Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-20 / 8. szám
2 • 2011. február 20. nm űmnssSM Sokévi házasság LÁTTA JÉZUST Fülöp apostol Angliából indult el az a kezdeményezés, mely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság fontosságára irányítja az emberek figyelmét. Magyarországon a programot a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa honosította meg 2008-ban. Alábbi írásunk a házasság hetéhez kapcsolódik. Lelkészként több alkalommal találkoztam olyan párokkal, akik ötven- vagy éppen hatvanéves házasságukért adtak hálát. Elmentek abba a templomba, melyben valamikor boldogan mondták ki az igent egymásra, szerelmükre, és kérték közös életükre Isten megtartó áldását. Az ilyen példa ma sokak szerint a Jancsi és Juliska vagy a Hamupipőke mese kategóriájába sorolandó. Pedig igaz; sőt ez a páros élet boldogságának biztosítéka és normális rendje: egy férfi és egy nő életre szóló szerelme, szeretete. Harcokon, kríziseken is keresztül, de meg-megújulva, megbocsátással, humorral. Nincs igaza a korszellemnek, mely sok-sok érdekesnek, izgalmasnak tűnő extra formát ajánl a kapcsolati élethez. Természetesen az emberi élet nem csupán házasságban élhető értékesen, de Teremtőnk úgy alkotott minket, hogy a házasság adjon védelmet nemcsak a szülőknek, hanem a felnövekvő gyermekeknek is. Némelyek talán legyintenek, vagy szkeptikusan sóhajtanak, amikor hallják ezeket a mondatokat, hiszen sokan boldogtalanok házasságukban. De vajon a boldogtalanságnak valóban a házasság az oka? Az ok nem bennünk található? Megtérés, megváltás nélkül az ember végtelenül önző, maga körül forgó, így csak sérülhet az együttélésben. Azt hiszi, hogy akkor lesz boldog, ha kielégítheti minden vágyát, és a másik ebben csupán eszköz, nem több. József Attila gyönyörű gondolata jut eszembe: „Csak másban moshatod meg arcodat.” Magunkban nem lehetünk boldogok. A házasság, de más rendezett, normális kapcsolat is nagy lehetőség arra, hogy vállaljuk az emberré válás néha keserves, könnyes, mégis egyetlen útját. Ez a szoros közösség szembesít rossz hajlamainkkal, szokásainkkal - és isteni erőforrásból merítve ezeken változtathatunk. Keresztény hitünk ebben nagy segítség, hiszen nem csupán a lélektani összefüggéseket láttatja meg velünk, hanem segít szabadulni a megrögzött, káros állapotunkból. Jézus evangéliuma, örömhíre arról szól, hogy megbocsáttattak a mi bűneink a kereszten. Jézus áldozatáért akár naponta, de percenként is újat kezdhetünk házasságunkban. Használjuk ki a hamarosan kezdődő böjti időt az elcsendesedésre, magunkba szállásra. Kérjük, hogy Alkotónk és Megváltónk segítsen a lelki megtisztulásban, szabadítson meg minden megkötözöttségtől. SZEVERÉNYI JÁNOS Az írás az MRi- Kossuth rádióban 2008. február 11-én elhangzott meditáció szerkesztett változata. Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. Jézus tanítványai naponta látták az Urat, ezt biztosra vehetjük. Figyeltek rá, hallgatták őt, engedelmeskedtek neki. Ám Péteren kívül a többiekről szinte semmi közelebbit nem tudunk. Annál inkább meg kell hát köszönnünk János evangélistának, hogy Fülöpről többször is tudósít. Ezekből rajzolódik ki az apostol emberi arcéle, no meg az is, hogyan látta ő az Urat. Megtudjuk róla, hogy Jézus legelső tanítványai közé tartozott, és az evangéliumi apostolnévsorban mindig is az ötödik helyen áll. Péter és András városából, Betsaidából származott. Ha jól értjük a tudósítást, akkor egyike volt Keresztelő János tanítványainak, akik előtt a Mester Jézusról mint az Isten Bárányáról tanúskodott. Szemtanútársával, Andrással együtt közölték ezért Péterrel, hogy megtalálták a Messiást, és odavezették hozzá. Már itt érdemes megjegyezni, hogy az apostolok közül csak nekik kettőjüknek, Andrásnak és Fülöpnek nincs zsidó nevük, hanem görög nevet viselnek: az András „férfiast”, a Fülöp név pedig „lókedvelőt” jelent. Amikor a Keresztelő Jézusra tekintett, nyilván Fülöp figyelmét is ráterelte. Annyira döntő hatással lehetett rá Jézus látása, hogy amikor másnap Jézus a követésére szólította fel őt, minden ellenkezés nélkül csatlakozott hozzá. Jézus követését pedig azonnal megbízatásnak, felhatalmazásnak is vette: egy bizonyos Nátánael nevű emberrel örömmel közölte is a megtalálás jó hírét. Úgy látszik, hogy Fülöpnél „látni és megszeretni” Jézust egy pillanat műve volt, amely őt azonnal a megbízatás teljesítésére ösztönözte. Hogy jól értette-e Mestere bizonyságtételét az Isten Bárányáról, aki elhordozza a világ bűneit - afelől kétségeink támadhatnak. O ugyanis Nátánaelnek csak József fiáról tanúskodott, akit viszont már Mózes és a próféták is megjövendöltek. Fontos mégis az, hogy rögtön megtanulta: aki látja, megismeri az Úr Jézust, annak feltétlenül másnak is kell szólnia róla. Az Úr látása nem maradhat meg puszta szemlélődésnél, hanem a boldogító látásban mást is részeltetni akar: „Jöjj, és lásd meg!” - mondja Nátánaelnek. Ez a keresztény misszió legelső aranyszabálya Gn 1,35-46)! Később tolmácsként ismerjük meg Fülöpöt, Andrással együtt. Egyszer görögök érkeztek a jeruzsálemi ünnepre. Kihez is fordulhattak volna, mint éppen kettejükhöz? Fülöp, Andrással együtt, úgy látszik, nemcsak görög nevet viselt, de mindketten tudtak is görögül. Együtt mentek oda Jézushoz, hogy tolmácsolják a vendégek kérését: „ Uram, Jézust szeretnénk látni. ” Bizonyára nem a tolmácsolásukon múlott, hogy a kérésnek nem lett eredménye. Semmi közvetlen választ nem kaptak, de Jézus szinte minden átmenet nélkül a szenvedéséről kezdett el beszélni. És bevallotta, hogy „megrendült a lelke”. De miért? Egy későbbi legenda ezt a bizonytalanságot azzal a feltételezéssel oldotta föl, hogy a görögök egy társaság - talán filozófiai iskola - küldöttei lettek volna. Azért jöttek, mert tudomást szereztek Jézus tanításáról, és lelkesedtek érte. Amikor pedig meghallották, hogy Jézust hazájában üldözik, és rosszul áll a szénája, eljöttek, hogy rávegyék, menjen velük Görögországba, ahol tárt karokkal fogadják. Ott nem kell féltenie az életét. Erre rendült volna meg Jézus lelke: választania kellett a filozófusprofesszor biztos megélhetése és a „földbe hullott gabonaszem”, önmaga feláldozása között. O az utóbbit választotta, Atyjának engedelmeskedve. Közvetett üzenete azért így szólt a görögöknek: „...ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Jézus fenségét mutatta meg ez a jelenet. Fülöp és András pedig újra megerősödhettek eredeti meggyőződésükben: „...ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is (...), azt megbecsüli az Atya.” (Jn 12,20-33) Lehetséges, hogy Fülöp a tanítványi körben amolyan „gazdasági szakember” volt? Amikor ugyanis Jézus látta, hogy milyen nagy tömeg sereglett össze hallására, és hogy az embereket meg is kellene etetni, Fülöphöz fordult: honnan vegyünk kenyeret? Fülöp zavarba jöhetett, és talán arra gondolt, hogy aki csak az ember József fia, annak nem lehet akkora hatalma, hogy ötezer embert jóllakasson. Ezért is ilyen hűvösen realista a felelete: kétszáz dénár sem lenne elég! A tanítvány itt nem állotta ki a próbát: nem számolt Jézus csodatevő erejével (Jn 6,1-7). Egy következő jelenet végül arról tanúskodik, hogy Fülöp nem volt egészen tisztában azzal, ki is ez a Jézus, akihez elszegődött. Pedig Jézus búcsúzásakor világosan megmondta: Istenhez rajta keresztül vezet az út. Fülöpnek a Mester távozása ellen semmi ellenvetni valója nem lett volna, ha előbb közvetlenül Istent mutatja meg tanítványainak. Ezzel ő megelégedett volna. De téves kérésével Jézust a legmélyebb kinyilatkoztatásra késztette: „Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van?” (Jn 14,8-11) Mégsem olvasunk sehol arról, hogy Jézus a „látó” Fülöpöt eltaszította volna. Aki egyszer látta az Urat, még sokat bukdácsolhat, de botladozása és értetlensége ellenére is szereti az Isten. Jézus ígéretét a botladozás, az értetlenség sem teheti érvénytelenné: „...aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el...”(Jn 6,37) Gémes István • • Ökumenikus találkozó 2011-ben Balatonszárszón Az idei magyar ökumenikus találkozó az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Magyar Pax Romana és az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia közös rendezvénye lesz. Legutóbb 1995-ben volt ilyen együttlét Gyulán. Korábban úgy öt-hatévente: vagyis legkevesebb kettő kimaradt. És ami még fájdalmasabb: ma már alig találni valakit, akinek személyes élménye volna Gyula. Jóformán újra kell kezdenünk. Ráadásul manapság talán nincs is dagálya az efféle szervezkedésnek: az ökumenének. Pedig olyan világban élünk, ahol nincs alternatívája ennek. Abban a kelet-közép-európai térségben, amelynek Magyarország is része, az értékvesztés, avagy némiképp pozitívabban fogalmazva: a társadalom átmeneti jellege (a liminalitás) a legjellemzőbb; amikor kétségessé válik a tisztesség vagy éppen a pontosság erénye; amikor rajtunk, keresztényeken kívül senki nem tudja - és jószerével problématudata sincs például arra vonatkozóan hogy mi különbség van egy református és egy katolikus között vagy egy evangélikus és egy református között: nem is csak konfesszionális, de kulturális értelemben. A magunk számára ezek fontos, sőt őrzendő különbségek: vagyis értékek, de a magyar társadalom legtöbb tagjának nem azok; pontosabban nem tud velük mit kezdeni. Sokszor mi magunk sem. És természetesen nem a verbalitás szintjén: mert beszélni az ökumenéről jóformán mindannyian tudunk. Egyetérteni is könnyen tudunk abban, hogy szükség van rá. De tenni érte: az bizony zavarba ejtő helyzeteket tud előidézni. Talán azért, mert akkor már kevés a jó szándékkal megengedő attitűd, amely az elvtelen toleranciáig is elérhet; ha viszont tettekről van szó, akkor ez már biztosan kevés: nem lehet katolikus módon tenni úgy, hogy református is legyek, és fordítva sem megy. Ha egyszerre akarok katolikusként és reformátusként tenni, akkor bizony új helyet kell keresnem magamnak. Mondhatom ezt ökumenikusnak: ami lényeges benne, hogy ez nem csak konfesszionálisan igaz, de kulturálisan még inkább az. Például másként kell/lehet döntenünk, ha reformátusok vagyunk, mintha katolikusok volnánk és fordítva. Nem csak meg kell találnunk alkalomról alkalomra az ökumené pozícióját, de tanulnunk is kell keresését, keresésének módját és megvalósítását egyaránt. Ez a 2011-es konferencia ennek jegyében szerveződik. Nekünk nem arra van szükségünk, hogy meggyőzzük magunkat és egymást az ökumené szükségességéről, hanem arra, hogy tanuljuk felismerni az ökumené alkalmait, és tanuljuk megvalósításának módjait. Hátha közben egy kevéssel előbbre jutunk a megtanulásban is. Ezért az előadások (délelőttönként) nem az ökumenéről szólnak, hanem a mi mai magyar világunkról. Kiindulópontokat adnak ahhoz a reménybeli tanuláshoz, amelynek során (főként délutánonként) keresnénk a magunk keresztény ökumenikus pozícióját a délelőtt felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Délelőtt intellektuális nyitottságra lesz szükségünk, hogy megértsük, mi is az a helyzet, amelyben Magyarországon közéletileg benne vagyunk. Délután pedig a szív nyitottságára is szükségünk lesz, hogy egymás értésében és megértésében növekedjünk. Önmagunkról lesz szó és egymásról. Ehhez fogunk kérni mediátori közreműködést. Olyan szakemberekét, akik abban lehetnek segítségünkre, hogy jobban értsük egymást konfesszionálisan és kulturálisan egyaránt, netán meg is értsük egymást. Mindehhez tehát rászánt idő, nem kevés türelem szükséges. És megingathatatlan remény. A 6. magyar ökumenikus találkozó témája: Kihívások és felelősségek. Helyszíne:Balatonszárszó, Soli Deo Gloria Konferenciatelep, ideje: 2011. április 26. - május i. Jelentkezés: Demeter Gellért, H-1037 Budapest, Toboz u. 22. Telefon: (+36) (06) 20/520-1243. Fax: (+36) (06) 1/302-4147. E-mail: demeter.gellert@epmsz.eu A találkozó intézőbizottsága nevében 2011. február elején: Horányi Özséb
