Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-06 / 10. szám
„Istennek terve van azzal, hogy milyen adottságokkal születünk. Ha ezt képesek vagyunk szeretettel elfogadni, akkor a legjobbat hozhatjuk ki magunkból, akár a természetünkről, akár a külsőnkről van szó.” Tiszta szív, tiszta divat IP 12. oldal „Az ördögnek szánt ünnep ez. S úgy tetszik, mintha az emberek szégyellnék kicsapongásaikat, ezért rejtik el ábrázatukat álorca alá.” Farsangkor fánkotfalunk IP 14. oldal „Érdekesség, hogy Erzsébet testvér is egy olvasói levél útján értesült arról, hogy fordítását - tévesen - Prohászka püspöknek tulajdonítják. Az Új Ember 1978. április 23-i száma is lehozta a verset mint »Prohászka Ottokár egyetlen fiatalkori versét«.” EvÉl&levél |p 15. oldal Kórházkápolna-szentelés Kapuváron IP 3. oldal Szolidaritás - másként IP 4. oldal Vitó Zoltán és a szavak IP 5. oldal Száz éve született dr. Prőhle Károly |P 10. oldal Vágyódás a tavasz után IP 12. oldal Egy könyv, amely átformál IP 13. oldal Ötvened vasárnapjának evangéliumában (Lk 18,31-43) az Úr harmadszor jelenti szenvedését tanítványainak, és elindul a via dolorosa felé. Az egyház a böjt küszöbére érkezett, és az evangélium megvilágítja az Áldozat útját, és meg akarja nyitni a szemünket, hogy a fájdalmak férfiában meglássuk a bűn, halál sötétségébe merült világ világosságát, szabadítónkat, megváltónkat, királyunkat. Dies Academicus Hárman kaptak teológiai díszdoktori címet p D. dr. Prőhle Károly teológiai professzor születésének századik évfordulóját megemlékezéssel és díszdoktorok avatásával ünnepelte meg az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE). A február 24-én Budapesten megrendezett tanulmányi konferencia keretében Gémes István lelkész, dr. Rudolf Keller egyháztörténész és Szokolay Sándor zeneszerző kapta meg a doctor honoris causa címet. Apáink útján Bevezető köszöntésében dr. Szabó Lajos rektor Prőhle Károly személyét méltatva kiemelte, hogy a professzor egész munkásságát a gondolkodás, a bizalom és a kitartó tanulás jellemezte. Számára is fontos volt az, ami a jelen lévő három díszdoktor élet-SEMPER REFORMANDA „[Szent Jakab] némely helyeken megnevezi ugyan Krisztust, ám semmit nem tanít róla, csupán a közönséges, Istenbe vetett hitről beszél. Az apostolok valódi hivatala azonban az, hogy Krisztus szenvedését, feltámadását és hivatalát hirdessék, s a hitnek alapot építsenek ezekből, amint ő maga megjelenti (Jn 15,27): »De ti is bizonyságot tesztek rólam.« Ebben pedig minden valóban szent könyv megegyezik, mert ezek egytől egyig Krisztusról prédikálnak és tanítanak. S minden tanítás igazi próbaköve, ha megvizsgáljuk, beszél-e Krisztusról, avagy sem, mert az írások mind Krisztusról adnak hírt (Róm 3,21), s Szent Pál is egyedül Krisztust akarja ismerni (íKor 2,2).” H Luther Márton: Előszó Szent Jakab és Júdás leveleihez (Szita Szilvia fordítása) útját hídként köti össze: a Biblia és a lutheri tanítás iránti hűség és mások segítése. A továbbiakban fényképek, életrajzi adatok, filmfelvételek és egykori tanítványainak emlékező szavai segítségével idézhették fel a résztvevők az „Kétfókuszú ünnepre gyűlt össze a kerület népe” - mutatott rá áhítatában Ittzés János. A felettébb tartalmasnak ígérkező napot ApCsel 1,13 alapján intonáló püspök hangsúlyozta, hogy e hagyományos alkalom ezúttal az egyház és az apostoli szolgálat lényegének vizsgálatára kínál lehetőséget. Az egyház Jézus földön küzdő népe. Jézus arra kéri követőit: tegyenek tanúságot arról, hogy ő ünnepelt alakját. Sárkányáé Horváth Erzsébet összefoglalta mindazt, amit Prőhle Károlytól tanult. Elmondása szerint a professzor megtanította diákjait arra, hogy Isten szemével lássák a világot és az embereket. Felfedeztette velük a Szentírás ismeretének gazdagságát. Megkívánta tőlük a prédikáció pontos, logikus felépítését, és segítette őket abban, hogy oda tudjanak figyelni az igehallgatókra. A leendő lelkészek eszébe véste a gyülekezet tanításának fontosságát, a liturgiában pedig a rend és a fegyelem szempontját emelte ki. |p Folytatás a 6. oldalon az egész világ ura. Van ígéretünk arra, hogy az egyház megmarad, de vajon mi megmaradunk-e benne? Nem az tehát a kérdés, hogy az Úr megtartja-e az ígéretét, hanem az, hogy mi hiszünk-e neki, hiszünk-e benne. Az egyháztörténet lényege, hogy újra és újra átéljük az evangélium csodáját: Isten tartja meg egyházát. |p Folytatás a 3. oldalon ■ László Jenő Csaba „Az én apám erősebb, mint az Isten” - jelenti ki dalában a Vad Fruttik együttes énekese. Hirtelen felháborodom, amikor a közszolgálati rádió könnyűzenei adóján ezt a már-már blaszfémikusnak tűnő mondatot hallom. Ám amikor - az alternatív könnyűzenében is meglehetősen ritka nyíltsággal - folytatja történetét a zenekar frontembere, feleszmélek, hogy nem egyszerű istenkáromlásnak, hanem egy rettenetes fájdalom éterbe kiáltásának vagyok fültanúja. „Gyerekként a templomban csak azt kértem: ne legyen belőle lecsúszott, nagy ivó. De a harcban alulmaradt a Mindenható.” A vallomásnak azonban még mindig nincs vége: „Akkora gödröt ásatott velem a bánat, izomból beletolnék egy panelházat, pedig a boldogság is karnyújtásnyira van, csak azt elhajtották magzatkoromban.” A folytatásban pedig Zorán néhány évtizedes slágerének parafrázisát ordítja a fiatalember: „Nem hiszek a gyűrű aranyában. Nem hiszek a szavak igazában. (...) Nem hiszek az otthon melegében. Nem hiszek apáink erejében. Nem hiszek, nem hiszek...” A helyzet több mint szomorú. Sláger lehetett a valóságból: egy családból, apából, otthonból és ezáltal Istenből kiábrándult generáció lép hamarosan a felnőttek közé. Hol van már a tizenhatodik századi családmodell, amikor Luther azzal a felszólítással tette le a német családok asztalára az anyanyelvű Bibliát, hogy azt esténként az atyák vezetésével tanulmányozzák az ifjak? Hová tűnt a családi tűzhely melege és a családfő, aki háza népe testi és lelki táplálásáért is felelt? Egyáltalán hol vannak a családok? Gyermekek jelentős része nem két szülő mellett nő fel, sőt egyre gyakrabban nem is tartós kapcsolatba születik bele. Ahol pedig még egy fedél alatt él férfi és nő, sokszor valóban egy jobb, józanabb apáért vagy éppen anyáért könyörögnek a gyermekek. Vannak kicsinyek, akik nem is tudják, eredetileg mit jelent a család. Egy lelkész mesélte, hogy óvodás hittanosaival egyre gyakrabban kerül kínos helyzetbe, azok ugyanis nem értik a család fogalmát. Máskor meg, amikor kéri, hogy rajzolják le szüleiket és testvéreiket, nem kerül apa a papírra, vagy éppen anya mellett két férfi mosolyog le a rajzlapról. A mindennapi kenyér kapcsán pedig a legkisebbeknél is megelőzi a munkát a segély vagy a „szerzés” kevésbé becsületes formája. Szintén lelkésztől hallottam, hogy hittanosa azzal magyarázta fáradtságát a hét közepén, hogy hajnalban jöttek haza afról a rokonlátogatásról a szomszéd faluból, ahol „anyáék kártyáztak és ittak” Megint máskor nem tudta eldönteni a lelkipásztor, hogy a gyermekéért óvodába érkező édesanya a kényelmetlen magas sarkú cipőtől nem tud egyensúlyozni, vagy attól az italmennyiségtől, amelynek szaga messziről megcsapta az óvónők orrát. Hallani gyerekekről, akik nikotinvagy drogfüggőségben szenvednek születésük első percétől, mert nemcsak hogy nem tisztán fogantak, de a szülők a várandósság ideje alatt sem mellőzték szenvedélyeiket. Ilyenkor szinte kézzelfogható az ószövetségi mondat: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig..!’ (5MÓZ 5,9) És még csak most tartunk a második generációnál...! Hol van már a tizenhatodik századi családmodell, amikor Luther azzal a felszólítással tette le a német családok asztalára az anyanyelvű Bibliát, hogy azt esténként az atyák vezetésével tanulmányozzák az ifjak? Egyre kevesebb az igazi család, a szeretetteljes vérségi közösség. A közelmúlt diszkótragédiájával kapcsolatban is előkerült: tizennégy-tizenöt éves fiúk és lányok ezrei hetente kéthárom éjszakát is gépzenét hallgatva, zsúfolt tömegben töltenek a családi vacsora és beszélgetés helyett. Nem a jókedv, a baráti együttlétek és az öröm létjogosultságát tagadom, de aligha normális, hogy gyerekek rendszeresen különböző pótszerek és óvszerek után nyúlnak. A szülők legnagyobb hibája pedig talán nem is az, hogy nem mondanak nemet szombat éjfélkor a buliba igyekvő tinédzser lányaiknak, hanem hogy évekkel korábban engedték gyermeküket kipottyanni a családi fészekből, amikor saját viselkedésükkel, közönyükkel elvetették gyermekükben a „másra vágyom” érzést... Érthető tehát a már idézett zenekar másik számából sütő kiábrándultság: „A buli íze a számban. Lányok neonruhában oldódnak a színpadon. Részeg vagyok, nem is tudom, mire jó, hajó ez, az alkohol boldoggá tesz. Akkor az a kevés kis öröm is kihányva fekszik a kövön. (...) Nincs már kiben hinnem, ráuntam a tájra. Nekem senkim sincsen, most látsz utoljára.” A keresztény ember felelőssége óriási. Vajon ki tudja-e alakítani és meg tudja-e őrizni saját családjában a tűzhely melegét, ahol jól érzi magát gyermek, szülő és nagyszülő egyaránt? És vajon maga az egyház tud-e védőhálót feszíteni a sok-sok, fészekből kipottyanó, ebben a viharos világban azonban repülni még nem tudó gyermek alá? Képesek vagyunk-e alternatívát, megértő füleket, ölelő kezeket kínálni a tékozló apák tékozló gyermekeinek? Rajtunk is áll, hogy a jövőben megszülető gyermekek hiszik-e az otthon melegét. A szerző jogász, az Evangélikus Élet rovatvezetője Kétfókuszú egyházkerületi nap Pápán p A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben a kerület megalakulását kimondó 1997. február 22-i zsinati döntésre emlékezve rendezik meg minden esztendőben az egyházkerületi napot. Idén február 26-án, szombaton Pápa várta a régió lutheránus gyülekezeteinek tagjait. A meghirdetett program délelőtt a város evangélikus templomába invitált, a százötven évvel ezelőtt Pápán született Payr Sándor egyháztörténészre való emlékezésre, délután pedig egy közeli általános iskola aulájába, a kerület püspökjelöltjeinek bemutatkozó fórumára. Az előadásokra és a fórumra mintegy félezren voltak kíváncsiak...
