Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-13 / 11. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. március 13. !► 3 Szolidaritásról Sárváron Pilátus és Hét ima ► Egyházunk esperesei az elmúlt hét keddjén egy sárvári wellnesshotelbe vonultak. No nem pihenni, hanem dolgozni. Az esedékes esperesi tanácskozás helyszíne volt ugyanis az említett sárvári hotel. Az értekezlet napirendjén - egyebek mellett - ismét a szolidaritási törvény szerepelt, amellyel kapcsolatban Muntag András, a zsinat nem lelkészi elnöke és Szemerei János kaposvári esperes-lelkész adott tájékoztatót. Muntag András egy Exceltáblázat segítségével mutatta be az espereseknek, hogy miként lehet majd kiszámítani a gyülekezetek által befizetendő nyugdíjjárulékot. Az előadó hangsúlyozta: erőfeszítésük arra irányult, hogy a törvény eredeti célja, a szolidaritás megvalósuljon, vagyis azok a gyülekezetek kapjanak támogatást, amelyek valóban rászorulnak. A tervezet kidolgozóinak reménysége az, hogy ebben az új rendszerben a gyülekezeteknek nem kell többet befizetniük, mint amennyit eddig fizettek országos járulék címén. Általánosságban az mondható el, hogy az új törvény bevezetésével nem növekednek a gyülekezetek befizetési terhei, bár kétségkívül lesznek olyan - tehetősebb - gyülekezetek, amelyeknek a fizetési kötelezettségei nőni fognak. A szolidaritási törvény mostani, remélhetőleg utolsó változatát egyébként a májusi zsinati ülésszakon fogják majd megtárgyalni a küldöttek. A tanácskozás további részében Bence Imrének, a Budai Egyházmegye esperesének előterjesztése nyomán arról beszélgettek egyházunk középvezetői, miként lehetne tudatosabban fordulni a működésképtelenség határára került gyülekezetek, illetve lelkészeik felé. Mi legyen ott, ahol a szolgálat ellátása szinte már reménytelen? Ezt a kérdést azért is fel kell tenni, mert ez a kilátástalan állapot ezeknek a gyülekezeteknek a lelkészeire is kihat, akik önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. A megfáradás, kiégés, a szolgálat örömének elvesztése fenyegeti az ilyen körülmények között szolgálókat. Megfogalmazódott, hogy kimunkált stratégiára volna szüksége egyházunknak ahhoz, hogy ezt a kérdést megnyugtató módon kezelni tudja. A tanácskozás végén az esperesek sétát tettek - Takács Zoltán Bálint múzeumigazgató szakavatott vezetésével - az egykor a Nádasdy család fészkének számító sárvári várban. ■ Kiss Miklós „Sárvártúrán” A kelenföldi evangélikus templom adott otthont múlt vasárnap a Kákay István műveiből álló koncertnek. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának igazgatója a közel telt házas rendezvényen sokak számára új oldaláról, muzsikusként mutatkozott be: általa megzenésített verseket szólaltatott meg együttese, a Poézis, illetve a Canterino vegyes kar és a Grádicsok kamarakórus. A zeneileg igényes produkciót Korányi András rövid áhítata osztotta két részre. Az est első felében - Mózes Margit vezényletével - Reményik Sándor Pilátus című versét énekelte a zenészekkel együtt több mint hatvan tagot számláló énekkar, a második részben pedig 20. századi magyar költők - Ady Endrétől Rónay Györgyön, Hajnal Annán, Bródy Lászlón, Weöres Sándoron át Áprily Lajosig és Sík Sándorig - jól és talán kevésbé jól ismert versei szólaltak meg az énekesek tolmácsolásában. ■ Kiss Tamás (Forrás: Evangelikus.hu) Thomas Dahl vendégszolgálata Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyházzenei Tanszékének meghívására a hamburgi St. Petri-templom kántor-orgonistája és Bach-kórusának vezetője vendégeskedett a napokban Budapesten. Thomas Dahl vasárnap a Deák téri templomban koncertezett, hétfőn pedig a teológián vezetett három részből álló egyházzenei kurzust. (A német sztárvendéggel készült interjút lapunk következő számában olvashatják.) ■ Mészáros Gábor felvétele A Deák téri templom ambójánál Finta Gergely tanszékvezető köszönti a balján álló német orgonaművészt A GfK csoport rendszeresen felméri, hogy a különböző hivatásokban dolgozóknak milyen a bizalmi indexük a lakosság körében. A közelmúltban napvilágra került húszas lista élén - talán nem meglepő - a tűzoltók állnak, akiket a postások és a tanárok követnek. Az abszolút sereghajtók pedig a politikusok, akiket csak az újságírók és a reklámszakemberek előznek meg. A felmérés a papokkal kapcsolatos bizalmi indexre is rákérdezett. Nos, az eredmény nem éppen lelkesítő: ötven ponttal a 14. helyen végeztünk. Ha nem is kieső helyen, de az alsó középmezőnyben. Az előző évhez képest két hellyel csúsztunk vissza. Az okokon és a kitörési pontokon gondolkozom, hiszen ezekkel az adatokkal mindannyiunknak szembesülnük kell. Lehet persze mondani, hogy ezek a számok nem általában az egyházra, hanem „csak” a vezetőire vonatkoznak. Áltathatjuk magunkat azzal is, hogy mindez nem feltétlenül az evangélikus lelkészeket értékeli, továbbá korholhatjuk a bulvármédiát, hogy milyen differenciálatlanul minősít akkor, amikor egyházi emberek vélt vagy valós szennyes ügyeit teregeti ki. Ám ne dugjuk homokba a fejünket! Egyrészt számos külföldi országban sokkal nagyobb papi botrányok derültek ki, a lelkészek iránti bizalom nemzetközi mértéke mégis lényegesen magasabb (58 százalék), mint nálunk. Másrészt az evangélikusság egyik gyengeségére jól A14. helyen rávilágított az a szociológiai felmérés, amelyet a stratégiai munka keretében végeztünk el. Az adatok szerint döbbenetesen kevesen fordulnak lelkészükhöz személyes gondjaikkal. Más szóval saját vizsgálataink is megerősítik azt a tényt, hogy a lelkészek esetében nem annyira bizalmi, mint inkább bizalmatlansági indexről beszélhetünk. Persze nincs új a nap alatt. A papok Istene című, 1907-ben írt versében Ady Endre is véleményt formál egy képzeletbeli korabeli felmérésen: „Én véreim, búsak, szegények, / Tudom én azt, hogy kell az ének, /Kell a zsoltár, kell a fohász, / Kell a hit, de ne higgyetek / Soha a papok istenének’.’ Bő évszázaddal később nekünk magunknak kell választ keresnünk arra a kérdésre, hogy a legkülönbözőbb hivatású - egyszerű vagy iskolázott -, valamint a különböző korosztályokhoz tartozó emberek körében milyen kép él a papokról. Említett belső egyházi felmérésünk nyomán először annak okait kellene megvizsgálnunk, hogy miért nem dörömbölnek a parókiák és a lelkészi hivatalok ajtaján saját híveink. Miért akarják „maguk megoldani” életük megannyi gondját? Lehet, hogy a horoszkópokra jobban figyelnek, mint lelkészeik útmutatására? Egyáltalán, jelen vannak-e közöttük a papjaik?... A minap a belügyminiszter egy fórumon arról beszélt, hogy a rend-ÉGTÁJOLÓ őröknek ki kell szállniuk autóikból, hogy érdemben láthatóak, megszólíthatóak legyenek a legkisebb településeken is. Ha egy lelkész - jó esetben - csak e-mailben kommunikál híveivel, akkor hogyan lehet a szemébe nézni? Ha csak felhúzott ablakú autóval suhan keresztül a falun, akkor miként szólítható meg? Persze ne legyünk igazságtalanok: magam is tudom, hogy milyen sok lelkész végez erő feletti, áldozatos munkát. Csak remélni tudom, hogy soraim nyomán özönlenek majd a szerkesztőségbe az olvasói levelek, amelyek nagyszerű papi példákról szólnak. Ezzel együtt engem nyomaszt ez a bizonyos 14. hely. Keresem benne a magam felelősségét is, hogy püspökként nem veszítem-e el a hívek, beleértve a lelkészek bizalmát. A belső egyházi összefüggések után a külső körülményeket is meg kell vizsgálnunk. Lehetséges, hogy a szekularizáció mind nagyobb térnyerésével folyamatosan csökken a lelkészek és az egyház társadalmi jelenléte. Ám észre kell venni, hogy a még nálunk is elvilágiasodottabb Nyugaton lényegesen nagyobb a lelkészek bizalmi indexe. A nemzetközi átlag a mi 50 százalékunkkal szemben 58 százalék. Ennek csak részben lehet oka a kommunista múlt, hiszen a rendszerváltozás idején kiemelkedően magas volt az egyházakkal és a lelkészekkel kapcsolatos pozitív várakozás. Tartok tőle, hogy az elmúlt húsz évben nemigen találtuk meg a releváns társadalmi jelenlét formáit. Vagy visszahúzódtunk a magánélet biztonságosnak vélt falai közé, vagy annál nagyobb vehemenciával követeltük jogainkat a nyilvánosság előtt. Vagy gyáva nyusziként, vagy prédára leső oroszlánként viselkedtünk. Ismereteim szerint egyik sem eredeztethető a bibliai hagyományból. A14. hellyel való őszinte szembesülés komoly változásokat is eredményezhet. Az okok bemutatásához hasonlóan itt is a belső és a külső összefüggésekre utalok. Kezdjük ezúttal az utóbbival. Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy nincs társadalmi súlyunk. Ezt azonban nem külső eszközökkel érhetjük el, hanem annak komolyan vételével, amire prófétai és jézusi mandátumunk van. A „vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” (Ézs 40,1) napiparancsának teljesítésével vagy éppen az irgalmas samaritánus példázatának szüntelen megélésével. Más szóval a leszakadó rétegek iránti szolidaritással, a legnemesebb protestáns hagyománynak számító igényes és értékorientált oktató-nevelő munkával, az emberek kérdéseinek és kételyeinek komolyan vételével, valamint a - harsányságtól és önérdektől mentes - folyamatos társadalmi jelenléttel. A szociológusok kérdése ugyan a papságra vonatkozott, ám a protestáns hagyományban vallott egyetemes papság elve talán itt is érvényes lehet, és minden hívőnek, minden evangélikusnak megvan a maga felelőssége e téren is. A változásoknak azonban belül kell elkezdődniük. Akkor fognak több bizalommal fordulni felénk, ha bennünk is megerősödik a bizalom. Mind a másik ember, mind Isten iránt. Beszédes a magyar nyelv: valakibe vetjük bizalmunkat, ahogy a magvető szórja a magot. A jézusi példázatból tudjuk: útfélre, sziklás helyre, tövisek közé is (Mt 13,3-9)... A csalódások utáni bőséges termés mindenért kárpótolja a magvetőt! Az Isten iránti bizalmat pedig a múlt vasárnapi ige is ébresztgette bennünk (és ez legyen a mostani „keddi kalács”): „Bízzál az Úrban teljes szívből..!’ (Péld 3,5) Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
