Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-04 / 27. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. július 4. » 7 Jubilál az Izsóp ^ Színpadot ácsoltak június 27-én, vasárnap délután a pilisi templomkertben. Hangfalak és erősítők, mikrofonok és kottatartók kerültek a helyükre, a nézőtérre székeket hoztak az ifisek. Közben mindenki az eget kémlelte, mert a meteorológusok szerint nyolcvan százalék volt az esélye annak, hogy esni fog. De eljött a hat óra, és nem esett, sőt néha már a nap is előbukkant. A koncertet a Szélrózsa Band nyitotta meg, Húszak Zsolt vezetésével. A két énekkar a július 14-18. között Szarvason rendezendő Szélrózsa találkozó záró istentiszteletén is együtt fog majd szolgálni. Jegyzetlapok (Napló, 2010) Az Izsóp énekkar tíz évvel ezelőtt adta ki első CD-felvételét. Sokan hallgatták, hallgatják azóta is szívesen ezeket az énekeket, és talán sokan őriznek az emlékeik között egy-egy Izsóp-koncertet. Tíz év hosszú idő, ezalatt felnőtt egy újabb generáció az énekkarban, az akkori fiatalok pedig családot alapítottak. Ezen a napon együtt énekelt több nemzedék. Szívből jött az ének, mert mindenki újra érezni akarta azt, amit régen átélt egy-egy ilyen koncert alkalmával. Közel ötszáz hallgató tapsolt lelkesen az énekkarnak. Megteltek a székek, sokan a fűben telepedtek le. Azok pedig, akik majd tíz év múlva lesznek tagok, most még vidáman fogócskáztak, kergetőztek a színpad körül. A koncert során az énekkar vezetője, Jansik Ildikó egyenként sorolta fel azoknak a nevét, akik énekeltek a kórusban. Mindenki hazavihetett egy oklevelet, hogy emlékezzen erre a napra. Az elmúlt tíz-egynéhány évben többünk személyes életét és gyülekezetünk életét is alapjaiban határozta meg az Izsóp ének- és zenekar. Ezért egy ilyen különleges alkalomra, mint az Izsóp jubileumi koncertje, az igehirdetés is a hitünkben és a szívünkben legmélyebben gyökerező gondolatról szólt: nincs más alapja az életünknek, csak Jézus Krisztus. Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelében ezt így fogalmazza meg: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus’.’ (3,11) Az életünk megannyi területe tanúskodik erről az alapról, hiszen minden kudarcunk, minden problémánk ide, ehhez a felismeréshez vezet vissza. Ha visszagondolunk arra, hogy mit, mikor, hogyan és hol rontottunk el, fájó szívvel látjuk, hogy ha Isten tanításához és útmutatásához ragaszkodtunk volna, kevesebb baj történt volna velünk. Ezért mindig jó érzés visszatérni ehhez az alaphoz. Visszaemlékezni azokra a pillanatokra, amikor éreztük, hogy Isten tartja kezében az életünket, és végre biztonságban, békességben lehettünk. Ez a koncert ilyen hálaadó pillanat volt, alkalom arra, hogy mindenkivel megosszuk az emlékeinket a tíz évvel ezelőtti első CD-ről. Pilisen akkoriban nagyon különleges alkalomnak számított egy lemezfelvétel. Utána jött a koncertek, a fellépések sokasága, meghívások, a többi CD - valódi sikertörténetet éltünk meg. De ez a jubileum is bizonysága annak, hogy az Izsóp sikere sokkal mélyebben gyökerezik: az emberi éneklés spirituális örömében. Az Isten fteretetébe való belefeledkezést, a lelkünk magasba emelkedését és az életünk alapjához való visszatérést jelenti. Persze bárki fogalmazhat meg kritikát arról, hogy azért ez nem mindig ilyen rózsaszín - és tényleg nem az. Az Izsópot is sodorja magával emberi életünk és sorsunk változása - tagok jönnek-mennek, maradnak vagy elköltöznek, van felszálló vagy éppen leszálló ág. De személyes életünkben és az Izsóp sorsában is döntő az, hogy rátalálunk-e az életünket formáló, bűnbocsánatot adó, szeretetével körbeölelő alapra. Rátalálunk-e a meglévő, bennünk, a mindenben és mindenhol jelen lévő Jézus Krisztusra. Imádságunk így szólt ezen a napon: „Urunk, hálaadással álltunk meg előtted, hiszen hosszú évek során megtapasztaltuk szeretetedet, kegyelmedet és vezetésedet. Hálát adunk neked az Izsóp elmúlt tíz évéért, minden tagjáért, az ének és a zene evangéliumközvetítő szolgálatáért. Kérünk téged, hogy ahogyan a múltban velünk voltál, úgy a jelenben és a jövőben is hadd számítsunk rád. Te légy mindannyiunkkal személyes, családi, gyülekezeti és egyházi életünkben. Te segíts nekünk helytállni a mindennapok kihívásai között, te vigyázd testi és lelki épségünket, hogy énekkel, zenével, szóval, munkával és a pihenés áldásával is szolgálni tudjunk téged és embertársainkat. Bocsásd meg hibáinkat és bűneinket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.” ■ PÁNGYÁNSZKY ÁGNES „Hála Istennek.” Régen a családunkban sokat hallottam. Apám többhetes nehéz aratás után, könnyek között mondta az új kenyér megszegésekor: „Hála Istennek! Van mit ennünk!” Anyám is gyakran emlegette, ha hosszú útról valaki megérkezett: hazavezette az Úr... Ma egyre kevesebbet mondjuk. Templomon kívül ugyan mikor hallottuk: „Istennek legyen hála”? A mai ember úgy gondolja, amit elért, azt maga érte el, s a Teremtőt „szidja”, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Egyre kevesebbet ejtjük ki: „Köszönöm.” Ha megtesszük is, nincs mögötte melegség és szeretet. Az emberi érzelmek elapadtak. Levelek, telefonszámok asztalunkon, de nincs időnk a kedves hívásokra válaszolni, és nincs idő a találkozásokra. A hála egyúttal áldozat is, a legbensőnkből jövő őszinte üzenet. És erre csak alázatos ember képes, a mostani, erőszakra épülő világ legszívesebben eltiporja a jókat. Mégis. Egy nap elteltével, hogy újra együtt a család, tányérunk mellett ott a fehér kenyér, mondjuk ki: Istennek legyen hála. * # * Árvízi képek. Valami emlékező műsor, és újra látom a szívszorító felvételeket. Az elöntött falvakat, a tengerként zúduló patakokat, a megroppant házakat. A reménytelen és elkeseredett életeket. Idős férfi ül a csónak orrában, és keseregve, el-elcsukló hangon panaszolja: „Mindenünk elveszett!” Sötét kendős felesége mosolyog: „Itt van velünk Tacsika.” És öleli, szorítja magához reszkető kiskutyáját. # # # Kenyérsütés. Kis dunántúli falu, fiatal asszonyok. A legidősebb vezetésével kenyeret dagasztanak. Először és kíváncsian, vajon sikerül-e? S ha nem, mit szól a férfinépség? De nincs semmi probléma, néhány perc múlva megérzik a mozdulatot, a ritmus erejét. Szinte él a kezükben a szép és ősi munka. Nem kell tanulni, a végén már mindenki örömmel és verejtékező homlokkal csinálja. Ősmesterség ez, olyan gyönyörűséges, mint a gyermekekkel való foglalatosság. Csodálatos mozdulattal veszik kézbe a csecsemőt, óvják és ringatják, hunyt szemmel vágyakozva, hogy egyszer Isten őket is megajándékozza. * * * Thoreau emléke. Valaki emlegeti az író, költő maga ácsolta ágyát, a naplóitól súlyos polcokat. Sokan őrültnek tartották, pedig az elbeszéléseiből inkább csendes menekülőnek tűnik, aki otthagyta a fojtogató, kalmár nagyvilágot. Ült a tiszta vizű tó partján, s megfigyeléseiről írta pontos jegyzetlapjait, ezt a kortalan, műfajtalan tudósítást az elviselhetetlen magányról. # # « Temetői rózsabokrok. Kigyúlva, lobogva elégtek mind a perzselő nyárban. Megtették kötelességüket. Valami titkos üzenettel voltak az arra tévedők felé. Aki tudta, megértette, aki nem, az észre sem vette ezt a gyönyörű virágbeszédet. Végsőt lobbannak a bíborszínűek is, hogy jövő ilyenkorig mély csöndbe merüljenek. Hű őrzők, hallgatnak halottaikkal együtt. * * * Gyönyörű erdélyi szavak. Búzásbesenyő, Boldogasszonytelke, Szentgerlice, Holdmézes, Szépkenyerűszentmárton... Vajon megvannak-e ezek a falvak? Mi pusztult el egészen? Mi csak félig? Házak, iskolák? A megszólalás joga megszületett, kezdődhetnek a próbák, le lehet porolni Sütő András és Kányádi Sándor könyveit. És Bécs, Párizs, Egyiptom után talán Nagyváradra, Marosvásárhelyre is ellátogatunk egyszer. * * * Szomszédok. A két öreg. Mennek a közeli kocsmába, hogy valamivel elüssék a délelőttöt. Az egyik majdnem vak, a másik vezeti. Barátját egy éve műtötték gégerákkal, néma. A vak kéri a söröket, amaz, a látó hordja az asztalokhoz a korsókat. Szánakozva nézik a társak, de ők nagyon jól érzik magukat: isznak, nevetnek, mesélik egymásnak az életüket, hogyan is volt ötven évvel ezelőtt. * * * J. S. Bach. Régi, kopott lemezekről szól ma este hozzám az örökifjú mester, az örvényes orgonamuzsika. Ez a zene nemcsak hangjegyekből, de számjegyekből is épül: egytől a végtelenig. Mintha a templomban szundikáló fáradt nénikék, a tiszta arcú gyermekek is bujdosnának a zengésben, és az égiek is. Csillagkottafejek kelnének életre ebben a véget nem érő istendicséretben. * # Hajnali ébredés. Ma, amikor fölnyitottam a szememet, ki tudja, hányadszor, a boldog meglepetés nyilallt belém. Élek! Isten új napot, új örömet és gondot adott. S ahogy a függönyt lassan elhúztam, a fölragyogó fény volt a másik csoda. Süt a nap. Szép idő lesz. Előttem a minden és a semmi, ami élet és halál között feszül. * # * Trianon emléke. Baráti társaságban a magyar tragédiát idézzük. Gyertyát gyújtunk, és a házigazda a legjobb vörösborát bontja föl. Hosszú órák után a képzőművész Zoli szól közbe: lehessen Trianonról beszélni. El lehessen végre mondani az igazat, úgy, hogy senkit ne bántson meg. A nagyhatalmak adásvétele volt a békediktátum. Végtelen mohó étvággyal estek neki Magyarországnak a szomszédos kis népek. # * # Molnár Edit. A jeles fotóművész születésnapja. Az emlékezés megfiatalítja fáradt arcát. Nagy művész, kivételes megfigyelő, aki mindig ráhangolódott a megörökített költő, író életére. Ráérzett örömükre és bánatukra, a teremtés gyötrelmére. A mindennapok ünnepe és közvetlensége ott van remek képein. Felkészült mindenkiből, elolvasta műveiket, és úgy ment vendégségbe. Illyés nem sok embert engedett a közelébe, neki sikerült. Nagy László kevés beszédű volt, de Edit őt is megnyerte, s Iszkázon napokig együtt voltak, megszületett az egyik legszebb fotó: a költő segít édesanyjának a gombot fölvarrni. És a többi remeklés: Kós Károly, Sütő András, Juhász Ferenc, Pilinszky... Kondor Béla is csodálatos, ahogy a hatalmas angyal alatt töpreng. A vallomás búcsúszava: „Hűséges voltam hozzájuk!” Hűséges és rajongó, a szép szolgálója egész életében. ■ Fenyvesi Félix Lajos
