Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-01 / 18. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. május í. *■ ii Megérzés? Nem szeretem a hajnalt... Olvastam a Bibliát, és az egyik ige nagyon elgondolkodtatott. Amíg forgattam a szívemben, eszembe jutott valaki az ismerőseim közül. Imádkoztam is érte rögtön, de úgy éreztem, többet kell tennem: ezt az igét kell továbbadnom neki. Vettem a telefont, és elküldtem neki sms-ben. Az elmúlt évek során sokszor előfordult már ilyen helyzet. Volt, amikor olyan valakinek írtam, akivel rendszeres kapcsolatban voltam, így pontosan tudtam, mi történik az életében, de előfordult az is, hogy olyan személy kapott e megmagyarázhatatlan belső indíttatásra igei üzenetet, akit csak futólag ismertem. Döbbenetes, hogy alig volt olyan, aki ne jelezte volna utána, milyen hálás érte! Hogy is éreztem rá arra, hogy neki pont erre van szüksége? És máris mondta, hogy mi történt vele, vagy mi vár rá. Igen, tényleg, ez az ige most pont neki szól! Hihetetlen! Könny szökik a szemembe, ahogy hallgatom, mert ismét mélyen megrendít a felismerés: Isten egymásra bízott bennünket, és felhasznál arra, hogy rajtunk keresztül adja tovább üzenetét valakinek. Nem kétséges számomra, hogy az indíttatást ilyenkor ő adja. Ez nem megérzés és nem is véletlen, hanem Isten csodálatos munkája. Persze, az illető magától is rátalálhatna arra az igére, és nem tudom, miért nem teszi. De ez nem is érdekes. Az a fontos, hogy én ne utasítsam el a feladatot. Ha a szívemre helyezett valakit az Úr, ha érzem, hogy mit kell tennem, mondanom, átadnom neki, akkor ne késlekedjek! ■ Hulej Enikő Adjátok vissza nekem Jézust! Egy passiórészlet húsvét fényében Bár nagyon szerettem volna, korlátozott mozgásom nem tette lehetővé, hogy meghallgassam a Deák téren a Máté-passiót, s Bach zseniális szerkesztésében és zenéjében végigimádkozzam a Lutherániával Jézus szenvedéstörténetét. így hát maradt a hangfelvétel. Évről évre végighallgatom nagyhéten a nagy passiókat. Ismerős minden ütem, belülről ismerem ezeket a monumentális alkotásokat. Mégis minden évben kiemelkedik valami, ami nagy hangsúlyt kap, és talán lényeges üzenetet hordoz. Tavaly a Máté-passió legegyszerűbb, mindössze két taktusból álló s mégis a legnagyszerűbb hitvallást rejtő kórusa fogott meg. A százados szavát az énekkarral szólaltatta meg az „ötödik evangélista”: „Ez valóban Isten Fia volt!” Ebben az évben egy basszusária szövege, dallama és kísérete nyűgözött le. Újra meg újra hallgattam, dúdoltam, imádkoztam. Miután az áruló harminc ezüstért kiszolgáltatta Urát, rájön szörnyű tettének súlyára, s bevallja, ártatlan vér tapad kezéhez, megszólal az 51. számú basszusária. Egy kicsit Júdás éneke, egy kicsit a zeneszerzőé, de mindezekben azé a hívő emberé, aki tudja a korálvers soraival együtt, hogy „bűneim vittek keresztfára téged”. Az ária szövege pedig így hangzik: „Adjátok vissza nekem Jézusomat.” („Gebt mir meinem Jesu wieder.”) Nem felejtem el ifjúkorom nagy lelki élményét. A szocializmus kemény időszakában, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a belvárosi ferences templomban adták elő a Máté-passiót (a Lutheránia csak később tanulta meg). Bucsi László atya vezényelte a magyar nyelvű előadást. Zsúfolásig megtelt a templom - ahogy ez a Deák téri passiókon is természetes volt. Fiatalok százai ültek ott - nemcsak a padokban, hanem a földön, a szószéklépcsőkön, az oltártér szőnyegén, mindenütt. Egy hitet, kereszténységet üldöző korszakban hangzott a szenvedéstörténet drámai feldolgozása, és szinte érezni lehetett, az áriából hogyan formálódott a közös imádság: adjátok vissza nekem Jézusomat. Próbálták elvenni tőlük minden lehető eszközzel, az ária imádsága mégis zengett... Adjátok vissza! Azóta más világot élünjk. Nem az ideológiák, nem a hatalom emberei tesznek meg mindent azért, hogy elvegyék Jézust az embertől, tőlem, tőlünk. Az emberekben, eseményekben, folyamatokban megbúvó sátáni erők ma is el akarják venni a Názáretit, hogy újra keresztre feszítsék, és a halálban tartsák. Azon munkálkodik a gonosz, hogy legfeljebb élettelen emlékként maradjon meg ő a 21. század embere számára. Az imádság azonban zeng, bár közben a hegedű futamaiban ott gurul csengő hangon a harminc ezüst, ott zúg a hömpölygő-sodró iszapáradat, a kérés nem hallgat el: adjátok vissza Jézusomat. Nagyhéten túlmutató, állandó imádsággá válik. Amelyet szemben a világ sodrával, szemben a médiavilág és az élménytársadalom agyat lúgozó kísértéseivel, de mindenekelőtt szemben önmagam Krisztustól távolodó mozgásával s akaratlan, de megismétlődő Krisztus-tagadásával mégis imádkozom. Húsvét arról szól, hogy ez a könyörgés a mennyben meghallgatásra talált. A halálra jutott, a kínos véget elszenvedő, a pokol mélységét megjáró Krisztust visszaadta nekünk az Atya. Krisztust nem tartotta fogva a halál, nem temette el végleg a sír. Jézus újra az én Jézusom lehet. Nem szép emlékem, nem múltbeli példaképem s nem is csupán legnagyobb tanítóm. Élő Uram. Ha emberek nem adták vissza, s ma sem engednék vissza, a húsvétkor is Teremtőként bemutatkozó Isten előhozta és visszaadta őt. A Bachtól tanult imádságra továbbra is szükség van. De ezt a könyörgést is a húsvéti hit bizonyosságában mondhatjuk, mert tudjuk, hogy őt már végleg visszakaptuk. ■ - HARKÁLY -Mozgássérültpassió Kilencedik alkalommal mutatott be a Mevisz Bárka csoportja passiójátékot a nagyhéten. Az április 22-i, nagypénteki előadásra a zsúfolásig megtelt zuglói evangélikus templomban került sor. Az igehirdetés szolgálatát Farkas Ervin teológushallgató, míg a liturgiát Tamásy Tamásné helyi lelkész végezte. ■ Kiss Tamás felvétele Sokszor a vízen talál, és nagyon sok kárt okoz nekem. Addig bámulom, amíg a reggeli kapásokat sorra elrontom, lekésem vagy észre sem veszem. Tőlem védi a halakat... Ahogyan az ég keleti pereme világosodni kezd, a sokféle, meghatározhatatlan szín egymás után, egymásba olvadva tolakodik, és nagy nehezen megengedi, hogy a napkorong megszületése elkezdődjön, az már hátborzongató. Gyönyörűséges születés. Ezért nem lehet máshová nézni. Vörösen, erőlködve, mintha most látná először, számba veszi a világot. De amikor már előbújt, semmi akadály nem áll előtte, és elindul diadalútjára. Azonnal melegíteni kezd, és szinte ujjong tobzódik a fénye, átveszi a hatalmat, mintha sohase lett volna éjszaka. (Teszi a dolgát?) Felszárítja a hajnal könnyeit, a madarak tollát, és halad egyre följebb, adja a természetnek a meleget, a fényt, az energiát. Ereje teljében, amikor delel, szinte sugallja, hogy „most tudok a legtöbbet, most csak én”... Ilyenkor nem árt vigyázni vele, éget. Áthaladva a zeniten mintha már kevéssé lenne erőteljes, de azért még nagyon komoly munkát végez, még maradéktalan a tekintélye. Ahogy járja az útját, a nyugati égről visszatekintve látja, hogy érettebb a búza, pirosabbak a gyümölcsök, mint tegnap, magasodtak a növények, volt értelme a mai napnak. Aztán gyorsabban, mint gondolná, egyre lejjebb ér a horizonton, észre se veszi, hogy alsó pereme már a hegy mögött van. Kezd a reggeli arcához hasonlítani. Nehezen válik mega világtól, de aki jött, annak mennie is kell. Már a napraforgók se látják. A világot ez az utolsó erőlködés nem is nagyon érdekli. A körforgás be kell, hogy teljesedjen. Odafent így rendelték, nem mehet másképp. Egyre gyorsabban, egyre vörösebben csúszik vissza a sötétbe, szinte ugyanolyan színkavalkád kíséretében, mint reggel, csak minden fordított sorrendben. És vége... A hatalom már a sötétségé, melyet csak a csillagok képesek pontszerűfényükkel enyhíteni. Tudom, hogy holnap is jön, lehet, hogy miatta jövök ismét hal nélkül haza. Nem kísérteties, hogy kicsiben az én létemet mutatja? Vajon volt-e, van-e haszna annak is, hogy itt voltam? Uram, te tudod. Jobban, mint bárki. És ez nekem elég. A hajnalt nem szeretem. Lehet, hogy túl szép. Az egész napot szeretem, egyben, úgy, ahogy van. ■ Dr. Schrott Géza HETI ÚTRAVALÓ „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre’.’ (íPt 1,3) Húsvét ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli s heti igéi ezt zengik: az Úr Jézus él; ő az új élet teremtője, és legyőzi hitetlenségünket! „Él az én Uram, áldott Megváltóm, Istenem és szabadításom.” (GyLK 678) „Ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az. A régiek elmúltak: íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17; LK) Mert akit Isten halálra adott bűneinkért, feltámasztott örök életünkért! „Aki hiszi ezt az igét, hogy Krisztus az ő javára halt meg és támadott fel, azon Krisztus feltámadása megmutatja erejét. Újjászületik tőle, azaz Isten képmása szerinti új teremtmény lesz belőle. Szentleiket vesz, megismeri Isten kegyelmes akaratát” - tanít Luther. Az ősegyházban a húsvétkor megkereszteltek ma, fehérvasárnap vettek először úrvacsorát, és eddig viselték fehér ruhájukat, „mint újszülött csecsemők” (íPt 2,2). Jézus a mindenkori kételkedő Tamások megmentéséért feltámadása után nyolc nappal is megjelent, békességet hirdetve, hogy senki ne legyen hitetlen. „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,29) A szemtanú Péter is minket bátorít: „Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét’.’ (íPt 1,8-9) Heti igénkben Péter Istent magasztalja a hívők reménységéért. Ezért fogadjuk meg ez ősi felszólítást is: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a föld széléig", és „Dicsőítsék az Urat” (Ézs 42,10.12)! Szolgája helyesen beszélt róla szenvedései között is, ezért „az Úr jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt’.’ (Jób 42,10) Péter figyelmezteti a „kezdő” keresztényeket: „...egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által!’ (íPt 1,22-23) Jézus főpapi imádságában az övéiért és missziói szolgálatukért így könyörög: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba (...). Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól’.’ (Jn 17,17-18.15) József, a nagytanács tagja még az esthajnalcsillag feljövetele előtt elkérte Jézus testét. „Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, amelyben még senki sem feküdt soha’.’ (Lk 23,53) Az egyház - első egyetemes zsinatán elfogadott Niceai hitvallásában - 1686 éve tanítja: Jézus egylényegű az Atyával! „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem (...). Én pedig tudom, hogy az őparancsolata örök élet!’ (Jn 12,44.50) De mi tudjuk, kiben hiszünk? S valljuke: „Mindenem vagy, Jézusom, / A halálban örök élet! / (...) Veled mennyben újra élek. / Te vagy utam, életem...” (EÉ 392,3) ■ Garai András
