Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-13 / 7. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. február 13. ► 5 Folytatásos ima Képmutató istentisztelet??? ► Már az alkalomra hívogató meghívó szövege sem volt szokványos. Döbrentey Ildikó lelkiszellemi csemegézésre invitálta barátait, olvasóit, legfőképpen pedig imatársait. Karácsony előtt - a Szent Maximilian, az Ekhó és a Luther Kiadó közös kiadásában - jelent meg ugyanis második imádságoskötete És képzeld, Uram... - A 21. század zsoltáraiból címmel, továbbá egy gyermekek számára írt mesekönyve, A kisded első csodája. E két könyv bemutatójára és sajtótájékoztatójára került sor február 2-án délután a Kulteában, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Szent István téri színháztermében. Hivatalosan a Luther Kiadó és az alkalomnak helyet adó intézmény igazgatói - Kendek K. Péter, illetve Kiss Imre - voltak a vendéglátók, de az együtt töltött mintegy két óra után a résztvevőknek okkal lehetett az az érzésük, hogy valójában a mennyei Házigazda ajándékozta meg őket ezzel a rendkívüli estével. Miért olyan népszerűek és kapósak Döbrentey Ildikó imádságai? A zsoltároskönyv bemutatására felkért előadók szinte mindegyike ezt a kérdést boncolgatta. Merthogy Ildikó kötete most is „bestseller” lett. Előző könyvéből, a 2007-ben megjelent Beszélgetek az Úrral címet viselőből hétezer példány fogyott el, s még mindig keresik. A most bemutatott kötetből pedig máris elkelt az eddig kinyomtatott kétezer darab. Az egy-DÖBRENTEY ILDIKÓ ÉS KÉPZELD, URAM... A J1. SZAZAI) ZSOLTÁRAIBÓL ANGYAL JÚLIA KÉPEIVEL begyűltek mindezt Kendek K. Péter evangélikus lelkésztől tudhatták meg, aki a kiadók nevében méltatta Ildikónak és művésztársainak - a könyveket illusztrációval ellátó Angyal Júlia festőművésznek és Magyar Krisztina grafikusnak - nagyszerű alkotói munkáját. Igény van ezekre a szabadon megfogalmazott imádságokra - folytatta a Luther Kiadó igazgatója, hiszen annak a bizonyítékai, hogy az Isten megszólítható. Életünknek nem lehet olyan területe, nincs olyan profán kérdése, amelyet ne vihetnénk az Úr mint mennyei Atyánk elé. így válhatott a legnagyobb természetességgel a mesekönyv, A kisded első csodája témájává sok kisgyermek féltett titka. Az imakönyv sikerét Székely János, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke abban látja, hogy Ildikó a szavaival „katedrálisokat épít". A mindennapok egyszerű, sokszor szürke dolgait képes - az égi összefüggések felfedésével - mennyei magasságokba emelni. Bencze Lóránt egyetemi tanár Döbrentey Ildikó istenképére hívta fel a hallgatóság figyelmét élvezetes előadásában. A bemutatott imádságoskönyvben olyan Istennel találkozunk, aki párbeszédet folytat az emberrel. „»És képzeld...« - olvassuk a kötet címében. így csak az az ember fogalmaz, aki egy már megkezdett dialógust folytat” - mutatott rá a nyelvészprofesszor. És milyen intim, bizalmas beszélgetés ez! Ám Istennel lehet így párbeszédet folytatni. Őszintén, kitárulkozva, hiszen maga Isten küldte el azt a Jézust a világba, akiről János evangéliumának eleje így szól: a testté lett Ige. A Fiú nem más, mint Isten intim beszéde - fogalmazott egészen egyedi módon a tanár úr. Döbrentey Ildikó könyörgései hívnak, sodornak, sürgetnek, hogy vele együtt imádkozzunk. Nem véletlenül, mert imaélet nélkül nem lesz teljessé az ember. Az Istennel folytatott dialógusban azzá formálódik, azzá válik, akivé lennie kell. Telt ház „Szégyenkezem, Uram, mert volt idő, amikor még azt is kétségbe vontam, hogy Te létezel. Szégyenkezem, mert kiáltoztam és pöröltem veled.” Ezeket a sorokat már maga a szerző olvasta fel az est végéhez közeledve, a méltatásokat mintegy kiegészítve. Az előtte szólók ugyanis épp arra hívták fel a hallgatóság figyelmét, hogy imádságai milyen hálás szívről tanúskodnak: túlcsordul szívében a köszönet, szavai derűt sugároznak. Micsoda kontrasztot képeztek ezzel az általa felolvasott gondolatok! (A 2007-ben megjelent imakönyvben Ildikó fel is fedte, milyen keresztet hordoz férjével, Levente Péterrel együtt. Szülőként két kisfiúkat kellett eltemetniük. Elfogadva Isten akaratát ma már úgy beszélnek gyermekeikről, mint akik a családhoz tartoznak, ők Dorka lányuk testvérei, csak az égben vannak, előrementek. De akkor, a próbatételek idején csaknem beleroppantak a fájdalomba.) Valójában az estnek ezen a pontján kapott igazán választ a hallgatóság arra a kérdésre, hogy miért olyan kelendőek Döbrentey Ildikó imádságai. Mert szavai hitelesek. Hálája és derűje szenvedésekből csírázott ki. Istenképe a megharcolt hit jutalma. Ő, aki találkozott az elrejtőzködő Úrral, tud igazán örülni annak, hogy annyiszor és annyi mindenben mégis kinyilatkoztatja magát. Akár egy hathetes kisleány titokzatos arcában is megmutathatja közelségét, emberszeretetét. Ilyenkor - ahogyan Ildikó fogalmaz - „kivirágzik szívünkben a hála” így történhetett, hogy az egybegyűlt közönség is a megajándékozottság felemelő érzésével térhetett haza. Még fülükben csengtek a Szvorák Katalin énekművész által előadott dicsérő énekek. Beszélgettek az úton a könyvek illusztrációiról, a festményekről, grafikákról, amelyeket az est keretében Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész méltatott szellemes eleganciával. Én meg aznap este azon kaptam magam, hogy imádságomat így kezdem: „És képzeld, Uram...” ■ B. Pintér Márta ■ Tubán József Csak az az igazi muzsikus, aki kotta nélkül képes játszani. Aki puskázik, annak semmi helye a színpadon. Vissza kellene adnia az elnyert díjakat, be kellene zúzni a hanglemezeit, össze kellene törni a hangszerét, ha belepillant a kottába... Valami hasonlóan abszurd és elfogadhatatlan véleményt fogalmazott meg Herényi István (F)elolvasott istentiszteletek című írásában az Evangélikus Élet január 30-i számában. Akárhányszor olvasom is érvelését, még mindig nem értem, miért okoz gondot Herényi Istvánnak az, hogy a liturgus olvassa az imádságot, illetve az istentisztelet egyéb szövegeit. Talán éppen azért, mert sokakkal együtt ő sincs tisztában azzal, hogy az istentisztelet nem azonos azzal a bizonyos „belső szobával”. Az istentisztelet az egyház cselekvése: nem is csupán a konkrét, templompadban ülő gyülekezeté, hanem a Krisztustest egészéé, emberi ésszel valóban megfoghatatlan módon beleértve az égben ünneplő egyházat, az „üdvözültek mennyei seregét” is! Nem egyénileg kell, hogy gyógyítson, hanem a közösséget vonja bele egy nagyobb spirituális - ám közel sem csupán virtuális - közösségbe. Ezért nyújtjuk kezünket akár az ismeretlennek vagy a régi haragosnak is a pax alkalmával az úrvacsora liturgiájában, amelynek középpontja - és rajta keresztül az egész istentisztelet középpontja - a Krisztussal és benne egymással való egységünk. A templomban nem a lelkész a liturgus, hanem maga Jézus Krisztus, aki ígérete szerint személyesen van jelen övéi közösségében. Éppen ezért egy istentisztelet nem az önmegvalósítás alkalma, hanem a mennyei Krisztus-ünnep előcsarnoka, amelyen nem ötletelünk, és nem a kreativitásunkat éljük ki, hanem örömmel, engedelmesen és szolgai alázattal simulunk bele az egyház Krisztus-ünneplésébe. Merthogy az evangélikus istentisztelet mögött bizony ott hullámzik az egyház kétezer esztendős, kipróbált és megérlelt spiritualitása, liturgikus kincse. (És ez akkor is így van, ha racionalista hatások és puritán-református befolyás alatt sínylődik a liturgikus életünk, és emiatt a saját, újra felfedezett hagyományaink ma még sokak fülében idegenként csengenek.) Én ezt óvakodnék felcserélni bármiféle tetszetős és könnyedén megideologizálható spontaneitással. Ugyanígy elfogadhatatlan az a megállapítás is, hogy „Jézus Krisztus nem tanított nekünk kultikus cselekedeteket, és a mi egyházunkra nem is voltak ezek jellemzőek” Az egyház istentiszteletén maga Jézus Krisztus cselekszik. Az a Jézus, aki valódi főpapként és Isten Bárányaként a kereszten az egyetlen valóságos kultikus cselekményt, az engesztelő áldozatot végrehajtotta. Aki ez előtt az áldozat előtt arra biztatta tanítványait, hogy egyék az ő testét és igyák az ő vérét. Éppen ezért az istentisztelet végső kicsengése, csúcspontja ősi hagyomány szerint nem más, mint az úrvacsora, az oltáriszentség, az eucharisztia ünneplése, amikor az egyház, azaz Krisztus teste Urunk értünk feláldozott testében és vérében részesül, titokzatosan egyesül vele. Igaz, ez ma (!!!) sajnos nem jellemző egyházunkra. Köszönhető ez a fent említett káros hatásoknak: a racionalizmusnak, amely nem tudott mit kezdeni az emberileg érthetetlen titokkal, az ostyában és a borban valóságosan jelen lévő Úrral; illetve az egyházunkban teret nyert református szemléletnek, amely istentiszteletünket egyoldalúan szóbeli igehirdetési alkalommá szürkítette. (Bizonyára ma is akad olyan lelkész, aki szombaton nem az istentiszteletre, hanem csupán a prédikációra készül.) Luther és reformátortársai, evangélikus őseink és sok hittestvérünk a világban még tudták és tudják, hogy a vasárnapi evangélikus főistentisztelet mise - ne féljünk használni a kifejezést! -, azaz úrvacsorával ünnepelt szent cselekmény. Ez pedig kultusz a javából, ahol az ember csak alázatos és örvendező befogadó - hiszen az evangélikus mise nem az egyház áldozata, hanem az elfogadók öröme! -, ám a cselekvő maga az Úr. Számomra éppen az a zavaró, sőt botrányos, amikor egy evangélikus istentisztelet az oltáriszentség ünneplésének hiányában csonkán, befejezetlenül ér véget. Egyébként hogy ki milyen hittel vagy éppen annak hiányában vesz részt egy istentiszteleten, azt magam óvakodnék megítélni. Emlékezzünk csak a templomból megigazultan távozó - és így bennünket meg korunk kegyeseit is megszégyenítő - vámszedőre! Istentiszteletünk akkor fog megújulni, ha a Krisztus-test egészébe beágyazódva, a saját ötleteinket elfeledve megtanuljuk ünnepelni azt, amit Urunk olyan gazdagon elénk tár vasárnapról vasárnapra, napról napra. Egyházunk pedig akkor fog megújulni, ha a hitünk, a spiritualitásunk ilyen módon újul meg, merül el a mennyei örömben. Ezt nem lehet emberi okoskodással, zsinati törvényekkel, nagy ívű struktúraváltoztatási ábrándokkal vagy financiális taktikázással elérni - csakis hálás, örvendező alázattal. Én különben ismerem a kottát, de azért nagy bajban lennék, ha egyik napról a másikra el kellene játszanom egy szonátát. Bár ha nem sikerülne, annak minden bizonnyal a kotta, netán az a fránya zongora, végső esetben pedig maga Mozart lenne az oka... Ha pedig valamiért nem érzem jól magam egy istentiszteleten, akkor nyilván a lelkésszel, a liturgiával, az egyházzal vagy talán magával az Úristennel van valami baj - a lényeg az, hogy velem minden rendben... A szerző evangélikus lelkész Döbrentey Ildikót arról kérdeztük, hogy miért ökumenikus kiadásban jelent meg az új kötet. Mint megtudtuk, leginkább azért, mert családja, faluja, egész élete is „ökumenikus”. Ő maga a héregi katolikus képviselőtestület aktív tagja, jóllehet egyik felmenője, Döbrentei Gábor (a Magyar Tudós Társaság első titkára) egy evangélikus lelkész fia volt. (Az egyik múzeumi tárlóban meg is található a neves ős arcképe.) Az írónő férje, Levente Péter, a Zseb Tv című legendás tévéműsor Móka Mikije tiszteletbeli evangélikus presbiter a Deák téri gyülekezetben, lányuk, Dorka és annak családja is evangélikus. Ilyen háttérrel nincs mit csodálkozni azon, hogy az írónő immár három évtizede a Deák téri gyülekezetbe is eljár. Mint mondja, a szabad imádkozást is az evangélikusoktól tanulta. ■ K. Gy. Herényi István válaszát két hét múlva, lapunk 27-i számában közöljük. Olvasóink további hozzászólásait e témához február 20-áig tudjuk fogadni. - A szerk. HIRDETÉS_________________________________________________________________________________ Ökumené másfél évezred egyházi muzsikájában címmel a felső-krisztinavárosi plébánia felnőttkórusa szolgál február 20-án, vasárnap 18 órakor a budahegyvidéki evangélikus templomban (Budapest XII., Kék Golyó utca 17.). Közreműködik: Bene Róza (ének). Vezényel: Tőkés Tünde és Opánszki Dávid. A belépés díjtalan. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Döbrentey Ildikó (jobbján Szvorák Katalin)
