Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-04 / 27. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2010. július 4. » 9 Pusztuló gyülekezetek, kedvetlen lelkészek épülő gyülekezetek, jókedvű lelkészek Túl azon, hogy manapság nagyon sok minden pusztul Magyarországon, érnek minket különösen fájó hírek is. Nekem személy szerint például az fájó, amikor jelenleg azok az egyházak és gyülekezeteik is foszladoznak, amelyeket a több évtizedes kommunista diktatúra nem tudott kikezdeni. Mit lehet itt tenni? Ki-ki vérmérséklete szerint áll a munkához. Mert egy-egy közösség, csoport vagy éppen gyülekezet összetartása bizony munka! A lustábbak az isteni gondviselésben reménykednek, a rátermettebbek pedig mindennap megtalálják magát a segítségnyújtó isteni kezet - és megragadják. Soltvadkert erdélyi testvértelepülése a Szilágy megyében található Sarmaság. A községben néhány évvel ezelőtt — a már meglévők mellé — újabb református gyülekezet alakult: a bányatelepi. A kezdetben szükségimatermekben vagy más templomokban összegyűlő családok úgy döntöttek, hogy templomot építenek. Az új épületet 2009 nyarán adták át. Az itt szolgáló lelkész azonban azóta is naponta épít: magát a gyülekezetét. Ennek egyik formája a családlátogatás. Lássuk Lucza István tiszteletes úr módszerét!- Fontos, hogy minden családot évente meglátogasson a lelkész. Ők ezt tudják és várják. A látogatási napra időpontot egyeztetek, és elmegyünk ketten az egyik presbiterrel. Hogy miért megyünk ketten? Fontos, hogy mindig legyen tanúm a be-Lucza István református lelkész szélgetésről. Nyolc év után minden családot ismerek. Ismerem a gyerekeiket, tudom, ki hol van, mit dolgozik. Mert általában azzal kezdődik a beszélgetés, hogy rákérdezek mindenkire. Hogy vannak a családtagok, hogy vészelte át azt a betegséget, hogy sikerült a gyereknek az egyetem, iskola... megpróbálom elindítani a beszélgetést.- Van erre jegyzete, vagy tudja már fejből, ki hogy áll? Háromszáz család él a bányatelepen.- Háromszáz család nem olyan sok. Ennyit meg lehet jegyezni. A válaszok sokszor az embertől függenek - van, aki szűkszavú, van, aki bőbeszédűbb. Egy jó fél óra után a családi élet témaköre kimerül. És akkor tudom, hogy ha többet ülök, akkor feszültté válik a társalgás. A beszélgetés második része következik: igét olvasok, majd elköszönök szépen.- Tehát igeolvasás van?- Igen, igeolvasás mindig van.- Az igét családonként választja, vagy van egy állandó, „éves látogatási ige”?- Van egy kijelölt ige, minden évben másik, azt olvasom mindenütt. Nagyon ritkán olvasok mást, amikor például egy bizonyos ige annyira rátalál a helyzetre. Ami a beszélgetés hosszát illeti, itt is lehetnek különbségek. Van olyan hely, ahova bemegyek, felteszek egy kérdést, és másfél órát beszélnek ők. Megnyílnak az emberek, és létrejön egy közvetlen kapcsolat. Sokan alig várják, hogy menjek és elbeszélgessek. A legtöbb helyről úgy jövök ki, hogy „tiszteletes úr, jövőre is várjuk”.- Sok lelkész nem tartja fontosnak a családlátogatást. Mi az, ami miatt Ön nagyon értékesnek tartja ezt a fajta lelkigondozást?- Ő eljön templomba, eljön bibliaórára, de a legszemélyesebb s a legmélyebb kapcsolat köztem és az emberek között a családlátogatáskor van. Akkor tényleg úgy ülök, nem mint lelkész, hanem mint barát, akinek mindent el lehet mondani. Van, ahol tudok segíteni, tudok úgymond recepteket adni, van, ahol nem tudok, és lehet, hogy nem is kell, csak egyszerűen meghallgatom.- A családok között hány olyan van, amely úgymond kallódó lenne, akár lelkészlátogatás nélkül, akár lelkészlátogatással, és mennyit tud esetleg így visszahozni, hát így mondom: „az igaz ösvényre” vagy „a jó oldalra”?- Mindig azt mondom, hogy azok, akiket meglátogatok, egy hónapig biztos járnak a templomba; látom, hogy ahol voltam az azelőtti héten, most itt van Jani bál Maris néni, akik amúgy nem szoktak járni. Tehát ez mindig fellendíti őket egy ideig, persze aztán elmaradnak. Nem is ez a lényege, hanem az, hogy Isten engem küld, és én elmegyek... A világ ezerfelé akarja szétszedni ezt a társadalmat. Teremtsünk benne rendet - valamennyire! ■ Ifj. Káposzta Lajos A sarmasági bányatelepi református templom a gyülekezeti énekről si kultúránkkal szakítva negatív a mérleg. Nem tetszik az sem, ha a kántor - szakítva a hagyományokkal - stílusban oda nem illő harmóniákkal kíséri az éneket. * * * Klaus Douglass az egyházzene megújításának sajátos módját ajánlja föntebb már említett, Isten szeretetének ünnepe című könyvében, de meggyőződésem, hogy rossz tanácsadókhoz fordult, és az ajánlott mód - legalábbis Magyarországon - nem a kívánt hatást érné el. Egy fejezetnek ezt a címet adta: A könnyűzene védelmében. Itt az Apácashow című filmet szinte követendő példának állítja elénk. Úgy tárgyalja, mintha egy megtörtént esemény dokumentumfilmje lenne, és nem egy hollywoodi, kitalált mese. Azt sugallja, mintha bármelyik gyülekezeti kórusból kis gyakorlással olyan profi együttest lehetne kovácsolni, mint amilyen a filmben látható. Douglass az egyházzenét híveket csábító „csaléteknek” tekinti, és ilyen „alkotó munkára” bátorít mindenkit: „Próbálja meg egyszer zenében kifejezni a legbelsőbb érzéseit.” (61. oldal) Másutt: „Próbálják meg többszólamúvá írni az énekeiket...” (63. oldal) Mintha a versírást, zeneszerzést nem kellene tanulni, mintha arra bárki képes lenne. A dilettantizmus biztos ismérve, ha valaki nincs tisztában saját korlátáival. Számomra riasztóan hatnak Douglass ötletei, aki ilyen dilettantizmusra bátorít: „...írassunk a gyülekezetben élő, jó verbális képességekkel megáldott hívekkel bibliailag megalapozott szövegeket. (...) Ösztönözzük a gyülekezet zenei vénájú tagjait arra, hogy ezeket a szövegeket vagy éppen bibliai szövegeket megzenésítsék szép, fülbemászó dallamokkal és ritmusokkal. Idővel minden egészséges gyülekezetnek ki kellene alakítania saját énekeit.” (64. oldal) Douglass-szel szemben azzal az egyházzenészünkkel értek egyet, aki azt mondja, hogy a gyülekezeti ének nem zenei produkció, és nem a hívek csábítására szolgál, hanem közös imádság. Nem hallgatni kell, hanem részt kell venni benne. Nem gyönyörködtetés a célja, hanem közösségteremtés. Ezért az is énekelhet, akinek nincsen szép énekhangja, vagy csak hamisan tud énekelni. Itt a „hallgatóság” nem a gyülekezet, hanem az Úristen, aki megbocsátja a hamis hangokat is, ha szívből jönnek. Isten szótárában a „hamis” képmutatót jelent. Énekelni persze csak olyasmit lehet, amit megtanultunk: tanulni és tanítani kell a gyülekezeti énekeket (de nem az istentiszteleten). * * » Úgy gondolom, hogy énekeskönyvünk kiadása óta elég jelentős idő telt el (egy rendszerváltással is súlyosbítva), ráadásul a könyv a sok vitát kiváltó „Káldy-korszak” szüleménye, hibái mára már kiderültek. Itt lenne az ideje újragondolni az énekeskönyv ügyét, és új énekeskönyvet kellene kiadni (nem tőlem származik az ötlet). Hogyan képzelem el ezek után egy újabb énekeskönyv összeállítását? Nos, elsősorban a címére lennék tekintettel: Evangélikus énekeskönyv. Kezdeném a lutheránus korálok minél teljesebb gyűjteményével. Egyházzenészeink egybehangzó véleménye szerint egyházzenénknek ez a legértékesebb része. Nem hagynám ki azokat a korátokat sem, amelyeket gyakorlatilag már senki sem énekel: legyen összegyűjtve ez a kincsünk egy mindenki által könnyen hozzáférhető helyen! Református testvéreink énekeskönyve is legdrágább zenei kincsükkel - a százötven zsoltárral - kezdődik. A Bach korában használt formát tartom követendőnek. A korálok lutheránus identitástudatunkat erősítik, tagadhatatlan a felekezeti jellegük. Összegyűjteném magyar lutheránus elődeink énekeit elsősorban a magyarországi reformáció idejéből. Legyünk magyar lutheránusok! Merítenék az új magyar „termésből” és testvéregyházaink gyülekezeti énekeiből is (elsősorban finnek, németek, svédek), de nem azokat az énekeket, amelyeken még meg sem száradt a nyomdafesték, hanem csak azokat, amelyeknek már volt idejük gyülekezeti énekké érni. Mindenképpen bevenném azokat az énekeket, amelyeket gyülekezeteink már a sajátjuknak éreznek. A bibliaórai részből kihagynám a spirituálékat, megtartanám a kánonokat, és belevennék olyan egyszerű kórusműveket is, amelyeket kevés felkészültséggel is élményt jelentő módon tudnának előadni bibliaórát látogató híveink. Az igényesebb együtt éneklés tartalmasabb együttlétet eredményezhet. Nyújtsunk ehhez is segítséget! Az első két pontban említetteket megőrzendőnek tartom mindaddig, amíg csak lesznek magyar evangélikusok. * * fc Az Új ének című gyűjteménnyel kapcsolatban a legnagyobb problémának azt érzem, hogy sokan énekeskönyvünk alternatívájának tekintik. Vettem már részt olyan istentiszteleten, olvastam olyan liturgiákat, amelyek kizárólag ezt használták. A 2008-as Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó füzetében énekeskönyvünket teljesen elfelejtették (ez nemcsak engem zavart, hanem a találkozón részt vevő fiatalok egy részét is). Én abba a korosztályba tartozom, amelyik a könnyűzenét templomi használatra méltatlannak tartja (könnyűzenei produkciókat látva úgy gondolom, hogy a könnyűzene a nép által igényelt „kenyér és cirkusz” - panem et circenses - közül az utóbbihoz áll közelebb), mivel azonban megpróbálok toleráns maradni (sok kedves testvérem lelkesedik az egyházi könnyűzenéért), nem utasítom el teljesen ezt a műfajt. De le szeretném szögezni, hogy ezek az énekek nem (lutheránus) gyülekezeti énekek, hanem alkalmi énekek, így (lutheránus) templomi használatra nem valók (színvonaluk is sok esetben legalábbis vitatható). Nem hordoznak semmilyen felekezeti jelleget (nagyon kevés kivételtől eltekintve), identitástudatunkat elbizonytalanítják. Bibliaórákon, kirándulásokon és egyéb nem templomi alkalmakon a korálok mellett juthatnak szerephez, mint fiatalabb éveimben a kánonok. A 21. században az énekek közreadásának természetes módja az internet, ahonnan a kottát (hangzó anyaggal együtt) le lehet tölteni. Ez nem kerül semmibe sem. Felesleges az egyház pénzén kiadni bizonytalan jövőjű énekeket. Az internetes terjesztéssel szemben ugyan néhányan jogi aggályokat fogalmaztak meg (szerzői jog), de ha valóban akarjuk, akkor meg lehet találni a legális formát (ha a szerzőket nem anyagi előnyök mo- • tiválják). Komolyzenei kottához már jutottam ilyen módon. A gyülekezeti ének megújítására törekvők gyakran hangoztatják, hogy énekeink messze esnek a mai kor ízlésvilágától, fiataljaink nem érzik őket magukénak. Azt elfelejtik ilyenkor, hogy a könnyűzene is sokféle irányzatból áll, és hogy az is megosztja fiataljainkat. Nem látok semmiféle felekezeti sajátságot az általam hallott művekben, és így természetesen arról sem lehet beszélni, hogy elkezdődött volna a könnyűzenei művek gyülekezeti énekek közé történő integrálódása. Úgy gondolom, hogy az ízlést formálni kell, a gyülekezeti énekeket tanítani. Fiataljaink népdalokat és magyar nótákat se énekelnek (ellentétben szüléink generációjával), mert nem tanulták és nem szerették meg őket. Jobb megoldásnak és fontosabbnak tartom gyermekeink tanítgatását és értékeinkkel való megismertetését annál, hogy mi alkalmazkodjunk gyatrább zenei képzettségükhöz (nem az ő hibájuk, hogy kevesebb az énekóra). Ha a gyülekezeti éneket valóban imádságnak tekintjük, akkor jó, ha kívülről tudjuk őket. Hallottam olyan gyülekezetről, ahol ezt megpróbálják megvalósítani. A gyülekezeti ének - történelmi egyházak esetén - nem ízlés kérdése, hanem felekezeti adottság! Végül: vegyük figyelembe nemzeti sajátosságainkat! Közismert, hogy külföldön éveken át sikerrel futó tévéműsorok Magyarországon néhány hét alatt megbuktak. A külföldön sikeres Tamás-miséről is hallottam, hogy nálunk nem hozta meg a várt sikert. Nálunk - magyar lutheránusoknál - az identitástudat erősítése sokkal fontosabb, mint például a finneknél vagy a németeknél, mert szórványban élünk. A korálok lutheránus elődeinkkel való rokonságunkat hangsúlyozzák, a könnyűzene a Hit Gyülekezetéhez és más szektákhoz tesz hasonlóvá. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy lehet-e Magyarországon istentiszteletet tartani könnyűzenével, akkor azt válaszolnám, hogy igen, lehet, de akkor az nem evangélikus istentisztelet. Történelmi egyház tagjának lenni - többek között - azt is jelenti, hogy hűségesek vagyunk eleinktől ránk maradt örökségünkhöz. Egyházunk egyik legfontosabb hagyománya a korái és a koráléneklés kultúrája. Az ezekkel való szakítás - evangélikus identitásunk feladása, a magyar lutheránus egyház megosztása és gyengítése. ■ Herényi István
