zenéjében végig­imádkozzam a Lutherániával Jézus szenvedéstörténetét. így hát maradt a hangfelvétel. Évről évre végighallgatom nagyhé­ten a nagy passiókat. Ismerős min­den ütem, belülről ismerem ezeket a monumentális alkotásokat. Még­is minden évben kiemelkedik vala­mi, ami nagy hangsúlyt kap, és talán lényeges üzenetet hordoz. Tavaly a Máté-passió legegyszerűbb, mind­össze két taktusból álló s mégis a leg­nagyszerűbb hitvallást rejtő kórusa fogott meg. A százados szavát az énekkarral szólaltatta meg az „ötö­dik evangélista”: „Ez valóban Isten Fia volt!” Ebben az évben egy basszusária szövege, dallama és kísérete nyűgö­zött le. Újra meg újra hallgattam, dú­doltam, imádkoztam. Miután az áru­ló harminc ezüstért kiszolgáltatta Urát, rájön szörnyű tettének súlyára, s bevallja, ártatlan vér tapad kezéhez, megszólal az 51. számú basszusária. Egy kicsit Júdás éneke, egy kicsit a ze­neszerzőé, de mindezekben azé a hí­vő emberé, aki tudja a korálvers so­raival együtt, hogy „bűneim vittek ke­resztfára téged”. Az ária szövege pe­dig így hangzik: „Adjátok vissza ne­kem Jézusomat.” („Gebt mir meinem Jesu wieder.”) Nem felejtem el ifjúkorom nagy lel­ki élményét. A szocializmus kemény időszakában, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a belvárosi feren­ces templomban adták elő a Máté-pas­­siót (a Lutheránia csak később tanul­ta meg). Bucsi László atya vezényelte a magyar nyelvű előadást. Zsúfolásig megtelt a templom - ahogy ez a De­ák téri passiókon is természetes volt. Fiatalok százai ültek ott - nemcsak a padokban, hanem a földön, a szószék­lépcsőkön, az oltártér szőnyegén, min­denütt. Egy hitet, kereszténységet ül­döző korszakban hangzott a szenve­déstörténet drámai feldolgozása, és szinte érezni lehetett, az áriából ho­gyan formálódott a közös imádság: ad­játok vissza nekem Jézusomat. Próbál­ták elvenni tőlük minden lehető esz­közzel, az ária imádsága mégis zen­gett... Adjátok vissza! Azóta más világot élünjk. Nem az ideológiák, nem a hatalom emberei tesznek meg mindent azért, hogy el­vegyék Jézust az embertől, tőlem, tő­lünk. Az emberekben, események­ben, folyamatokban megbúvó sátá­ni erők ma is el akarják venni a Ná­­záretit, hogy újra keresztre feszítsék, és a halálban tartsák. Azon munkál­kodik a gonosz, hogy legfeljebb élet­telen emlékként maradjon meg ő a 21. század embere számára. Az imádság azonban zeng, bár közben a hegedű futamaiban ott gu­rul csengő hangon a harminc ezüst, ott zúg a hömpölygő-sodró iszap­áradat, a kérés nem hallgat el: adjá­tok vissza Jézusomat. Nagyhéten túlmutató, állandó imádsággá válik. Amelyet szemben a világ sodrával, szemben a médiavilág és az él­ménytársadalom agyat lúgozó kísér­téseivel, de mindenekelőtt szemben önmagam Krisztustól távolodó mozgásával s akaratlan, de megis­métlődő Krisztus-tagadásával még­is imádkozom. Húsvét arról szól, hogy ez a kö­nyörgés a mennyben meghallgatás­ra talált. A halálra jutott, a kínos vé­get elszenvedő, a pokol mélységét megjáró Krisztust visszaadta ne­künk az Atya. Krisztust nem tartot­ta fogva a halál, nem temette el vég­leg a sír. Jézus újra az én Jézusom le­het. Nem szép emlékem, nem múlt­beli példaképem s nem is csupán leg­nagyobb tanítóm. Élő Uram. Ha em­berek nem adták vissza, s ma sem en­gednék vissza, a húsvétkor is Terem­tőként bemutatkozó Isten előhozta és visszaadta őt. A Bachtól tanult imádságra to­vábbra is szükség van. De ezt a kö­nyörgést is a húsvéti hit bizonyossá­gában mondhatjuk, mert tudjuk, hogy őt már végleg visszakaptuk. ■ - HARKÁLY -Mozgássérült­passió Kilencedik alkalommal mutatott be a Mevisz Bárka csoportja passiójáté­kot a nagyhéten. Az április 22-i, nagypénteki előadásra a zsúfolásig megtelt zuglói evangélikus temp­lomban került sor. Az igehirdetés szolgálatát Farkas Ervin teológushallgató, míg a litur­giát Tamásy Tamásné helyi lelkész végezte. ■ Kiss Tamás felvétele Sokszor a vízen talál, és nagyon sok kárt okoz nekem. Addig bámulom, amíg a reggeli kapásokat sorra elron­tom, lekésem vagy észre sem veszem. Tőlem védi a halakat... Ahogyan az ég keleti pereme vilá­gosodni kezd, a sokféle, meghatároz­hatatlan szín egymás után, egy­másba olvadva tolakodik, és nagy nehezen megengedi, hogy a napko­rong megszületése elkezdődjön, az már hátborzongató. Gyönyörűséges születés. Ezért nem lehet máshová nézni. Vörösen, erőlködve, mintha most látná először, számba veszi a világot. De amikor már előbújt, semmi aka­dály nem áll előtte, és elindul diadal­­útjára. Azonnal melegíteni kezd, és szinte ujjong tobzódik a fénye, átve­szi a hatalmat, mintha sohase lett volna éjszaka. (Teszi a dolgát?) Fel­szárítja a hajnal könnyeit, a mada­rak tollát, és halad egyre följebb, adja a természetnek a meleget, a fényt, az energiát. Ereje teljében, amikor delel, szinte sugallja, hogy „most tudok a legtöbbet, most csak én”... Ilyenkor nem árt vigyázni vele, éget. Áthaladva a zeniten mintha már kevéssé lenne erőteljes, de azért még nagyon komoly munkát végez, még maradéktalan a tekintélye. Ahogy járja az útját, a nyugati ég­ről visszatekintve látja, hogy érettebb a búza, pirosabbak a gyümölcsök, mint tegnap, magasodtak a növények, volt értelme a mai napnak. Aztán gyorsabban, mint gondolná, egyre lejjebb ér a horizonton, észre se veszi, hogy alsó pereme már a hegy mögött van. Kezd a reggeli arcához hasonlí­tani. Nehezen válik mega világtól, de aki jött, annak mennie is kell. Már a napraforgók se látják. A világot ez az utolsó erőlködés nem is nagyon érdek­li. A körforgás be kell, hogy teljesed­jen. Odafent így rendelték, nem me­het másképp. Egyre gyorsabban, egyre vöröseb­ben csúszik vissza a sötétbe, szinte ugyanolyan színkavalkád kíséretében, mint reggel, csak minden fordított sor­rendben. És vége... A hatalom már a sötétségé, melyet csak a csillagok képesek pontszerűfé­nyükkel enyhíteni. Tudom, hogy hol­nap is jön, lehet, hogy miatta jövök is­mét hal nélkül haza. Nem kísérteties, hogy kicsiben az én létemet mutatja? Vajon volt-e, van-e haszna annak is, hogy itt voltam? Uram, te tudod. Jobban, mint bárki. És ez nekem elég. A hajnalt nem szeretem. Lehet, hogy túl szép. Az egész napot szere­tem, egyben, úgy, ahogy van. ■ Dr. Schrott Géza HETI ÚTRAVALÓ „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Is­tene és Atyja, aki nagy irgalmából új­jászült minket Jézus Krisztusnak a ha­lottak közül való feltámadása által élő reménységre’.’ (íPt 1,3) Húsvét ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli s heti igéi ezt zengik: az Úr Jézus él; ő az új élet teremtő­je, és legyőzi hitetlenségünket! „Él az én Uram, áldott Megváltóm, Istenem és szabadításom.” (GyLK 678) „Ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az. A régiek elmúltak: íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17; LK) Mert akit Is­ten halálra adott bűneinkért, feltámasztott örök életünkért! „Aki hiszi ezt az igét, hogy Krisztus az ő javára halt meg és támadott fel, azon Krisztus feltámadása megmutatja erejét. Újjászületik tőle, azaz Isten képmása sze­rinti új teremtmény lesz belőle. Szentleiket vesz, megismeri Isten kegyel­mes akaratát” - tanít Luther. Az ősegyházban a húsvétkor megkeresztel­tek ma, fehérvasárnap vettek először úrvacsorát, és eddig viselték fehér ru­hájukat, „mint újszülött csecsemők” (íPt 2,2). Jézus a mindenkori kételke­dő Tamások megmentéséért feltámadása után nyolc nappal is megjelent, békességet hirdetve, hogy senki ne legyen hitetlen. „Mivel látsz engem, hi­szel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,29) A szemtanú Péter is minket bátorít: „Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elér­tétek hitetek célját, lelketek üdvösségét’.’ (íPt 1,8-9) Heti igénkben Péter Is­tent magasztalja a hívők reménységéért. Ezért fogadjuk meg ez ősi felszó­lítást is: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld széléig", és „Dicső­ítsék az Urat” (Ézs 42,10.12)! Szolgája helyesen beszélt róla szenvedései kö­zött is, ezért „az Úr jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott ba­rátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt’.’ (Jób 42,10) Péter figyelmezteti a „kezdő” keresztényeket: „...egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által!’ (íPt 1,22-23) Jé­zus főpapi imádságában az övéiért és missziói szolgálatukért így könyörög: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküld­­tél a világba, én is elküldtem őket a világba (...). Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól’.’ (Jn 17,17-18.15) József, a nagytanács tagja még az esthajnalcsillag feljövetele előtt elkérte Jé­zus testét. „Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vá­gott sírboltba, amelyben még senki sem feküdt soha’.’ (Lk 23,53) Az egyház - első egyetemes zsinatán elfogadott Niceai hitvallásában - 1686 éve ta­nítja: Jézus egylényegű az Atyával! „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem (...). Én pedig tudom, hogy az őpa­rancsolata örök élet!’ (Jn 12,44.50) De mi tudjuk, kiben hiszünk? S valljuk­­e: „Mindenem vagy, Jézusom, / A halálban örök élet! / (...) Veled menny­ben újra élek. / Te vagy utam, életem...” (EÉ 392,3) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom