Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-13 / 7. szám
io 41 2011. február 13. FÓKUSZ Evangélikus Élet NO VALL AÍRÓ-PÁLYÁZATUNK ANYAGAIBÓL A Gazda kimérte helyemet, szélemet, hosszamat. Gyomos, műveletlen, látszatra hasznavehetetlen föld porából rakott össze engem. Ő már látta bennem azt a csodát, hogy miként teszem majd termővé a hozzám hasonló rögtengereket. De én... még azt sem tudtam, hogy mi végre és ki hozott engem létre. Egyáltalán ki vagyok én? Rám borul az ég kék kupolája. Alatta - fölöttem - madarak röpködnek, és lopott pillantásukkal néha mintha keresnének rajtam valamit. Ők már tudják, hogy mit. Szomszédaim is vannak: egy hozzám teljesen hasonló és egy nálam keményebbnek tűnő, hármunk között út szab határt. Mert mindannyian mást kell, hogy teremjünk. De ők sem tudják még, hogy a madarak mit kutatnak az ég magasából. Egyszer csak zajt hallok. Eke és borona zaját. Hátamat szántja az élet súlyos vasekéje, és a fájdalmak között felszínre kerülő, törhetetlennek tűnő rögöket az idő jótékony boronája simítja bele a porfelhőből előtűnő horizontba. Majd a porfelhő oszlása után a fölöttem azúrrá változó ég esővel öntözi testemet. Mikor a napsugarak simogató melege megszárított, a Gazda érkezett. Rég nem láttam már, mégis, ami eddig történt, valahogy az ő láthatatlan jelenlétét Látomás éreztette velem. De most itt van láthatóan is. A közöttünk levő úton érkezik, kezével mintha szórna valamit. Nem látom tisztán, mert a felszálló meleg fodrozza a látványt. Ahogy közeledik, keze szórásának nyomán lecsapnak az eddig fönt kémlelő madarak. Erre a pillanatra vártak. De én érzem, hogy testembe ezer és ezer apró jel, szó, látvány és hang magként tokozódik be, várva, mikor jön el az ideje szárba szökkenésüknek. Ismét friss eső hullik, és itatja a bennem rejlő jövő gyümölcsének megannyi apró kezdeményét. A nálam keményebbnek tűnő szomszédomat nézem, aki karakánul valami csodát hoz létre. Testéből hirtelen ezrével nőnek ki a fűszerű szálak. De az eső után a nap tűző sugarai üldözni kezdik a sarjadó életet, és barnává változtatják a zöld szálakat, melyek egy idő után erőtlenül terülnek el, semmivé válva és beleolvadva az őket létrehozó testbe. A másik szomszédomnál már valami aranyszálakat is látok. De nemcsak azokat. Van valami ismeretlen, visszataszító, tekintetemet is szúróan bántó közöttük, ami felülkerekedvén láthatatlanná teszi számomra az arany csodás szálait. A szomszédom viszont, úgy tűnik, mintha nem tudná megkülönböztetni őket. Igen, most már hiába keresem e szálakat. Elpusztultak. A szúró tövis megölte őket. A Gazdát látom ismét. Nézegeti hiábavalónak tűnő munkáját, majd a messzeség takarja el búsultan ballagó sziluettjét. Ő mindent megtett. Mindent. Visszatekintek az égre, és csodát látok! A napsugárban szikrázó pompás kékség nyújtotta háttér előtt zöld, fűhöz hasonló fonalak törnek az ég felé, majd aranyba hajlanak, és tetejükön pompás, kövér kalászok lengedeznek. Legalább annyi mag van bennük, hogy száz hozzám hasonlót is befedhetne. Már értem, miért volt a kimérés, a sok szántás, boronálás, magvetés, öntözés. Hadd fújjon a szél, hadd hordja szét a magot, hadd tegyen termővé másokat is! Véghetetlen boldogság járja át sáros szívemet. Egy arc hajol fölém. Egy kedves, végtelenül kedves arc. A Gazda arca. Szemeiben a végtelent látom, és... mintha egy keresztet is látnék, rajta saját magamat. Az egyik kalászon levő harmatcseppen megcsillan a napfény, majd elindul a föld felé. Felém. A kedves arc mosolyának szegletéről aláhulló könnycseppel együtt öntöznek engem. Mert jó föld vagyok, jó föld. ■ Lénárt Tibor Tíz éve nem láttam, pontosabban az érettségi bankett óta. Bajban vagyok, csak ő segíthet. Remegő kézzel tárcsázom a számát, nem ő, hanem a felesége veszi fel a telefont, elcsukló hangon bemutatkozom, és kérem, hogy adja a lelkész urat.- Halló,..........vagyok!- Szia, Kemény Klára vagyok, nem tudom, emlékszel-e rám.- Igen, kellemes meglepetés. Valami baj van? - kérdezi atyai hangon. Megkönnyebbülök, rögtön tudom, hogy számíthatok rá. Megbeszélünk másnap délutánra egy időpontot, azonnal tud fogadni. Miközben ülök a kocsiban, és utazom hozzá, azon a négy éven gondolkozom, amikor volt szerencsém megismerni. Ő fiatalember volt, én pedig tizennégy éves kamaszlány. Nem volt könnyű dolga, hat csitri lányt kellett volna a hit alapjaira oktatnia. De valahogy mégis sikerült neki. Nem emlékszem rá, hogy mikor volt az a pillanat, amikor elfogadtuk, de megtörtént. Emlékszem, hosszú vitákat folytattunk a Biblia különböző történetein, minden óra végén énekeltünk, na csak azt nem szerettem, énekelni, hallgatni persze igen, szép hangja volt. Egy idő után elmaradoztak ezek a találkozások, eleinte örültünk, hogy nincs hittanóra, de egy idő után mindenkinek hiányozni kezdett. Mikor legközelebb láttam, már kopasz volt, és legalább tíz kilót fogyott, nyirokdaganata volt. Tudom, nagyon dühös voltam, nem értettem, hogy miért pont ő került ilyen helyzetbe. Tényleg jó ember volt. Ember volt. Soha nem mertem megkérdezni tőle, hogy szerinte mit akart tőle az Úr ezzel a betegséggel. Próbára tenni, büntetni? Soha nem felejtem el, hogy egy hétköznap délelőtt, mikor éppen szünetünk volt, és az iskola udvarán szokás szerint vihogtunk valami marhaságon, egyszer csak elrohant mellettünk. Nagyon sietett, nem nézett senkire, már nagyon beteg volt, gondolom, a kopaszsága is zavarhatta, a gyerekek ilyenkor nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Utánarohantam, és egy levelet csúsztattam a kezébe, egyik este írtam, amikor imádkoztam érte az Úrhoz. Akkor imádkoztam először, hitem se volt még, de úgy gondoltam, egy próbát megér. Már én se emlékszem, mit írtam, csak arra, hogy prófétákról is szó volt, akiket összekevertem, erre figyelmeztetett is később. Csoda Utána az érettségi bankettig nem láttam, de azért minden hétfőn nyolckor ott álltam a könyvtár előtt, hátha lesz óra, ezt sohasem mondtam el neki. Nem számítottam rá, hogy eljön a bankettre, de megjelent, Vera barátnőm örömében felsikoltott, mikor meglátta, nagyon örültünk neki. Nem sokáig maradt, arra sem emlékszem, miről beszélgettünk, csak a találkozás öröme maradt meg bennem. Az egyetem elvégzése után még két évig dolgoztam abban a városban, ahol a temploma van. Soha nem mertem elmenni hozzá. Sokszor gondoltam rá, hogy beülök egy vasárnapi istentiszteletre hozzá, mégse tettem. Mindjárt fél három, már a lelkészház ajtaja előtt állok, nagyon félek, utoljára az érettségi vizsgámon szorongattam így a zsebkendőmet. Csöngetek, de hiába, nem jön senki, mégse merül fel bennem, hogy elfelejtette a találkozót. Leülök a lépcsőre, várok, negyed óra várakozás után a kulcs zörgését hallom a zárban, a kisfia nyit ajtót. Kiderül, véletlenül lekapcsolva maradt a csengő. Majd ő is megjelenik az ajtóban, nem sokat változott, valahogy méltóságteljesebb lett, nem tudom, hogy csak a kor vagy a sok szenvedés miatt. Beinvitál, hatalmas ebédlője van gyönyörű faasztallal, székekkel, a szekrényen egy félig olvasott Cseh Tamás-kötet, azért ez nagyon tetszik, hogy egy református lelkész egy indiántól olvas. Megkérdezi, mi van velem, beszél a múltról, semmi lényegesről nincs szó, mégis, mikor a szemébe nézek, tudom, érti, hogy miért kerestem meg. Megnyugszom, egyszerűen csak azt érzem, hogy ide el kellett jönnöm, még a nyolc hónapos kisfiam is csendben várakozik az apukájával kint a kocsiban. Nem ígér semmit, persze segít, ahogy tud, de nem ez számít, tudom, bárki kopogtatna az ajtaján, ugyanígy fogadná, ez a felismerés az, ami igazán számít.- Visszaadtad a hitemet, már az emberekbe vetett hitemet - mondom neki.- Igen, a segítség legtöbbször onnan jön, ahonnan nem számítasz rá. Klára, őszinte leszek, ha ez sikerülni fog neked, az maga lesz a csoda. Próbálom elmondani neki, hogy azért én benne mindig hittem, meg hogy tényleg jó tanár is, nemcsak lelkész - azt hiszem, mostanában ilyen dilemmákkal küzd -, de mennem kell, annyi mindent kérdeznék tőle, de egyszerűen csak örülök, hogy itt lehetek nála. Elköszönünk egymástól, lehet, hogy nem látom többet, de közben tudom, ha úgy akarja az Úr, hozzá fog vezetni megint. Próbálom egy üveg itallal megköszönni, hogy segíteni próbál, de nem fogadja el.- Klára, ez a mi kapcsolatunkba nem fér bele. Nem erőltetem, mikor kikísér, azt mondja:- Isten áldjon! Hátranézek, a lépcsőn áll, és mosolyog, próbálom rögzíteni ezt a pillanatot. Úgy gondolom, azon a délutánon valóban áldást kaptam, és csodát élhettem át. Az óta a találkozás óta gondolkozom, mivel köszönhetném meg ezt az emberséget, amivel már nagyon régóta nem találkoztam. Még a nevét sem írhatom le, tudom, haragudna rám, de ő tényleg létezik, nem írói fikció, és meggyógyult, ami maga a csoda. Ha valakinek szüksége lesz rá, az Úr úgyis hozzávezeti, csak Rozi kutyára tessék vigyázni, ő ugyanis nagyon harapós! ■ Ceglédi Anna Példázatok Ekkor odavittek hozzá egy lelkészt, akit rajtakaptak, hogy kétségei vannak, bizonytalan, olykor ingerült, türelmetlen, és még egyéb vétkei is nyilvánvalóan látszanak. Középre állították, és így szóltak Jézushoz:- Mester, ezt az embert bűnösnek találtuk, tetten értük, a törvény szerint meg kell halnia. Megkövezhetjük, mondd? Jézus pedig lehajolt, és az ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik:- Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva és komolyan véve - mind elmentek, kezdve a legidősebbektől. És egyedül ő meg a lelkész maradt ott középen. Jézus felegyenesedett, és a lelkészhez fordult:- Hol vannak a te vádlóid? Senki sem ítélt el téged? - kérdezte.- El sem merem hinni - suttogta a lelkész. - Senki, Uram.- Én sem ítéllek el, ember vagy, mint a többi. Csak ők emeltek föl jól látható helyre, hogy eltereljék a figyelmet a saját ügyeikről. Neked csak annyiban más a helyzeted, hogy látszol. De ne hidd, hogy te tartod az Isten egét. Nem rajtad múlik, kik jutnak hitre. Életet csak a Lélek adhat. Ennek ellenére jól teszed, hogy törekszel. Menj, és ne feledd, kinek van joga ítéletet mondani fölötted. * # * Akkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megismerkedjenek vele, hogy megáldja őket, és imádkozzék értük. A szülők azonban rájuk szóltak. De Jézus meghallotta ezt, megharagudott, és így szólt:- A ti dolgotok lett volna idehozni őket! Szégyellj étek magatokat! Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, legalább hittanórán, és ne akadályozzátok őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa. Bizony mondom néktek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, ösztönösen a jó felé vágyva - semmiképpen nem megy be abba. És átölelte, majd megáldotta a kicsiket. ■ Füller Tímea
